Mégsem szupernóvákból érkeznek a legnagyobb energiájú kozmikus sugarak
További Tech-Tudomány cikkek
-
Hallucinogén koktélt azonosítottak egy ókori egyiptomi ivóedényben - Egyedülálló régészeti felfedezést tettek az orosz tudósok
- Év végétől az egész EU-ban változás lép életbe a mobiltelefonoknál
- Vak, a szaglását is elvesztette, de még mindig fickós a 192 éves óriásteknős
- Új, magyar nyelvű vírus kezdett terjedni a Messengeren szenteste előtt
A természetes részecskegyorsítóként működő csillagbölcsőkből ezer szúnyog erejének megfelelő részecskék érkeznek.
Több évtizede úgy tudjuk, hogy a föld légkörébe csapódó, nagy energiájú kozmikus sugarak szupernóvákból származnak. A Nature Astronoy és a Astrophysical Journal Letters hasábjain megjelent friss eredmények szerint azonban a sugarak részecskegyorsítóként működő csillagcsoportokból származnak. Ezeket az amerikai Fermilab részecskegyorsítója, a Tevatron után Pevatronoknak nevezték el – előbbi teraelektronvoltos (innen a név) energiára gyorsítja a részecskéket, utóbbi petaelektronvoltos energiára képes.
Egy teraelektronvolt 1012 elektronvolt, egy szúnyog mozgási energiáját tömöríti egy repülő rovar milliomodrésze milliomodának megfelelő méretű részecskébe – a pevatronok ezer szúnyog energiáját sűrítik egyetlen részecskébe.
A nagyobb csillagok életének végén bekövetkező, egész csillagrendszereket elsöprő csillagrobbanások, a szupernóvák valóban képesek fénysebességre gyorsítani az atomokat, azonban ezek sem képesek olyan energiákra, amelyeket a mexikói Pueblában található HAWC-obszervatórium 4100 méter magasságban elhelyezett víztartályaiban mértek.
A High Altitude Cherenkov Experiment (HAWC) detektorokkal felszerelt víztartályai Mexikóban
Fotó: Jordanagoodman / Wikipédia
Óriáscsecsemők
A petaelektronvoltos kozmikus sugarak a fiatal csillagokat tartalmazó, Hattyú csillagképben található Selyemgubó-köd ennél is nagyobb erőkre képes a Michigani Műszaki Egyetem kutatói szerint. Itt és más hasonló csillagbölcsőnek nevezett csoportokban több százával zsúfolódnak össze a napnál akár kilencvenszer nagyobb, O színképtípusú csillagok.
Az O színképtípusú csillagok a legnagyobbak. Amikor a napszelük találkozik, lökéshullámok keletkeznek, ott gyorsulnak fel a részecskék
-– magyarázza a kutatás résztvevője, Binita Hona.
A szupernóva-maradványok lökéshulláma nagyon gyors, de nincsenek annyira kiterjedt régiók a gyorsításhoz. Erre jók a csillagklaszterek
– tette hozzá Sabrina Casanova, a lengyel tudományos akadémia krakkói Atomfizikai Kutatóintézetének munkatársa.
Érdekes lenne megtudni, hogy mit látnánk a déli féltekéről, ami a galaktikus középpont felé néz. Az SWGO több csillagklaszterjelöltet fog találni
– vélekedett a kutatást vezető Petra Huentermeyer professzor a tervezési fázisnál tartó déli széles látószögű gammaobszervatóriumra (SWGO) utalva.
(forrás: Independent, Phys.org, SciTechDaily)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
