Virtuális barátaink tényleg a barátaink?
További Tech-Tudomány cikkek
Száz éve sokan biztosak voltak abban, hogy a 21. század embere a hátára szerelt kis szerkezettel fog repülni, de azt senki nem sejtette, hogy létezni fog az internet, ami aztán gyökeresen átalakítja az életünket. A kommunikáció egy jelentős része áttevődött a világhálóra, emberi kapcsolódásaink színtereivé váltak a különböző platformok. De vajon lehetséges a valódi intimitás megélése így, és hogyan alakítja a bizalmat, a meghittséget az, ha részben (vagy akár egészben) az internet segítségével tartjuk a kapcsolatot egy másik emberrel? Vass Eszter, a Mindset Pszichológia szakembere segítségével kerestük a választ ezekre a kérdésekre.
A mostani generációnak nem szokatlan, hogy szinte csak online beszélget a barátaival. Egy-egy fiatalnak akár több tucat virtuális barátja is lehet. Olyanok is, akikkel személyesen még sosem találkoztak. Így is lehetnek „igaziak” ezek a barátok, ha egyszer mindenről lehet velük beszélgetni, kölcsönösen érzelmi segítséget nyújtani egymásnak?
Először is fontos tisztázni, hogy pszichológián belül nincs egy egységes, általánosan elfogadott definíciója a barátságnak. De például a témához kapcsolódó szociológiai felmérésekben is gyakran kihívást jelentenek a barátsággal kapcsolatos terminológiai nehézségek, egész pontosan az, hogy az emberek rendszerint eltérő szempontrendszer szerint határozzák meg, hogy kiket tekintenek a barátaiknak. Ha a barátságot aszerint határozom meg, hogy „mindenről lehet velük beszélgetni, kölcsönösen érzelmi segítséget nyújtanak egymásnak”, és ezek megvalósulnak, akkor tekinthetjük ezeket a kapcsolatokat barátságnak. Egyebek mellett a szociodemográfiai háttér, illetve generációs különbségek is befolyásolhatják az ezzel kapcsolatos elképzeléseinket, még akkor is, ha ennek nem feltétlenül vagyunk tudatában. Azt is fontos megjegyezni, hogy az a kritériumrendszer, ami alapján meghatározzuk, hogy kiket tekintünk a barátainknak, erősen befolyásolja, hogy más emberek és helyzetek tekintetében mit tartunk igazi barátságnak.
Tény, hogy idegeneknek könnyebben nyílunk meg, a pszichológusnak is – természetesen szakértelmén kívül –, ez lehet a varázsa. Vajon az online barátságoknál is ez működik?
Azt, hogy ki és milyen helyzetben nyílik meg könnyebben idegeneknek, több tényező is befolyásolja. Amellett, hogy egyénenként is eltérő, ki mennyire hajlamos erre, vannak olyan szituációk, amikor előnyösebbnek tűnhet, ha egy ismerős helyett egy idegenhez fordulunk bizonyos problémáinkkal. Például ha egy teljesen külső szempontot szeretnénk bevonni, vagy ha valami olyan kellemetlen témáról van szó, amiről nem szívesen beszélnénk olyannak, aki ismer minket. Könnyen előfordulhat, hogy ezek a csak online barátságoknál vagy a pszichológushoz való fordulásnál is szerepet játszhatnak. Bár remélem, ez utóbbinál inkább a szakértelembe vetett bizalom a mérvadó.
Virtuális barátainkat nem látjuk, akárki rejtőzhet a felhasználói név mögött. Mik az arctalanság előnyei? Mert feltételezem, vannak ilyenek is.
Azt gondolom, hogy az egy felhasználói név mögötti teljes arctalanság inkább az online kommunikáció kezdeti korszakában volt jellemzőbb. Manapság – főleg a rendszeresebb és számunkra fontosabb online kapcsolódásoknál – már gyakran megjelenik az összetett modalitású technika alkalmazása, például a videóhívás. Ezzel együtt nyilvánvalóan ma is léteznek olyan platformok, amelyek teret engednek az arctalanságnak vagy annak, hogy valaki más képe mögé rejtőzzön, ami persze komoly etikai aggályokat vet fel.
Az előnyökkel kapcsolatban relevánsak lehetnek az idegenekkel folytatott kommunikációnál is felvetett szempontok. Sőt, a külső szempont bevonása mellett egy, a számunkra kellemetlen témánál kifejezetten könnyebbséget jelenthet az itt megjelenő arctalanság és anonimitás lehetősége.
Ezen a ponton érdemes lehet beemelni a digitális identitás fogalmát is. Ez tulajdonképpen a Self (én) kivetülése és leképeződése a digitális színtereken. Célja, hogy az online medializált valóságban is megtalálja helyét az adott egyén, ezáltal megélve az elfogadottság érzését. Ebben a kontextusban vizsgálva az arctalanság szélesítheti a digitális identitás kialakításának kereteit. A digitális identitásnak azonban lehetnek árnyoldalai is. Az anonimitás gyakran együtt jár azonosíthatatlansággal, vagy legalábbis ennek érzetével, ebből fakadhat akár megtévesztő, gátlástalan, agresszív viselkedés is. Akár olyan embereknél is, akiknél ezek a face-to-face kommunikációban nem feltétlenül jelennének meg.
Ne feledkezzünk meg a hátrányokról sem. Sok olyan rémtörténetet hallottunk, amelyben felnőtt férfiak ismerkedtek meg így gyerekekkel, kihasználva naivitásukat. Egy kísérlet résztvevője tizenkét éves kislánynak adta ki magát, és döbbenetes módon több pedofiltól is kapott ajánlatokat. Hogyan védhetjük meg gyermekeinket ettől?
Ez valóban létező és komoly probléma, ami sajnos óhatatlanul együtt jár a digitális világ térnyerésével. Sokan és sokféleképpen válhatnak áldozattá a digitális térben, de egyértelműen a legfiatalabbak – vagy bizonyos esetekben, bár más okok miatt, éppen a legidősebb internethasználók – a legveszélyeztetettebbek. A gyerekek védelme ezen a területen egy komplex és nehéz feladat, azonban elengedhetetlen, hogy minden elkövessünk annak érdekében, hogy megóvjuk őket az ilyen jellegű potenciális sérülésektől. Rendelkezésre állnak bizonyos programok, amelyek segítenek abban, hogy valamilyen szinten kontrollálhassuk, illetve szűkíthessük az internetes tevékenységeik lehetőségét. Ezek hasznosak lehetnek, de nem gondolnám, hogy önmagukban elégséges megoldást jelentenének.
Véleményem szerint ennél is fontosabb, hogy egyrészt a gyerek hozzájusson a témával kapcsolatos preventív ismeretekhez az iskolában és/vagy a szülőktől, hogy időben azonosítani tudják a problémás helyzeteket. Másrészt pedig rendkívüli jelentőségű figyelmet szentelni a megfelelő szülő-gyermek kapcsolat kialakítására. Értem ezalatt a nyílt kommunikációt biztosító bizalmi légkört, valamint azt, hogy megkapják a szülőktől a kellő figyelmet, hogy ebben ne szenvedjenek hiányt, és ne más platformon igyekezzenek kielégíteni azt.
Már létezik egyfajta online társalgási szolgáltatás is, az Invisible boyfriend. Huszonöt dollárért találhatunk egy virtuális barátot, barátnőt, szerelmet magunknak. Előtte felmérik az igényeinket, ami ismerős lehet a társkeresőkről, csakhogy itt a felek várhatóan sosem fognak személyesen beülni egy kávéra. Nem megy ez a valódi kapcsolatok rovására?
A leírt szolgáltatás valóban furcsán és idegenen hathat, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy annak idején az első chatplatformokat, közösségimédia-felületeket, illetve társkereső oldalakat is sokan hasonló idegenkedéssel és aggodalommal fogadták, majd idővel többé-kevésbe elfogadottá vagy legalább megszokottá váltak. Ugyanakkor megfigyelhető egy alapvető minőségbeli eltérés a korábban említett digitális innovációkhoz képest. Ugyanis bár megfogalmazhatóak voltak (és ma is azok) az emberi interakciók minőségét érintő bizonyos aggályok az előbbieknél is, mégis mindegyikben jelen volt az átváltás lehetősége az offline, valódi emberi kapcsolatok világába. Ez az Invisible boyfriend esetében nincs meg, tehát ilyen szempontból egyfajta mérföldkőnek tekinthető a digitális kommunikáció és ismerkedés fejlődésének útján.
Viszont egyáltalán nem biztos, hogy az ez út jó irányba vezet. Érdekes lesz megfigyelni, hogy mennyire tud teret nyerni a jövőben egy ilyesfajta szolgáltatás. Ami a valódi emberi kapcsolatokra való hatását jelenti, könnyen lehet, hogy a korábbiaknál negatívabban fog hatni, hiszen teljesen az online térbe zárhatja a felhasználóit, elvágva vagy legalábbis jelentősen csökkentve ezzel a lehetőséget akár egy valódi párkapcsolat kialakításához.
Mondhatnák az idősebbek, hogy régen meg levelezős barátaink voltak, gyakran külföldi gyerekek. Velük sem feltétlenül találkoztak, esetleg évente egyszer, a nyári szünetben. Miben különböznek a mostani, online levelezős barátságok?
A két kommunikáció között ugyan van némi hasonlóság, de jelentős különbségek is megfigyelhetőek. A legkézenfekvőbb és tulajdonképpen egyetlen egyértelmű hasonlóság, hogy nagy részben vagy teljes egészében hiányzik a közvetlen, személyközi kommunikáció. Különbségek között említhetjük egyebek mellett a kommunikáció időbeli eltolódásának jelentős – vagy akár egy videóhívás esetében teljes – lecsökkenését. A digitális kommunikáció ezáltal sokkal inkább lehetőséget biztosít a folyamatosabb kapcsolattartásra. Ezek a tényezők a modern technológia mellett szólnak, ugyanakkor például az a tény, hogy a hagyományos leveleket kézzel írták, bizonyos szempontból személyesebbé tette az írásos kommunikációt.
A 21. századi technológiák, mint a robotok, a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia lassan életünk minden területén megjelennek. Ma már a szociális és érzelmi életünk alakításában is részt vesznek. Mit tehetünk azért, hogy a virtualitás ne menjen az intimitás, a mély emberi relációk rovására?
A kérdés jogos, hiszen valóban észlelhetőek veszélyes tendenciák. Ma már több kutatás is igazolta, hogy a fiatalabb generációknál megfigyelhető egyfajta empátiacsökkenés, ami akár könnyen összefüggésbe hozható az egyre jelentősebb digitális jelenléttel. Érdemes megjegyezni, hogy a személyes és online kommunikáció között jelentős különbségek rajzolódnak ki. Míg az előbbi leginkább viszonosságon és empátián alapul, az online kapcsolatok esetén nincs meg ugyanez a hiteles viszonosság és kölcsönösség. Az online tapasztalható érzelmi élmény mindenekelőtt az énperspektíván alapul, ezzel egyidejűleg pedig kevesebb figyelem irányul mások érzéseire.
Amit tehetünk, hogy tudatosan törekszünk az egyensúly megteremtésére az online és offline kapcsolattartás között.
Ennek több nehézsége is van: egyrészt a köztudatban is egyre elterjedtebb FOMO-jelenség, másrészt az emberi figyelem mindinkább keresett árucikké válik, amit egyre hatékonyabb eszközökkel próbálnak megragadni a digitális világban. Mind a két tényező oda vezethet, hogy irracionálisan sok időt töltünk el az online térben. Mindezektől azonban nem kell megijedni, és nem szabad úgy érezni, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk ezzel kapcsolatban. Szerintem a leghatékonyabb megoldás, ha szemléletmódunkat úgy alakítjuk, hogy integráltan tekintünk a kommunikáció e két formájára. Egyrészt érdemes tisztában lenni azokkal az említett erőhatásokkal, amik az online-offline kommunikáció arányának teljes felborulásához vezethetnek, ugyanakkor jó, ha elfogadjuk, hogy az online kommunikáció nem eredendően rossz, sokszor praktikus része lehet mindennapjainknak.
Emellett hasznos, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mik azok a számunkra fontos megélések, amelyek kizárólag személyes kapcsolatok útján tapasztalhatóak meg. Idesorolható például az intimitás aspektusa, amely a multimodális jellegéből fakadóan a maga teljességében személyesen élhető át, illetve a valódi csoportélmény, aminek online csak egy rendkívül halvány lenyomatát tapasztalhatjuk meg. Szinte mindannyiunknak vannak ezzel kapcsolatos élményei, amiket, ha kellő odafigyeléssel számontartunk, akkor kapaszkodót jelenthet a személyes kapcsolatok világához, és segíthet, hogy ne szakadjunk el ettől teljesen.
Természetesen nem az a megoldás, hogy teljesen kizárjuk a digitális kommunikációt az életünkből.
Mi több, a szóban forgó két terület empirikus kutatások alapján akár szinergikusan is hathat egymásra, azaz az egymás mellett mindkét, online és offline kommunikációs csatornán keresztüli interakció nagyobb valószínűséggel generál erősebb kapcsolatokat, mint az egyetlen csatornán keresztül történő kommunikáció. Ahogy korábban mondtam: a lényeg, hogy ne boruljon fel az egyensúly a digitális kommunikáció javára.
Visszatérve a kiinduló kérdéshez, ha azt nézzük, hogy igaz barátoknak tekinthetők-e a csak online barátok, akkor a barátság terminológiai sokszínűsége miatt a válasz lehet akár igen is. Ugyanis ha valaki a barátságot olyan (kimondott vagy kimondatlan) kritériumok alapján határozza meg, amely kritériumok kizárólag online is teljesülni tudnak, akkor úgy gondolom, nincs okunk megkérdőjelezni, hogy számára ez igazi barátság. Emellett azonban fontosnak tartom, hogy meglegyenek azok a személyközi kapcsolódások, amelyek nem csak online térre szorítkoznak. Ilyen formán tudjuk társas igényeink teljes spektrumát kielégíteni.
(Borítókép: Robert Alexander / Getty Images)