Elhalasztották az Artemis-1 fellövését

Az Artemis–1 hétfő délután a floridai Kennedy Űrközpont 39B kilövőállásáról készült fellövésre, ahonnan 53 évvel korábban az Apollo–10 indult. 40 perccel a tervezett start előtt azonban a hármas hajtóműnél olyan hibát észleltek a hidrogén adagoló rendszerben, amit már nem lehetett a tervezett indulás előtt kijavítani. A fellövés péntekre halasztották.

 Az Artemis–1 a NASA új holdprogramjának első küldetése, amelyben először próbálják ki élesben a program technikáját. Az űrhajós nélküli küldetés során az Orion űrhajó tíz Cubesat miniműholdat állít pályára, mielőtt megkerülné a Holdat, és hat hét keringés után leszállna a Csendes-óceánon.

A tervek szerint az Artemis–2 szállít majd először űrhajósokat, akik ugyancsak Hold körüli repüléssel kezdenek. A holdraszállást az Artemis–3 legénysége hajtaná végre, fél évszázaddal az utolsó Apollo-űrhajó távozása után.

Az óriási SLS

Az SLS közel nyolc és fél méter átmérőjű és közel száz méter magas rakéta, amely 95 tonnát képes Föld körüli pályára állítani vagy egy 26 tonnás űrhajót a Holdhoz juttatni. Későbbi változatai az első változatnál nagyobbak lesznek, és 46 tonnás rakományt tudnak a Holdhoz juttatni.

Az SLS a valaha épült legnagyobb hordozórakéta, ugyanakkor a magánűrcégek felszínre visszatérő rakétáinak korában egyszer használatos eszközként nemcsak dinoszaurusz, hanem – irgalmatlan költői képpel – egy muzeális részekből összetákolt Frankenstein-szörny-dinoszaurusz. Ahhoz, hogy így alakuljon, az állami intézmények hatékonyságának hiánya és a politika szeszélyeinek viszonylag szokványos találkozása kellett.

Az Artemis-program túlnyomó részben a Barack Obama által „lemaradás, költségtúllépés és innováció hiánya” miatt beszántott Constellation program romjain épült fel. A Constellation 2005 és 2009 között, még George W. Bush elnök idején indult azzal a meredek ívű céllal, hogy az amerikaiak eljussanak a Nemzetközi Űrállomásra, a Holdra és végül a Marsra. A program magas költségei abból fakadtak, hogy a politikai támogatást úgy maximalizálták, hogy a különböző fejlesztési és gyártási mozzanatokat szétszórták az Egyesült Államok különböző választói körzeteiben.

Az Obama-kormányzat a magáncégek bevonásában gondolkodott, ez volt a SpaceX hajnala. A Constellation több ezer munkahely megszűnésével járó törlése azonban akkora felhördülést váltott ki, hogy végül Artemis néven visszahozták, és az erről rendelkező törvényben azt is kikötötték, hogy a korábbi program technikáját kell használniuk, ugyanazokkal a cégekkel és munkavállalókkal.

Az űrbe juttató rendszer, vagyis Space Launch System (SLS) az amerikai űrkutatás legnagyobb sikereire épít, az Apollo-program Saturn V rakétájára és az űrsiklóprogramra. Ez alatt nem csak a nemzeti érzületet vagy a fejlesztések során felhalmozott ismereteket kell érteni, az SLS ezek konkrét alkatrészeiből áll össze.

Az űrsiklóprogramból egy az egyben átvett és kicsivel meghosszabbított segédrakéták kiégését követően az űrsiklókon alkalmazott négy RS–25 motor veszi át a hajtást. Ezek nemcsak konstrukciójukat tekintve egyeznek meg az űrsiklókon alkalmazottakkal, hanem konkrétan jártak az űrben, kettő közülük az utolsó űrsikló küldetésén, az Atlantis részeként 2011-ben. Az Artemis–1-en alkalmazott legrégebbi motor 1998-ban repült először, és hatszor járta meg az űrt.

A hetvenes években tervezett RS–25-ösök a komoly igénybevétel ellenére nagyon megbízhatóan teljesítettek az űrsiklókban. A program búcsúja idején 16 ilyen motor maradt a gyártó Aerojet Rocketdyne készletében. A NASA 2020 májusában 24 újabb darabot rendelt belőle.

Felszáll az Orion

Az Orion űrhajó neve és fejlesztése változatlanul került át a Constellation programból. Az Orion három fő részből áll, a visszatérő kapszulaként szolgáló legénységi kabinból, ennek hőpajzsához simul a kiszolgáló modul, amely a rakétahajtóműveket és a létfenntartó rendszereket tartalmazza. A harmadik fő rész egy különleges mentőegység a rakéta tetején, amely saját rakétahajtóművével probléma esetén leemeli a hordozórakétáról az Oriont.

Az Orion ránézésre hasonlít az Apollo űrhajókhoz, azonban jóval nagyobb azoknál, mivel az eredeti terv szerint hét űrhajóst szállított volna a Nemzetközi Űrállomásra. A fő cél a nagyobb űrhajóval nem is a népes legénység, hanem egy összetettebb létfenntartó rendszer, amely lehetővé teszi, hogy akár három hetet is eltöltsenek a fedélzetén. Erről azonban nem sokat fogunk megtudni az Artemis–1-küldetésből, mert ember nélküli teszt lesz, amelyben a létfenntartó rendszereket nem, de sok mást kipróbálnak majd. Az űrhajó hat hetet tölt majd az űrben, mielőtt visszatérne a Földre.

A magyar űripar legsikeresebb termékeinek számító sugárzásmérők is utaznak az első Artemis-küldetéssel. Az ELKH Energiatudományi Kutatóközpontjának Űrkutatási Laboratóriuma által készített eszközök a NASA és az európai űrügynökség közötti együttműködés keretében az űrhajó orrkúpjában, illetve a kabinban utazó próbababákon, úgynevezett fantomokon mérik a holdutazás közben fellépő sugárdózist. Az Orionon utazó Helga és Zohar nevű fantom közül Helga lesz az első, akinél kifejezetten a női szervezetet érő sugárzást vizsgálják, míg Zohar esetében egy védőmellény sugárzásvédő hatását mérik meg.

(Borítókép: A NASA Artemis–1 rakétája. Fotó: Paul Hennessy / Anadolu Agency / Getty Images)

(ELKH, NASA, Popular Mechanics, Wikipedia, YouTube)