Luca, Ottilia
-4 °C
3 °C

Hátrébb a fémkereső botokkal!

IMG 8504
2018.11.18. 13:23

A Magyar Régész Szövetség (MRSZ) elnöksége megütközéssel szembesült az utóbbi időszakban elszaporodó, a fémkeresős tevékenységet népszerűsítő, azt korlátozás nélkül űzhető, szabadidős tevékenységként beállító médiamegjelenések sorával.

- így reagált szerdán közleményben a Magyar Régész Szövetség az Index facebookos élő videójára, amelyben kollégánk a Falanszter blog szerzőjével beszélgetett Budapest történetének érdekes mozzanatairól, arról, hogy mikor, milyen értékeket rejtettek el a régiek, hol süllyedtek el hajók, és hol érdemes kutatni. Ha csak ennyi lett volna, nem is lenne semmi baj, csakhogy riporterünk mindehhez bérelt is egy fémdetektort, amivel élő adásban, sétálás és beszélgetés közben az alacsony vízállás miatt előbukkanó parti területet pásztázta, merthogy ez volt az élő adás apropója, mármint az alacsony dunai vízállás miatt előbukkanó roncsok, történelmi szempontból is érdekes leletek kérdése. Az MRSZ nagyon nem örült:

Rendkívül károsnak tartjuk az ilyen könnyed hangvételű tartalmakat, mivel azok – félretájékoztatva az olvasókat és nézőket – jogszabályellenes magatartásra buzdítanak. A szóban forgó cikkek és videós bejelentkezések szerzőinek minden szakmaiságot nélkülöző hozzáállása közös régészeti örökségünket is komolyan veszélyezteti. Ezek az esetek egyben arra is felhívják a figyelmet, hogy az örökségvédelem intézményrendszerének folyamatban lévő széthullása milyen mértékben teszi védtelenné megőrzendő múltunk emlékeit.

Nincs különösebb mentségünk, rossz példát mutattunk vele rengeteg nézőnknek, és egy egész tudományos terület művelőit – elsősorban a régészeket – hoztuk nehéz helyzetbe, mintha nem lenne amúgy is elég bajuk.

Elnézést kérünk.

Most viszont – mondhatni önostorozásképp – leírjuk százszor nyomatékosan, hogy miért nem szép dolog csak úgy fémkeresővel hadonászni a Margitsziget partján, és úgy általában bárhol másutt.

Ami a földben van, az az államé

Kissé túlzás talán, de mégis azt lehet mondani, hogy nincs két ország Európában, ahol egyforma törvény vonatkozna a régészeti leletekre és a fémkeresőzésre. Leginkább az internetnek köszönhetően mára rengeteg ilyen-olyan példát lehet látni arról, hogy külföldön kik és hogyan folytatnak fémkeresős tevékenységet. Nagy-Britanniában például egészen szabadon lehet művelni, szép hagyománya, rendszere alakult ki a fémkeresőzésnek: regionális felügyeleti rendszerben működik, minden régészeti területnek van hivatalos régész felügyelője, aki tartja a kapcsolatot a fémkeresősökkel, és ők kimehetnek nyilvántartott régészeti lelőhelyekre is, akár régész kísérete nélkül is. Mi jön át ebből az internet optikai kábelein? Hogy nyugaton szabadon lehet kincset keresni (tőlünk keletre meg csak le kell fizetni a korrupt rendőröket). A hazai szabályozás nem ismerete és az örökségvédelem gyalázatos helyzete miatt az önjelölt kincskeresőket ez nagyban motiválhatja fémkereső bérlésére, vásárlására. Elvégre elég némi helyismeret, hogy mikor hol voltak fontosabb történelmi események, és lehet menni lengetni a detektort, a talált cuccok meg mehetnek az aukciós oldalakra, ahelyett hogy régészek, kutatók foglalkoznának vele, megismerve múltunkat, megmentve magunknak és utódainknak közös történelmi, kulturális értékeinket.

Nem javít a szomorú helyzeten, hogy az utóbbi évtizedekben viszonylag sokat változott a magyar szabályozás. Volt időszak, amikor a fémkeresőnek csupán birtoklásáért is rendőrségi eljárás indult. A rendszerváltás után aztán enyhült a szabályozás, régésszel együtt lehetett fémkeresőzni, vagy ha nem nyilvántartott régészeti lelőhelyre ment ki valaki keresgélni, az is legális volt. Aztán három lépésben jött a szigorítás: csak hatósági engedéllyel lehet ezt a tevékenységet űzni.

A fémkeresőzés kérdéskörét ELŐSZÖR a 39/2015-ös, MAJD a 496/2016-os kormányrendeletek, VÉGÜL a Jelenleg hatályos 68/2018-as szabályozTák, gyakorlatilag betiltva azt.

A hatályos jogszabály alapján csupán (68/2018) kétféle módon lehet manapság fémkeresőzni Magyarországon:

  1. Az 52. paragrafus alapján ma Magyarországon magánszemély fémkeresőzésre engedélyt kizárólag régészeti lelőhelyen kívülre kaphat, a tevékenységet az adott megyei kormányhivatal építésügyi és örökségvédelmi hatóságánál bejelentve, szigorú feltételek mellett. Ekkor a magánszemély át kell essen egy sor hivatalos procedúrán (többek között: illetékfizetés, engedélykérés, terület tulajdonosának hozzájárulása, külön múzeumi engedélyek beszerzése, amiknek együttes teljesítése jószerével irreális).
  2. Fémkeresőzni másfelől akkor lehet, ha az hivatás gyakorlásához szükséges, szintén az adott megyei kormányhivatal építésügyi és örökségvédelmi hatóságánál bejelentve. Ilyen esetek:
  • feltárásra jogosult intézmény (azaz múzeumok, MTA Régészeti Intézete, egyetemek régészeti tanszékei) által fémkereső műszerrel végzett lelet- és lelőhely-felderítés,
  • tervszerű lőszermentesítés,
  • közmű-nyomvonal keresése,
  • háborús kegyelettel összefüggő feltárás, exhumálás,
  • hadtörténeti örökség felkutatását végző, miniszteri rendeletben erre kijelölt örökségvédelmi szerv (pl. Hadtörténeti Múzeum és Intézet).

A fenti bejelentési kötelezettség alól kivételt képez a bűnüldöző és nyomozó szervek feladatellátása és a tűzszerészeti tevékenység. Az Index margitszigeti fémkeresőzésére (mivel régészeti lelőhelyen történt) legálisan csak feltárásra jogosult intézmény részvételével és vezetésével lett volna lehetőség, a hatóságnál bejelentve.

A rendeletalkotók szándéka szerint a szigorításra az adott okot, hogy a hazai örökségvédelmi intézményekbe vetett lakossági bizalom nagyon alacsony. Arról ugyanis nagyjából mindenki hallott már ilyen vagy olyan formában, hogy a jog szerint, ami a földben van, az az államé. De ettől függetlenül egyáltalán nem egyértelmű az emberek számára, hogy ha találnak valamilyen régészeti szempontból fontosnak tűnő, főleg értékesnek látszó leletet (ókori, honfoglaláskori, középkori érmét, ékszert arany vagy ezüst tárgyat stb.), azt hogyan szolgáltassák be és melyik múzeumnak, nem tudják, hogy mit lehet, mit szabad vele csinálni.

A fémkeresők használata körülbelül az elmúlt tíz-húsz évben terjedt el robbanásszerűen, ezzel összefüggésben a leletek száma is megugrott, kis részben a múzeumokban, de leginkább a piacon és gyakran a határon túl. A szakemberek évekig úgy gondolták, hogy Magyarországon ez a probléma nem igazán létezik, bár azt sejtették, hogy valami nem stimmel, mert például a bécsi múzeumból a győrieket felhívták elég sokszor azzal, hogy mi minden jött át a határon, tudnak-e róla (a dunántúli területekről a római kor miatt csordogáltak nyugatra leletek, mert azokra ott volt és van kereslet). Kellett hozzá pár év, hogy az illetékesek rádöbbenjenek a helyzetre. A régészeket, múzeumi szakembereket, de a döntéshozókat, jogalkotókat is elrémítette, hogy mennyi eszmeileg felbecsülhetetlen értékű lelet került ki a feketekereskedelem révén a piacra, külföldre. Ezt a leletkiáramlást akarták tehát megakadályozni a jogszabályok szigorításával.

Az, hogy Magyarországon vannak jópáran, akik illegálisan, haszonszerzés céljából fémkeresőznek és fosztogatják a régészeti lelőhelyeket, nyílt titok a hatóságok előtt is, de ha nagy ritkán elő is fordul, hogy valaki lebukik vele és rendőrségi eljárás indul, ritkán hallani olyan hírt, hogy valakit jogerősen elítélnének érte. A szigorítással a hatóságok annyit értek el, hogy akik addig hajlandóak lettek volna a múzeumokkal együttműködni, egyrészt abbahagyták a keresőzést, másrészt lerohanták a múzeumokat szerződésért, miközben akik a fekete piacra dolgoztak, azokat előtte se, utána se riasztotta el a jogszabály. Az illegális kereskedelem virágzik, hiába tesznek a régészek feljelentést az árverési oldalakon felbukkanó leletek miatt, ezek sem jutottak még soha bíróságig, reménytelen a kereskedők lebuktatása és a leletek múzeumba vitele. Ellenük egyetlen módszer lenne hatásos: egy örökségvédelmi őrszolgálat felállítása, ami ugyanúgy működne mint például a vadőrség, ami ugyanúgy a nemzeti vagyont védi. De Magyarországon nincs ilyen,

a gyakran szervezetten dolgozó, sőt dolgoztató, gátlástalan fémkeresősök zavartalanul fosztogatják, rabolják a lelőhelyeket és tízezerszám viszik ki az országból múltunk darabjait, mert önmagában egy jogszabály nem véd meg egy leletet sem.

A jog véd, ha mellérendelnek pénzt, ha mellérendelnek embereket, akik kint a helyszínen ellenőrzik a lelőhelyeket – amíg ez nincs meg, addig hiába szigorítják a jogszabályt, nem érnek el vele semmit.

A kulcs: közösségi régészet

Manapság a legális utat választók közül évente, megyénként 1-2 fémkeresős próbálkozik meg azzal, hogy magánszemélyként megpróbálja a hivatalok útvesztőjét végigjárni, beszerezni hozzá minden engedélyt – csekély sikerrel. A jogszabály által biztosított másik legális lehetőség tehát a múzeumi szerződés keretén belüli hivatásszerű fémkeresőzés, és az utóbbi években ebbe az irányban indult el néhány múzeum egy járhatónak talán igen, de könnyűnek azért nem mondható utat kitaposva. Ez az úgynevezett közösségi régészkedés, aminek már egész sok szép és értékes leletet köszönhet a hazai régészet, és  – újabb önostorozás következik – ebbe a munkába taposott bele facebookos videónk.

"Az elmúlt 2-3 évben kezdtük használni a közösségi régészet fogalmát. Mint egy sor remek dolog, ez is Nyugat-Európából, leginkább Angliából származik, ahol komoly hagyománya, sőt saját folyóirata is van. A lényege, hogy nagyon sok tevékenységet, amit nekünk muzeológusoknak, régészeknek kellene végeznünk, ki lehet szervezni a nagyközönségnek, aminek tagjai szabadidejüket, önkéntes munkájukat és gyakran saját infrastrukturájukat, felszerelésüket bocsájtják a tudomány rendelkezésére" – mondta az Indexnek Rácz Tibor Ákos, a Pest megyei múzeumokat egybefogó Ferenczy Múzeumi Centrum régésze régésze.

A fémkeresőzés olyan hobbi, elfoglaltság, ami jelentős átfedésben van a régészettel: ők is terepet járnak, lelőhelyeket fedeznek fel, az emberi tevékenység nyomait kutatják a tájban. A fémkeresők tevékenysége alapvetően rejtett a régész szakma előtt. Viszont ha bevonjuk őket egy topográfiai programba, azzal a hobbijuknak adunk keretet, mi meg a tevékenységeink egy részét ki tudjuk szervezni.

A Pest megyei múzeumokba körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdték bevinni az első leleteket fémkeresősök. Onnantól kezdve egyre intenzívebb lett velük a kapcsolat, a múzeum egyre jobban nyitott feléjük, egyre több emberrel vették fel a kapcsolatot. "Igazából mi csak reagáltunk a megkereséseikre, nem olyan intézmény voltunk, ami elutasította ezt az egész jelenséget, és ennek köszönhetően a kezdetektől fogva jöttek be olyan izgalmas leletek, amiknek érdemes volt utánamenni, tehát nem csak befogadtuk az intézménybe, hanem kimentünk terepre, behatároltuk a lelőhelyet, a leletcsoport intenzitását, a korszakot, és nagyon sok olyan lelet volt, amik miatt érdemes volt külön ásatásokat szervezni."

A Pest Megyei Múzeumok régészei például a 2011-13-as években több olyan honfoglaláskori temetőt ástak ki Pest megye déli részein, amiket fémkeresősök találtak meg, és jelentettek be. Az akkori ásatások civil összefogással, helyi önkormányzatok és egyetemek régészeti tanszékeinek bevonásával történtek. "Ezek nagyon sikeres projektek voltak, rengeteg nagyon szép lelet került elő, kiállítást is rendeztünk, amit az országban több helyen is be tudtunk mutatni. Aztán jött a szigorítás, ami előtt nagyon kevés egyeztetés történt, sem az örökségvédelmi szakemberekkel, sem a régészekkel, sem a muzeológusokkal, sem a fémkeresősökkel nem folyt érdemi konzultáció" – emlékezett vissza Rácz Tibor Ákos. "A folyamat vége az lett, hogy úgy ahogy van, betiltották a magán célú fémkeresőzést. Azok nagy része, akik együttműködtek vagy együttműködtek volna a múzeumokkal, régészeti intézményekkel, félretette a műszert, egy kisebb részük pedig megrohamozta a múzeumokat, hogy ők együtt akarnak működni. A jogszabály ugyanis 2015-ben és 2016-ban is változott, és tulajdonképp a múzeumok felelősségi körébe utalta az egész fémkeresőzést. Ez azt jelenti, hogy az a magánszemély fémkeresőzhet ma Magyarországon, akinek van együttműködési szerződése a területileg illetékes múzeummal, és mivel múzeummal köti a szerződést, a múzeum felelőssége azt eldönteni, hogy ki kaphat, ki nem kaphat."

Oké, dolgozzanak a múzeumnak

Az új jogszabályok forráshiánnyal, emberhiánnyal, leterheltséggel küszködő, egymástól eleve gyökeresen eltérő költségvetésű intézményekre rótta az újabb terhet, miközben nem rendelt hozzá se erőforrást, se pénzt, se szakembert. Nem meglepő, hogy nem sikerült országosan, egységesen kialakítani ezt a szerződéses rendszert, nem dolgoztak ki rá egységes protokollt, ezért elég átláthatatlan a helyzet, és elég sok intézményvezető teljesen mereven el is zárkózik a fémkeresőzéstől, míg vannak, akik viszonylag széles körben lehetővé tették intézményük gyűjtőterületén a fémkeresőzést.

"Gyakorlatilag megkaptak a múzeumok egy olyan feladatot, amivel nehéz megbirkózni, mert rengeteg egyéb munkánk van. A jogszabály változásával tucatjával jelentek meg a múzeumok holdudvarában olyan emberek, akik tulajdonképp régészeti tevékenységet végeznek, régészeti információk birtokában vannak, és ezeket mind valamilyen módon rendezni kellett. Ennek kezelésére legalább 2-3 plusz ember kellene intézményenként" – magyarázta a régész.

Rácz Tibor Ákos és kollégái megpróbáltak egy olyan modellt kidolgozni, amivel jogszerűen lehet ezt a helyzetet kezelni, miközben nem riasztják el a fémkeresősöket a legális úttól. "Azt találtuk ki, hogy létrehozunk egy régészeti-topográfiai programot, ami tulajdonképp ugyanaz, amit ők is csinálnak: lelőhelyeket hitelesítünk és határolunk le, azokat amiket ők hoznak be, amiket ők találnak meg, amelyekről nekünk fogalmunk sincs, amelyek felfedezetlenek, ismeretlenek előttünk. Azt mondjuk, hogy oké, dolgozzanak a múzeummal, de csak akkor kapnak szerződést, ha ténylegesen felkészítettük őket a régészeti protokollokból, hogy mit kell, mit szabad terepen csinálni, mit kell látni, hogy kell olvasni a tájat, hogy lehet egy lelőhelyet fölfedezni, ha megvannak a leletek, azokat hogyan kell dokumentálni, az elkészült dokumentációt pedig hogyan kell a hatóságnak benyújtani. Ez egy kétéves folyamat."

Az az elvi megállapodás köztünk, hogy az első évben nem hozhatnak magukkal fémkeresős műszert, hogy egy kicsit kitágítsuk a látókörüket, hogy megmutassuk, a régészet nem kincskeresés, nem arról szól, hogy a tárgyakat kirángatjuk a földből, hanem hogy megismerjük a leletek kontextusát

– mondta Rácz Tibor Ákos. A lényeg: ha szeretnének fémkeresős engedélyhez jutni, muszáj betartaniuk néhány szabályt. Kezdetnek felejtsék is el a detektort és ismerkedjenek meg a régészek munkájával. Második évtől van lehetőség arra, hogy vigyék magukkal a műszert és úgy vegyenek részt a műszeres lelőhely-felderítésben. "Ez úgy működik, hogy meghirdetem az időpontot a régészeti terepbejárásra, amire lehet jönni önkéntes munkába, és az emberek pedig jönnek a programjainkra, így határolunk le lelőhelyeket. Két év elteltével, ha megbízhatónak bizonyulnak, kialakul egy bizalmi kapcsolat köztünk, onnantól kezdve kerülünk szerződéses viszonyba, onnnantól lesz a hobbista fémkeresőből hivatásos, szerződött fémkereső, a múzeum külső munkatársa, aki önkéntes munkában végzi a lelőhely-felderítést."

Se diploma, se fizetés, csak a nemzeti örökség védelme

A közösségi régészkedés Rácz Tibor Ákos szerint egy kétirányú csatorna: egyrészt a régészek igényeit is szolgálja, miközben lehetőséget biztosít, hogy a fémkeresőzők legális keretek közt hódolhassanak hobbijuknak. A Pest megyei múzeumok régészei évente tartanak nekik előadássorozatot régészeti topográfiáról, restaurálásról, kronológiáról, leletekről, lelőhelyekről, dokumentáció-készítésről. "Diplomát, oklevelet persze nem tudunk adni, mivel nem vagyunk oktatási intézmény, de a civil szféra amúgy is a múzeumokon keresztül tud a legkönnyebben kapcsolatba kerülni a régészettudománnyal, azaz nekünk van egy kimondatlan oktatási, ismeretterjesztői szerepünk, aminek ez része. Szerződéskötéskor aztán sokat nyom a latba, hogy ki hány ilyen előadáson vett részt, mennyire gondolja komolyan ezt az egészet. Aki ezeken részt vesz, bizonyítja az elkötelezettségét, az jöhet régészeti feltárásokra is, és ott is végezhet önkéntes munkát. Harminc-negyven nagyon aktív emberünk van, ami nagyon komoly humánerőforrás-potenciál a múzeum számára, mi tehát így csatornáztuk be ezt a fémkeresős jelenséget" – összegezte Rácz Tibor Ákos.

A Ferenczy Múzeumi Centrum 2017-ben 16 megbízási szerződést osztott ki, olyan embereknek, akik már két évet részt vettek a programban, és akikben a múzeum régészei tökéletesen megbíznak. Ezek az emberek 6-8-10 település közigazgatási határára kapták meg az engedélyt, általában azon a környéken, ahova valósiak. Olyan emberekről van szó, akiknek helyismeretük van, kötődnek a tájhoz, felelősséget éreznek régiójuk iránt. Ha ők terepen vannak, felelősségre vonhatják az engedély nélküli, illegális fémkeresősöket, kihívhatják a rendőröket, kiszoríthatják őket onnan. A cél az lenne, hogy a legális fémkeresőzők legyenek többségben, és így lehessen ellenőrizni a területeket.

Nagyon fontos azt látni, hogy vannak az örökségvédelemben, a múzeumi munkában olyan területek, amiket ma a magyar múzeumok nem tudnak önerőből megoldani. Hiába ez a kirendelt feladatuk, nincsen rá erőforrás, energia, ember. Ezért jó, hogy a Ferenczy Múzeumi Centrum példáját követve már van néhány olyan intézmény, amik ezeket a fémkeresősöket be tudják vonni a leletkeresésbe, sőt, az ásatásokba, a kiállításrendezésbe, a leltárazásba, a nyilvántartásba is. (Rózsa Zoltán, az orosházi Nagy Gyula Területi Múzeum régész igazgatója is hasonló, közösségi régészeti programot indított Békés megyében, említésre méltó Szabó Gábor, a Magyar Régész Szövetség elnökének, az ELTE Őskori és Elő-Ázsiai Régészeti Tanszék docensének munkássága is, aki 12 éve járja keresővel az országot – először ő és csapata kezdett szisztematikusan ezzel a műszerrel régészetet csinálni és leleteket menteni, és a Janus Pannonius Múzeum mohácsi csata vélt helyszínén indított kutatásáról nemrég videóriportot is közöltünk.)

"Ezáltal ki tudunk szervezni bizonyos munkákat, feladatokat az önkénteseknek. Ez egyébként a múzeumok megalapítása óta jellemző helyzet, hogy rá vagyunk szorulva a civil szféra segítségére. Az, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban vagyunk, azt is jelenti, hogy sok településen van aki figyel arra, mi történik a régészeti lelőhelyeken, járják a határt, jelzik ha valami rendellenességet tapasztalnak" – mondta Rácz Tibor Ákos. A múzeum persze fizetni nem tud az elvégzett munkáért. "Amit mi tudunk nyújtani, az a szabadidő hasznos eltöltése, egyfajta rekreációs tevékenység, az önkéntes munka egyik formája, hogy valaki a nemzeti kulturális örökség védelmére fordítja erőforrásait, a közösség és a saját személyiségének épülésére."

Régészeti információrobbanás

Amit a jogszabály szigorítása kétségkívül elért, hogy pár száz ember valahogy bekerült a múzeum érdekszférájába. "Ez volt nagyon nehéz nekünk az elmúlt években, hogy kitaláljuk hogy működjön ez az egész, kénytelenek voltunk leülni és rengeteget agyalni rajta, és nem tudtuk, hogy jó-e vagy helyes-e. De legalább valamit elkezdtünk, és úgy gondolom, hogy ez már tényleg program, egy modell, aminek megvannak az eredményei.

Összeszámolhatnánk a leleteket, amik bekerültek ezúton a múzeumba, de nem a leleteken van a hangsúly, hanem az információhalmazon, ami a leletekhez kapcsolódik: hol kerültek elő, milyen korszakos lelőhelyről, és így tovább, ezek együttesen jelentenek nekünk nagyon sokat. Nyugodtan nevezhetjük információrobbanásnak, amit a közösségi régészkedés beindulása eredményezett

– méltatta Rácz Tibor Ákos a fémkeresőzést. 

Az információrobbanást szemlélteti, hogy korábban, például egy Árpád-kori telep "hagyományos" feltárásán jó ha találtak a régészek mondjuk egy-két pénzt – ami a régész számára azért fontos, mert a pénzérme keltez, jól be lehet lőni segítségével a leletegyüttes korát – a fémkeresősök bevetésével meg van, hogy ötven-száz érme is napvilágra kerül. A fémkeresősöknek köszönhető, hogy rendkívül sok új lelőhely került elő, amikről korábban nem is tudtak a régészek, mert egyszerűen nem volt nyoma a felszínen, tehát olyan szintű robbanás jött a leletek számában, ami egyszerűen minőségi ugrást eredményezett a régészetben.

A kontextus aranyat ér

Nincsenek erre vonatkozó pontos adatok, de a fémkeresőzők maguk úgy becsülik, hogy öt-tízezren lehetnek ma Magyarországon, akik ezzel foglalkoznak. A Ferenczy Múzeumi Centrum közösségi régészeti programjába körülbelül nyolcvanan jelentkeztek be, több mint felük nagyon aktív. Ők múzeumbarát fémkeresősöknek hívják magukat, leginkább egy zárt Facebook-csoportban tartják egymással a kapcsolatot, és elhatárolódnak az illegális fémkeresősök tevékenységétől, a leletekkel kereskedőket ki is zárják a csoportból. És ebbe a lassan kibontakozó folyamatnak nem igazán tesz jót, ha a médiában (igen, mea maxima culpa, magunkba nézünk mélyen) olyan kép jelenik meg a fémkeresőzésről, hogy az laza szabadidős tevékenységként bárki által űzhető lenne. Nem csoda, hogy a fémkeresőzés kordában tartásán keményen dolgozó régészek nem örültek az Index által sugárzott fémdetektoros Facebook-adásnak, joggal tarthatnak tőle, hogy sokan kapnak kedvet a jogszerűtlen kincskereséshez.

A fémkeresőzés egyébként sokak esetében inkább hobbi, szenvedély, amire áldoznak is, és nem csak pénzt, de főként időt. Könnyű megvenni, vagy bérelni egy fémkeresőt és elindulni vele a nagyvilágba. Kincset találni viszont nem megy olyan könnyen. Tudni kell a fémkeresőt használni, ki kell tapasztalni, megtanulni, a különféle hangjelek alapján megkülönböztetni a földben rejtőző traktorcsavart és az értékes leletet. 

És meg kell tanulni együttélni a gondolattal, hogy a magyarság közös múltjából tiportunk szét egy darabot.

Egy leletnek ugyanis, ha már nincs meg a kontextusa, csak úgy van magában, régészetileg egész egyszerűen nincs értéke. Ha nem lehet mihez kötni, nem látja régész, hogy honnan került elő, nem más csak egy szép tárgy, egy darab szépen megművelt fémdarab, amiben lehet ugyan gyönyörködni, de másra nem jó. Mint például a nagyszentmiklósi kincs, amiről tízévente írnak egy könyvet, hogy ez is lehetett, meg az is, mert nincs hozzá semmilyen kézzelfogható régészeti kontextus, ami pedig a legfontosabb lenne. Vagy milyen jó lett volna, ha tudjuk a Seuso-kincs milyen összefüggésben került elő – mennyi pénz maradt volna a magyar államkasszában és a mennyi érdekes narratíva lenne hozzá kapcsolható. (Jó ellenpélda erre az ELTE-s Szabó Gábor  fémkeresős programja, amivel helyén talált leletekből sikerült bőséges kontextust kibontani  – így lett pár megtalált nyílhegyből egy egész ostrom rekonstruálva, néhány in situ feltárt bronz és arany tárgyból rituális áldozati szokások felderítése.)

Szocialista mélyszántás vs. dán modell

Pedig a fémkeresős tevékenység nem mindig teszi tönkre a lelőhelyeket, ami pedig a leggyakrabban hangoztatott vád ellenük. Bizonyos esetekben egyszerűen mással nincs is értelme dolgozni, mert eleve meg van bolygatva sok lelőhely. A szocializmusban Magyarország területének java részét megszántották 70-80 centiméter mélységig – ez volt a téeszesítés keretei belül az úgynevezett mélyszántás. Nagyon sok lelet a mélységi ekézés miatt mára eleve össze-vissza van, a régészek számára kiemelten fontos régészeti kontextus részben megsemmisült. Az ásatásokon sokszor ezt a 40-80 centiméteres bolygatott földréteget egyszerűen markolóval szedetik le, mivel nem maradt mit megfigyelni ezeken a területeken. Ebből lesz a meddőhányó, amiben azonban még irdatlan mennyiségű lelet lehet, amit fémkeresőkkel nagyon hatékonyan és gyorsan lehet megtalálni. Nyilván át lehetne szitálni, de amikor épül egy autópálya, vagy bevásárlóközpont, akkor ilyen pepecselős keresgélésre nem nagyon van idő.

Ezzel kapcsolatban amúgy módszertani hatása is lett a fémkeresőzésnek: ahol gyors feltárásra van szükség és kiderül, hogy sok lelet lehet a megbolygatott földrétegekben, ott először fémkeresősök fésülik át a területet, majd csak 20-30 centiméter mélyen kaparják le markolóval és aztán újra átmennek rajta a fémkeresőkkel, mert még így, bolygatott helyén is értékesebb a lelet, több információt rejt, mintha meddőhányóból szednék ki a tárgyakat. Ezen túl a bolygatott leletek nyomán olyan lelőhelyek kerülnek elő, ahol érdemes lehet a régészeknek ásni. Pest megyében évente 20-30 lelőhelyet fedeznek fel a közösségi régészek, akik ráadásul GPS-koordinátákkal ellátott leleteket szolgáltatnak be – ennek köszönhetően sírokat, sőt egész temetőt is találtak a régészek a rákövetkező feltárások során. "Közösségi régészeti programunk keretében idén egy tervásatásunk volt a középkori Dabas területén, ahol egy hónap alatt több mint 70 önkéntes fordult meg. Tápiószentmártonban leletmentést végeztünk tisztán önkéntesekkel egy beruházás során megbolygatott avar kori temetőben. 7 nap alatt 24 sírt tártunk fel. Fémkeresős csapatunkkal egy nagyobb kutatási projekt keretein belül részt vettünk a Muhi csata helyszínének kutatásában" – számolt be 2018-as eredményeikről Rácz Tibor Ákos.

Érdemes lehet összevetni, más országokban hogyan működik a régészeti lelőhelyek védelme. Dániában oldották meg a legideálisabban, ott az egész múzeumi rendszert úgy találták ki, hogy a régészek együttműködnek a keresősökkel, akik a védett műemlékek és régészeti lelőhelyeken kívül teljesen szabadon és legálisan keresőzhetnek. A dán állam aztán a megtalált és beszolgáltatott leletekért kompenzációs díjat fizet, bár ez nem éri el azt a szintet, hogy megérjen csak ezért keresőzni. Dániában jellemző módon azért szolgáltatják be a leleteket, mert egyrészt törvénytisztelőek, másrészt teljesen elkötelezettek a nemzeti örökségvédelem iránt.

Ők nem a saját zsebükre gyűjtenek, nem eladják A LELETEKEt, nekik az a büszkeség, ha találnak valamit és az bekerül a múzeumokba.

A másik liberális modell a már említett Anglia, ahol a régészeti lelet alapesetben magántulajdon és fémkeresőzni a földtulajdonos engedélyével lehet, beszolgáltatni a "treasure"-nek meghatározott kincseket kell. Itt központilag teszteltek több rendszert és végül a működőképeset – Portable Antiquity Scheme – választották ki, arra építettek egy hálózatot: vannak fémkeresősökre specializált régészek, akik csak ezzel foglalkoznak, a leletekből szabadon hozzáférhető, kutatható internetes adatbázist építenek, saját folyóiratuk van, a megtalálók pedig megkapják a maguk díját a beszolgáltatott leletekért. Évtizedekkel előttünk járnak ezen a téren.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!