Friderika
3 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Nem a szövetségesek provokálták ki a népirtást Magyarországon

F   R19730429003
2019.03.20. 11:19
Az 1944-es német megszállás évfordulóján Borhi László, az Indiana Egyetem kutatója arról írt az Indexen, hogy az angolszász nagyhatalmaknak is komoly felelőssége volt az ország megszállásában, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia csak hitegetett a kiugrás lehetőségével, valójában a német megszállásban voltak érdekeltek. A nagy visszhangot kiváltó írásra Laczó Ferenc, a Maastrichti Egyetem történésze válaszol.

Borhi László a huszadik századi amerikai-magyar kapcsolatok egyik legkiválóbb ismerőjének számít. Történészi munkásságában évek óta arra törekszik, hogy – egyre újabb források feltárása által – kritikus fényt vessen az Egyesült Államok és kisebb részben Nagy-Britannia Magyarországgal és tágabb térségünkkel kapcsolatos második világháborús politikájára. A bloomingtoni Indiana Egyetem docensének legújabb, „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal” című, a német megszállás 75. évfordulójára időzített írása is e témában tesz több markáns és részben újszerű állítást.

A cikk meglátásai közül eközben több is erősen vitatható. A szerző ráadásul számos jelentős tényről és összefüggésről még csak említést sem tesz, így

összességében meglehetősen félrevezető képet fest.

Első ránézésre Borhi László cikke a nyugati szövetségesek második világháborús reálpolitikáját morális kritikával kívánja illetni. Történészkollégám amellett hoz érveket, hogy 1943-ban és 1944 elején Amerika és Nagy-Britannia épp hogy Magyarország német megszállását kívánta elősegíteni: „A magyar kiugrási reményeket csak azért táplálták, mert tudták, ezt Hitler nem fogja hagyni, így pedig a nyugati frontról német erőket fognak elvonni a megszállási feladatok” – írja például. Mindezt „számítás ihlette” – jelzi, a nyugati szövetségesek Magyarország kiugrásáról való tárgyalásaikkor eleve nem voltak „jóhiszeműek.”

Minderre könnyű lenne mindössze azzal reagálni, hogy mindebben pontosan mi is a meglepő? Evidens, hogy az „angolszászok” háborús politikája számításokon alapult, tőlük az ellenoldalon harcoló Magyarországgal szemben jóhiszeműséget várni pedig meglehetős naivitására vallana. Cikke tanúsága szerint ezzel Borhi is tökéletesen tisztában van: a magyar vezetés angolszászokba vetett bizalmát ő is „illuzórikusnak” titulálja.

Az utóbbi meglátása fényében ugyanakkor az is felvethető, hogy a német megszállást talán nem is annyira az angolszászok „provokálták ki” (ahogy az a cikk meglehetősen hatásvadász címében szerepel), hanem inkább a magyar vezetés alaptalan reménykedése és kontraproduktív lépései vezettek el hozzá. Az angolszászok e reményeket önös érdekből táplálták, és minden bizonnyal a magyar vezetés sajátos rövidlátását és alkalmankénti ügyetlenségeit is próbálták kihasználni, ennyiben tehát Borhinak igazat kell adnunk. De hogy e téren alkalmazott stratégiájuk lett volna Magyarország német megszállásának perdöntő oka, az még további és jóval erősebb bizonyítékokat igényelne – és a bevettebbnek számító és jóval közvetlenebb magyarázatok legalábbis részleges cáfolatát.

A magyar kiugrás előkészítésének kísérletét a német vezetés kétségkívül elfogadhatatlannak tartotta. Ha azonban a németek abból indultak ki, hogy az e kísérletben részt vevő magyar vezetők közvetlen amerikai és brit katonai segítség nélkül is képesek lehetnek megvalósítani az ország átállítását (amire éppenséggel Borhi szerint sem volt reális esély), akkor minden bizonnyal ők is félrekalkuláltak. E tágabb kontextus figyelembe vételekor Borhi cikkéből leginkább az derül ki, hogy – akárcsak egyes magyar szereplők – mind az angolszászok, mind a németek eltúlozták a magyarországi németellenes fordulat esélyeit: az angolszászok önös, de érthető számításból, a németek tévedésből, míg a releváns magyar vezetők merő illuzionizmusból.

Ha Borhinak igaza van, és az angolszászok valóban perdöntő szerepet játszottak az ország március 19-i német megszállásának bekövetkeztében, éppenséggel nem az lenne a legkézenfekvőbb tanulság, hogy sikerült két háborús ellenségüket egyidejűleg becsapniuk?

Mint fentebb már említettem, Borhi írása az angolszászok első pillantásra kevéssé elítélhető reálpolitikai játszmáinak morális kritikáját adja: cikke szerint „a kétszínű angolszász játszmában nem törődtek a megszállás tragikus következményeivel, a magyar zsidósággal és a több százezer áldozattal”, ergo nem vettek megfelelően számításra egy jövőbeli eshetőséget. Csakis egyetlen cél lebegett a szemük előtt, „a magyar (és a román) kiugrás stratégiai célokra történő felhasználása a következményekre való tekintet nélkül,” vonja le következtetést a szerző, sajátos módon úgy téve, mintha e következmények már előzetesen adottak lettek volna.

Félreértések elkerülése végett: teljesen jogosnak érzem a második világháborús amerikai és brit vezetőség szemére vetni, hogy milyen keveset tettek az európai zsidóság megmentéséért. Borhi azt is jogosan hánytorgatja fel, hogy a nácik és szövetségeseik által végrehajtott népirtás a nyugati szövetségesek kalkulációinak mennyire kevéssé képezte részét. Ugyanakkor e kritikai meglátások mellett talán azt sem ártott volna legalább röviden tisztáznia, hogy a háborús ellenségeik által elkövetett népirtás ilyesfajta negligálása a felelősség teljesen más típusát jelenti, mint amilyet a holokauszt elkövetésében részt vevő államok – így többek között Magyarország is – viselnek a történtekért.

Letartóztatott zsidó nők menete a budapesti Wesselényi utcában (1944. október)
Letartóztatott zsidó nők menete a budapesti Wesselényi utcában (1944. október)
Fotó: Bundesarchiv / Wikpedia

A cikk érvelése épp a magyar felelősség kérdését illetően válik roppant ellentmondásossá.

A szerző nyíltan ki nem mondott, de gyakorlatilag mindvégig szuggerált előfeltevése ugyanis nem más, mint hogy a magyar zsidók százezreinek elpusztítása a német megszállás közvetlen következménye volt. Ez pedig egyáltalán nem felel meg szakismereteinknek. Borhi figyelme eleve kizárólag a megszállás előzményeire és lehetséges okaira irányul, a megszállás konkrét megvalósításáról és valós következményeiről nem ír. Nem jelzi például azt sem, hogy amennyiben az angolszászok a pórul járt magyarok beugratásával komoly német erőket kívántak lekötni, akkor az csak igen részlegesen sikerült nekik, hiszen a – német megszállás előttivel amúgy nagyrészt folytonos – magyar hatóságok gyakorlatilag nem álltak ellen szövetségesük általi megszállásuknak. Sőt, a releváns magyar hatóságok a megszállókkal, akik köztudomásúlag egyúttal háborús fegyvertársaik is voltak, továbbra is határozottan együttműködtek. A magyar zsidók százezreinek deportálására és elpusztítására vonatkozó döntést is velük közösen hozták meg március 19. után. A magyar hatóságok végezetül e döntés végrehajtásában is nélkülözhetetlen és roppant készséges partnernek bizonyultak.

A baj tehát nem is annyira az angolszász hatalmak politikájának cikkbeli bemutatásával van. Sokkal problémásabb, hogy Borhi egyoldalú morális kritikát fogalmaz meg, miközben a magyar történelem alapvető tényeit hagyja homályban. Cikke egyenesen oda fut ki, hogy „a szövetségesek fent ábrázolt politikájának fényében ironikusan hat Roosevelt amerikai elnök közvetlenül a megszállást követő nyilatkozata, melyben drasztikus büntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik részt vesznek »a zsidók halálba történő deportálásában Lengyelországba«”.

Valóban azt kívánta felvetni a szerző, hogy ha az angolszászok – megtévesztés árán és Magyarország kárára – némi háborús előnyt próbáltak kiharcolni a németekkel szemben, akkor hogyan jöttek ahhoz, hogy kilátásba helyezzék a magyarországi népirtás német és magyar elkövetőinek megbüntetését? Annak a népirtásénak, amely, ismétlem, korántsem következett automatikusan e megszállásból, hiszen csak azután döntötték el és valósították meg.

Borhi László ellentmondásos cikke már-már azt sugallja, hogy az angolszászok amorális, sőt felelőtlen háborús politikája oksági kapcsolatban van a magyar zsidók többségének szörnyű elpusztításával. Ez nem pusztán súlyos aránytévesztés lenne, hanem a magyar felelősség hárításának is minősített esete.

A holokausztot semlegesen szemlélő és a népirtás elkövetésében aktívan részt vevők között ugyanis nem lehet egyenlőségjelet tenni.

Borítókép: Német katonák Szeged utcáin 1944. áprilisában. 1944. március 19-én hajnalban a német hadsereg alakulatai megkezdték Magyarország megszállását amelyet néhány óra leforgása alatt végrehajtottak. Fotó: MTI