A bunkervilág, amibe beleroppant egy ország

Az Albániát 1941 és 1985 között diktátorként irányító Enver Hodzsa még a kommunista blokkon belül is kilógott szélsőségesen kommunista nézeteivel. Hodzsa válaszul Nyikita Hruscsov reformjaira, megszakította kapcsolatait a Szovjetunióval, Csehszlovákia 1968-as megszállása után kilépett a Varsói Szerződésből, majd rövid időre Kína felé fordult. Hogy aztán velük is szakítson, amikor Mao Ce-tung 1972-ben vendégül látta Richard Nixon amerikai elnököt (bár a kapcsolataikat csak 1978-ra szakították meg végleg).

Albánia, a kommunista mintaállam

Hodzsának senki nem volt elég keményvonalas kommunista, ezért úgy gondolta, hogy majd ő megmutatja a világnak, hogyan is kell ezt csinálni. Mindezt a balkáni ország elszigetelésével, a lakosság állandó paranoiában tartásával, és a második világháborúban annyira sikeres partizán hadviselés mindenkibe nevelésével akarta elérni.

Az izolációt a külföldre utazás betiltásával, a vallás kvázi megsemmisítésével és az állandóan, mindenhol figyelő titkosrendőrség felállításával érte el, a másik kettőre pedig megalomán tervet alkotott: 175 és 750 ezer közé eső betonbunkerrel szóratta tele a 2,8 millió lakosú országot, hogy mindig készen álljanak a külső invázióra. A helyiek egyébként inkább a spektrum utóbbi végében hisznek, legalábbis azt terjesztik az országba látogató turistáknak.

A bunkerizálás (bunkerizimi) központi állami projekt lett, nagyjából mindent ennek rendeltek alá Albániában, évtizedeken át. Gyárakat építettek, hogy a irdatlan mennyiségű bentont és vasat gyártsanak a bunkerekhez, szinte a teljes katonaságot és a lakosság nagy részét is befogták a gyártás és az építés folyamatába. Itt jött jól látszik, hogy Kínával 1978-ig többé-kevésbé jóban voltak, Kína ugyanis több gyárat is épített Albániába az irtózatos betonigény kiszolgálására.

Állandó rettegéssel töltötte meg a bunkereket

Bunker került mindenhova. A hegyekbe, a tengerpartra, a mezőkre, a városokba, Tirana legelőkelőbb hoteljének kertjébe, de még a temetőkbe is. Hodzsa célja tökéletesen sikerült: az egész ország területét figyelembe véve négyzetkilométerenként legalább 5,7 bunker folyamatos félelemben tartotta az embereket, minden sarkon, vagy épp a városokon kívül dolgoza az jutott az emberek eszébe, hogy bármikor megszállhatja őket az ellenség.

A félelem fenntartásában az is segített, hogy Görögországgal hivatalosan 1987-ig nem kötöttek békét a második világháború lezárása után. Vagyis tulajdonképpen bő 40 évig hadban álltak a szomszédos országgal, még ha valódi háborúra nem is került sor. 1987-ben már két éve halott volt Hodzsa, vagyis nem csak rajta múlt a görögöggel való rossz viszony, amit leginkább a görög terrortámadásoktól való félelem gyanúja, illetve a görögök NATO-tagsága szított.

Hodzsa a görögöknél is nagyobb fenyegetést látott Josip Tito Jugoszláviájában. Szentül hitte és terjesztette, hogy Tito marxistaellenes és soviniszta nézeteket vall az Albán Kommunista Párttal (majd később Albán Munkapárttal), az albán állammal és az albánokkal szemben, és eltökélt célja Albánia beolvasztása Jugoszláviába. Propagandájában a koszovói albánok helyzetét emlegette elrettentő példaként. „Ha egy pillanatra is csökkenne az éberségünk, vagy lankadna a küzdelmünk az ellenfeleinkkel szemben, azonnal lecsapnának ránk, mint a kígyó, ami megmar és beléd ereszti mérgét, mielőtt még észrevennéd azt” – mondta.

A rémuralom mottója a „gjithmone gati”, a mindig készen állás lett, amit még a második világháborúból ültettek át, amikor az ellenálló partizánok sokáig kitartottak a fasiszta Olaszország hadserege ellen. Hodzsa maga is harcolt a világháborúban, így közelről élte át, mit is jelent ez a mentalitás, és ezt akarta az egész országra átültetni. Az pedig, hogy egyetlen európai országként külső segítség nélkül szabadították fel magukat a háború után, a lehető legjobb ajánlólevél volt számára az ügyhöz (bár természetesen alaposan eltúlozta a partizánok érdemeit).

350 tonna mániákus paranoia

Az 1967-ben induló bunkerprogram alapját valószínűleg Észak-Koreából vette át Hodzsa. 1964-ben járt először az ázsiai kommunista államban, akkor kezdhette el tervezni a programot, amit 1968-ban hirdetett meg, 1971-re pedig el is készült az első bunker. A bunkereket Josif Zagali, a hadsereg egyik mérnöke tervezte, ő három modellel állt elő: a QZ, vagyis Qender Zjarri (tüzelési pozíció) nevű volt a legkisebb, a PZ (Pike Zjarri, tüzelési pont) kódú már nagyobb, 8 méter átmérőjű, ezek főleg parancsnoki bunkerek voltak. Ezek voltak a földből kilógó, betongombára hasonlító létesítmények, amelyek mellett egy harmadik, nem szabványt követő bunkertípus is volt, többnyire több száz fő befogadására, de ebbe a típusba tartozott Hodzsa titkos, mára megnyitott atombunkere is.

A tervező Zagali azt állította Hodzsának, hogy az általa megálmodott bunker a lapos, gömbölyded formájának köszönhetően simán kibír egy tankból leadott lövést, ami jó eséllyel egyszeráen csak gellert kap a betongömbön. A legenda szerint, hogy Hodzsa megbizonyosodjon erről, magát Zagalit állította be az egyik bunkerébe, amire aztán rá is lőttek. Zagali túlélte, így indulhatott a bunkerizimi.

A QZ kétszemélyes volt, és három darabból rakták össze: egy 3 méter átmérőjű félgömb, rajta tüzelőréssel, egy üreges henger, ami a bunker alját adta, és egy külső fal, ami 60 centivel nagyobb sugárral bírt, mint a belső henger. A henger és a külső fal közti területet földdel töltötték fel a nagyobb stabilitás és ellenállás miatt.

Ezeket a tengerparton többnyire hármasával telepítették, a három bunkert pedig szintén előre gyártott betonalagúttal kötötték össze. Máshol egész sorokat raktak belőlük, a főváros Tiranában pedig nagyjából 50 koncentrikus körbe rendezve rakták le a bunkereket. Mivel még a kisebb, QZ bunker is 350-400 tonnát nyomott, a hegyekbe könnyített bunkerek kerültek. A 70, maximum 100 kilós darabra szedett bunkert kézi erővel és öszvérekkel húzták fel a helyére, ahol némi cementtel rakták össze.

A temérdek bunker mellé kiemelt hadi készültség is járt. A közel 3 millió lakosból 800 ezren valamilyen formában a hadsereghez tartoztak, a legtöbbet tartalékosként, de a gyártásba és építésbe őket is bevonták.

A gyerekeket hároméves koruktól az állandó éberségre tanították, 12 évesen pedig elkezdték felkészíteni őket a várható megszállásra. Ennek részeként megtanulták, melyik a lakóhelyükhöz legközelebb található bunker, ezekben havonta kétszer gyakorlatoztak is. Ezek a gyakorlatok akár három naposak is lehettek, még a gyerekek is kaptak fegyvert, hogy minden a legélethűbb legyen, töltényt viszont nem kaptak, nehogy baleset történjen.

A bunkerizimi komoly áldozatokkal járt. A nem hivatalos feljegyzések szerint évi 70-100 ember halt meg az építések közben, és akkor még nem is beszéltünk a bunkerek óriási költségéről. A programra ment el az albán büdzsé nagyjából negyede, ami nem tett jót az amúgy sem túl erős albán gazdaságnak. Főleg úgy, hogy egy bunker előállítása egy kétszobás lakás építési költségével egyezett meg, Hodzsa viszont inkább a bunkerekbe öntötte a pénzt az egyre növekvő lakhatási problémák, és az úthálózat fejlesztése helyett. Maga a tervező Zagali azt mondta, hogy húsz kisebb, QZ-bunker árából egy kilométer utat lehetett volna építeni. Arról nem is beszélve, hogy a rengeteg bunker jelentős méretű megművelhető területet tett, illetve tesz a mai napig is tönkre.

Máig nyögik a Hodzsa lázálmának árát

A több százezer bunkernek – hivatalos adatot jó eséllyel sosem rögzítettek arról, mennyi is készülhetett, ezért a nagy szórású becslések – az állandó félelem fenntartásán túl nem sok haszna volt Albánia szempontjából. Ha valóban jött volna egy külső, az albán hadsereghez és lakossághoz képest sokkal jobban felfegyverzett erő, aligha bírták volna sokáig tartani a frontot a bunkerekbe terelt emberek. Sem a bunkerek élelemmel és plusz tölténnyel való ellátása, sem a bunkerek közötti kommunikáció nem lett soha részletesen kidolgozva. Míg az állam a külső erőkkel szembeni ellenállás szimbólumaként tekintett a bunkerprogramra, addig a lakosság a vaskezű irányítást és a megfélemlítést látta benne.

A program bizonyos szempontból túl jól sikerült, legalábbis a bunkerek túl masszívak lettek, ezért elbontásuk a mai napig problémát jelent. A tengerparton tankokkal kezdték kiforgatni őket a lazább homokból, az egyre fejlődő városi építkezések során is egyre többet ásnak ki, a mezőkön, hegyekben szétszórt több mint százezer bunker eltávolítása viszont akkora költséget jelentene, amit Albánia nem engedhet meg magának.

Van tehát legalább 175 ezer bunkerjük, amiket egy olyan háborúra építettek, ami sosem jött, és amiket a mai napig nem nagyon tudnak mire használni. Ugyan az 1990-es években az albán polgárháború idején, főleg az ország déli részén sokan bunkerekben húzták meg magukat, 1999-ben pedig Koszovóból is érkeztek menekültek a bunkerekbe, illetve a földeken dolgozó emberek is néha-néha ide rendezkednek be rövid időre, valós megoldást máig nem sikerült találni. Párból turistalátványosságot csináltak, a PZ-k egy része büféként, étteremként, vagy kiállítóteremként él túl. Extrémebb megoldásként volt, amikbe méheket telepítettek, vagy gombafarmként használják őket, de az összeset nem lehet erre a célra felhasználni.

A nyilvántartás hiánya nem csak a pontos szám felbecslése kapcsán jelent problémát. 2004-ben egy Tiranától alig 40 km-re található lezáratlan bunkerben 16 tonna mustárgázt találtak felhalmozva, ami óriási katasztrófát is okozhatott volna. A mérges gáztól végül amerikai segítséggel szabadultak meg, a gáz 20 millió dolláros megsemmisítési költségét ugyanis az USA fizetette.

A bunkerprogram már Hodzsa 1985-ös halála előtt véget ért, de az országra kivetített súlyos paranoia a program másik legfontosabb emberét is elérte. 1974-ben Hodzsa nyolcéves börtönbüntetésre ítélte a bunkereket tervező Zagalit, akit előtte ezredesi rangra emelt, és az albán védelmi minisztérium főmérnökének nevezett ki. Zagali ellen koholt vádakat hozott fel, szabotázzsal vádolta és külföldi ügynöknek nevezte, emiatt Zagali családja is kitaszított lett, sok ezer másik politikai üldözötthöz hasonlóan.

A kommunizmusnak és Hodzsa rémuralmának is rég vége Albániában, de a rezsim okozta elmaradottság nyomai még mindig érezhetőek és láthatóak az országon. Ez persze szép lassan változik, Hodzsa betongombái viszont évtizedekig, ha nem évszázadokig maradnak még ott a diktatúra mementójaként.

Források: The Atlantic | Atlas Obscura | Roads & Kingdoms | Wikipedia