A múltat végképp eltörölni?

Max Hastings, a híres hadtörténész és haditudósító a Bloomberg véleményrovatában írt cikkében arról ír, hogy úgy tűnik, az amerikai egyetemek hadat üzentek a (had)történelemnek. Szavai szerint mintha megszűnt volna a múlt iránti érdeklődés, ugyanis 1950 óta nem látott alacsony szinten van a történelmet tanulók aránya az észak-amerikai egyetemeken. Hogy a jelen korszellemben a hadtörténelem iránti érdeklődés lecsökkent, abban semmi meglepő nincs. Fredrik Logevall, a Harvard elismert történésze szerint azonban 

abban az országban, ahol a világon messze a legtöbbet költik a fegyveres erőkre, ez egy rendkívül figyelemre méltó fejlemény. Hogy ez a helyzet hogyan jött létre, és mit jelent Amerika és a világ számára, azt még lehetetlen felmérni. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a beállt állapot egyetlen vezető történész érdeklődését sem keltette fel. 

Jól jellemzi a helyzetet, hogy 1970-ben még a férfi hallgatók 6 százaléka, és a női hallgatók 5 százaléka végezte el alap egyetemi képzését történelem szakon, ez a szám mostanra 2 százalékra és 1 százalékra olvadt. A téma visszaszorulása már olyan méreteket öltött, amelyet kitűnően érzékeltet az alábbi történet: egy Harvardon műszaki tanulmányokat folytató diák az amerikai polgárháborúról szeretett volna tanulni, de a korszakból mindössze egyetlen kurzus volt elérhető, az is a kor házi kedvencként tartott állatairól szólt.

Ez a jelentős csökkenés azonban nem csak a hadtörténelem-oktatást sújtja. Napjainkban az amerikai egyetemek alig felén van diplomáciatörténetet oktató tanár, szemben az 1970-es 85 százalékkal, és ezek többsége is idősebb. A legtöbb helyen a nyugdíjba vonuló oktatók helyét nem töltik be.

Minden idők egyik legsikeresebb történelmi témájú könyvének, a magyarra is lefordított Nagyhatalmak felemelkedése és bukása című mű szerzője, Paul Kennedy sem hagyta szó nélkül a negatív folyamatot. A Yale oktatója szerint:

egyes állami egyetemeken, például az Ohio State-en és a Kansas State-en jelentős hadtudományi kutatómunka folyik, de az elit egyetemeken teljesen eltűnt a téma. El tudja képzelni, hogy a Chicagón, a Berkeley-n vagy a Princetonon hadtörténelem tanszék legyen? Na ugye hogy nem! Ott az a vélemény, hogy ez a legkártékonyabb a »halott fehér férfiak« által jellemzett tudományterületek közül. Ezzel együtt a diplomáciai, gyarmati és az európai politikai témák oktatása is egyre kevésbé jellemző. 

Kennedy hozzátette, hogy hiába tart számot kiemelt érdeklődésre a hadtörténelem és általában a katonai témák (war studies) a diákok, az öregdiákok és a támogatók között, a fő problémát a tanszékek hozzáállása jelenti. „Lehet, hogy csak néhányan nyíltan ellenségesek a témával kapcsolatban, de a többség is úgy gondolja, hogy a terület nem elég fontos ahhoz hogy foglalkozzanak vele.”

Már a Harvard is alig kínál olyan, jelentősebb újkori háborúkkal foglalkozó tantárgyat, amely átfogóan, összefüggéseikben mutatná be a küzdelmeket. Ehelyett kultúra, rassz és etnikum szerint csoportosítva tárgyalják őket. Margaret MacMillan, a Torontói Egyetem és az Oxford tanáraként arra hívja fel a figyelmet, hogy 

a forradalmak, az éhínségek és a pénzügyi válságok mellett, a háborúk formálták leginkább az emberiség történelmét. A jelenség tagadhatatlan szörnyűségei azonban jelentősen befolyásolják az általános hozzáállást. Komoly gondot jelent, hogy a háborúk iránti érdeklődést valahogy egybemosták annak támogatásával.

MacMillant számtalan támadás érte azon, a témával foglalkozó tudósok körében elterjedt és elfogadott nézeteiért, amelyek szerint a katonai konfliktusok bizonyos esetekben megoldást jelentettek, sőt akár tudományos vagy társadalmi előnyökkel is jártak.

Tami Davis Biddle, a U.S. Army War College professzora ennél is messzebb megy: 

sajnos a tudományos közösség számos tagja abban a hitben él, hogy a hadtörténelem semmi másról nem szól, mint befolyásos, és általában fehér férfiak egymás közötti vetélkedéséről és/vagy sebezhető csoportok elnyomásáról.

A fenti számos elismert hadtörténész véleménye nemcsak Amerika számára jelent problémát, hanem az amerikai katonai erőn nyugvó nemzetközi rendszer miatt az egész világ számára.

A Föld nagy részén a demokratikusan megválasztott politikusok által gyakorolt civil kontroll azt jelenti, hogy nem hivatásosok döntenek külpolitikai témákban. Ez azonban nemcsak azt jelenti, amit elég cinikusan, de nagyon frappánsan így fogalmazott meg Geroges Clemenceau: A háború túl fontos dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk.

Hastings szerint, ha a politikusok már az egyetemen elsajátították volna az alapokat, akkor feltették volna maguknak a hadtörténelem alapkérdéseit. „Mik a célok? Hogyan fogjuk azokat elérni?”. Véleménye szerint ezek a kérdések sem feltéve, sem megválaszolva nem lettek sem Vietnám, sem Irak, sem Afganisztán, sem Líbia esetében, az ismert káros következményekkel. Egy Vietnámot megjárt tengerészgyalogos tábornok szerint: Ha az indokínai háború tanulságai eljutottak volna (a politikusokig), be sem tettük volna lábunkat Irakba. 

Biddle messzebb megy: 

Nem az amerikai hadsereg küldi magát háborúba. A béke vagy háború kérdését civilek döntik el. Olyan civilek, akik egyre kevesebb történelmi vagy átfogó elemzési tudásra támaszkodhatnak. Keveset, de leginkább semmit sem tudnak sem a jogos háború hagyományáról, sem a modern katonai műveletek logisztikai, földrajzi és fizikai korlátairól. 

A fentiek nem vetítenek túl fényes jövőt előre. MacMillan professzor asszony joggal teszi fel a kérdést: Tényleg az a cél, hogy a polgárok, de még az egyetemet végzettek sem tudják, hogyan jöttek létre mindennapi életünket meghatározó értékeink, politikai és gazdasági struktúráink? A leírtak alapján ugyan még valószínűleg nincs itt az Oswald Spengler óta várt nyugati hanyatlás, de a leírt helyzet határozottan nem biztató. 

Egy biztos, a medve felébredt, a sárkány a karmait próbálgatja, és eközben a sas az utóbbi időben határozottan furcsán viselkedik.