Nagy piás nőcsábász volt a kapitány, de mégiscsak hős

Az Sz–13-as típusú tengeralattjáró parancsnoka valószínűsíthetően a hajózás történetében a legtöbb áldozattal járó támadásokat hajtotta végre a Keleti-tengeren a második világháború utolsó hónapjaiban, amikor két német hajót süllyesztett el, s az odaveszett emberek közül sok ezren voltak civil menekültek. Az alábbi írás további adatokkal szolgál a szovjet haditengerészet egykori tengeralattjáróinak német és holland tervezőiről, az egyik megsemmisített hajó tengeralattjáró-legénységeket kiképző központként történt üzemeltetéséről.

Mire derül még fény?

• Eredetiben mutatjuk be Marinyeszko kapitány kitüntetésre felterjesztésének irattári dokumentumait 1945-ből.
• Feltárul annak háttere, hogy miért csak Mihail Gorbacsov idejében kaphatta meg a Szovjetunió Hőse címet a különös sorsú tengerésztiszt.
• Kiderül az is, hogy mi köze mindehhez a Szovjetunió és Oroszország máig rekordnézettségű szilveszteri filmjének, egészen pontosan abban is az Ulica Sztroityelejnek, azaz az Építészek utcájának.

A világimperializmus elsöprésére indítandó majdani háborúra a Joszif Sztálin vezette Szovjetunióban voltak már előkészületek a 30-as években, s éppen ezért nem meglepő, hogy az akkor legkorszerűbb műszaki paraméterekkel gyártható tengeralattjárókat az IvS német–holland tervezőiroda szakembereitől rendelték meg.

A hollandul Ingenieurskantoor voor Scheepsbouw ténylegesen egy német vállalkozás volt, amely az „országváltó” elnevezés módszerével kerülte ki a versailles-i békeszerződések fegyverkezést tiltó passzusait. Az „Sz” típusjelzés pedig annyit jelez, hogy közepes méretű (oroszul – szrednyaja), s ebbe a kategóriába tartoztak a szovjet II. és a német VII. típusként gyártott tengeralattjárók. Az álcázott német cég egyébként a kieli AG Vulcan, a Germaniawerft és a brémai AG Weser üzemeket foglalta magában.

Semmi rendhagyó nincs ebben, hiszen akkoriban még mindkét ország fő ellensége Nagy-Britannia és Franciaország volt. Virágzott a szovjet–német gazdasági együttműködés, ezt példázta a háborút megelőző hónapokban 10 Messerschmitt harci gép eladása Moszkvának teljes fegyverzettel. (A német pilóták szovjet átrepülési engedélyei, ellátásuk, légi irányításuk, üzemanyag-ellátásuk stb. dokumentáltak – MJ.) Megjegyzendő még, hogy az Sz jelzésű, 1936–1948 között gyártott szovjet tengeralattjárókat gyakran emlegették Sztalinyecként is – talán nem véletlenül.

Ami a tragikus hadieseményben elpusztult Wilhelm Gustloff hajót illeti, az Index korábbi cikke részletes leírást ad róla. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy az eredetileg 1400 utas pihenésére szolgáló hajón a katasztrófa pillanatában bizonyosan több mint 10 ezer ember volt. Azok a tények, hogy a német menekülteket (is) szállító, 208 méter hosszú és 23 méter széles üdülőhajó az adott napon, 1945. január 30-án miként indult el végzetes útjára, immár német forrásokból is tárgyszerűen megismerhetőek, hiszen hosszú időn át legfeljebb mendemondák képezhették a tájékozódás alapjait Németországban. Napjainkra meghatározó változás állt be a német véleményformálásban. Évtizedeken át háborús bűnösként jelent meg a német társadalmi tudatban a szovjet tengeralattjáró parancsnoka, aki ezen állítás alapján felelősnek lett kikiáltva. A jelenkori német elemzések szerint az (akkori) Gotenhafenből – a lengyel Gdynia német neve – Nyugat felé elhajózó Wilhelm Gustloff építésekor eleve figyelembe vették a kórházhajó-funkció eshetőségét is. Ez a jármű azonban nem kórház, hanem kaszárnya lett a világháború végére. A német adatok szerint ide települt a Gotenhafenben állomásozó 2. Tengeralattjáró-kiképző osztály (Division) teljes tiszti, altiszti és legénységi állománya – 918 fő. Ennek a kiképzőközpontnak éppenséggel az állítólag 100 egységből álló, frissen hadrendbe állított, bevetendő német tengeralattjáró-armada számára kellett volna biztosítani a megfelelő személyzetet. A hajón telepítettek több légvédelmi ágyút is. Vagyis a Wilhelm Gustloff hadicélpont-minősítéséhez nem férhetett kétség.

Fontos körülményként emlékeztet a német média (például a wdr.de) arra is, hogy 1944. november 11-én a náci birodalom a Balti-tenger keleti térségét teljességében műveleti övezetté (Operationsgebiet) nyilvánította, ami azt jelentette, hogy a német parancs szerint a haditengerészetnek ott mindent meg kellett semmisítenie, „ami úszik”. Ez egyben determinálta az ellenség reagálásait.

Nem kevésbé tárgyszerűen taglalják a német szerzők azt, hogy egyáltalán miként történhetett meg az egykori üdülőhajóból lett katonai kiképzőközpont több mint hatszoros túlzsúfolása. A leírások szerint a 918 „bentlakó” katonán és a hajót üzemeltető (besorozott civilekből álló) személyzeten, 173 főn kívül az indulás előtt regisztráltak 373 személyt egy haditengerészeti női kisegítőegység tagjaként (őket a vízmentesített úszómedencében és fürdőteremben helyezték el), továbbá 162 súlyos sebesültet. Állítólag a menekültek száma 8956 fő volt, róluk nem készült személyi adatfelvétel.

A későbbi vallomások és nyilatkozatok nagyjából azonosan állítják, hogy 5-6 ezer menekültet a hajón viszonylag rendben, igaz, szűkösen elhelyeztek. Az indulást megelőző órában azonban még legalább 2500 főnyi tömeg rohamozta meg a feljáróhidakat, áttört az őrségen, és ki-ki helyet keresett magának. Több ezren csak azért maradtak a kikötőben, mert fizikailag lehetetlen volt több embernek feltolakodnia. Pánikhangulat uralkodott, mindenki menekülni akart a biztonságot jelentő Nyugat irányába.

A háborgó tengeren hatalmas szélben, mínusz 16-18 fokos hidegben a Wilhelm Gustloff az esti órákra várta útközben a kísérő konvoj felzárkózását. 21 órakor bizonyossággal ott volt már egy aknakereső és -telepítő hajó, amely csekély távolságban előrehaladt. Az egykori üdülőhajó pedig a hófergetegben jelzőfények sokaságát működtette, hogy az érkező rombolóknak és tengeralattjáró-elhárítóknak – összesen 7 egységből állt a csoport – irányfényeket biztosítson. Az órák óta felszínen haladó Sz–13-as szovjet tengeralattjáró ezeket a jelzőfényeket észlelte. Maga Marinyeszko kapitány állt a megfigyelőállásban. A szovjet hadihajón annyit tudtak, hogy egy nagy, feltehetően német hajó halad nyugat felé hét másik (kisebb) kíséretében. Azt is érzékelték, hogy a főhajó sebessége 16 csomó körüli, ezért az Sz–13-as egyébként 18 csomóban limitált üzemi sebességét 19 csomó felettire állították be, s a torpedótalálati távolság hamarosan létrejött.

A hatalmas hullámok és a hózuhatag közepette a szovjet tengeralattjárót a németek nem vették észre. A 600 méterről indított három torpedó célba talált. A német kaszárnyahajót ért torpedócsapások első robbanása az úszómedencében történt – ott döbbenetes pusztítást végzett.

A szovjet tengeralattjárót a német vízibombavetőkkel ellátott hadihajók azonnal üldözni kezdték, miközben a vészjelzésekre más hajók is érkeztek a háromnegyed óra alatt elsüllyedt Wilhelm Gustloff pusztulását túlélők megmentésére. Az mdr.de adatai szerint 9343 ember veszett oda, 1239 embert sikerült kimenteni. Az idézett online oldal úgy fogalmaz a „háborús bűnösséget” illetően, hogy a szakértők szerint a Hitler által Operationsgebietnek nyilvánított térségben az ellenfelet is azonos jogok illetik meg.

Az Oroszországban hozzáférhető adatok a túlélők számát a németekével azonosan jelölik meg. Vélhetően zsákmányolt hadiirattárak dokumentumaiból idézik azt, hogy a kimentettek között 528 fő volt a tengeralattjáró-kiképzőközpont állományából, 123 fő a kisegítő női alakulatból, 86 a sebesültek közül, 83 az üzemeltető személyzetből és mindössze 419 menekült.

Azt se tudhatta, hogy 1945. január 30-án 21 óra 15 perckor végleges és visszafordíthatatlan csapást mért a német haditengerészet tengeralattjáró-személyzeteinek utánpótlására, s fordulatot hozott a háború utolsó hónapjaira a tengeri erőviszonyokban. Amit biztosan tudott, az a torpedóinak pontos találata volt, és az, hogy a negyedik torpedója üzemképtelennek bizonyult. Az Sz–13-as a sekély vizek felől azonnal a mélyebb régiók felé vette az irányt, s közben szerencsésen elkerülte a ledobott 200 (egyes források szerint 240) vízibombát.

A szakmai kiválóság a szovjet kapitány esetében nem ötvöződött a személyiség makulátlan tökéletességével. A korlátlan szabadságot csak féktelen elszabadulásként, alkoholos tudatmásságban volt képes magának megteremteni. Ez egy hadseregben lehetetlen, a civil életben is csak ideig-óráig tolerálható.

A háborús időkben a kémelhárítók kémkedéssel gyanúsították meg, mondván, hogy egy (orosz származású) svéd hoteltulajdonos nővel dorbézolt, katonai titkokat szolgáltatott ki, és ezért azonnal hadbíróság elé állítják. Ráadásul a parancsnok nélkül maradt legénysége ittasan tömegverekedésbe keveredett a helybeliek egy csoportjával.

Marinyeszko utolsó esélyt kapott azzal, hogy ügyének nyomozását egyelőre felfüggesztik. Így indult 1945. január 9-én tengeri portyára.

A Wilhelm Gustloff hullámsírba küldése után 1945. február 9-én a General von Steuben gőzöst is elsüllyesztette. Azon legalább ezer menekült tartózkodott.

Az évtizedek múlásával egyre több leírás, értékelő elemzés jelenik meg a második világháború eseményeiről. Marinyeszko parancsnokot immár nem érik szemrehányások katonai feladatainak teljesítéséért német oldalon sem. Oroszországban a különlegesen széles körű elismertsége közepette nem marad el a féktelenségre hajlamos személyiségének felemlítése sem. Az sem állítható, hogy parancsnokai akkor, a két virtuóz haditette nyomán ne tisztelték volna. Dokumentumot tárol erről Oroszország Védelmi Minisztériumának online irattára, a Pamjaty Naroda. Eszerint az összességében 42 557 bruttóregiszter-tonna belső térfogat-mennyiségű ellenséges hajók megsemmisítéséért 1945. február 20-án Alekszandr Marinyeszkót a Szovjetunió Hőse címre terjesztette fel alakulatának parancsnoka (1. sz. illusztráció 3. gépelt sora). Ez a tényirat egyebek között arról is tanúskodik, hogy rendkívüli gyorsasággal döntöttek a kitüntetésre ajánlásról – miközben az ilyesmi (adatgyűjtés, értékelés, megszövegezés, előzetes egyeztetés) általában hosszú hónapokig tart. Legalább olyan gyorsan (1945. február 27-én) történt meg a „módosított” jóváhagyás (2. sz. illusztráció) a nagyságrendekkel csekélyebb súlyú, önmagában rangos Vörös Zászló rendjel odaítéléséről.

Sok-sok évvel a parancsnok halála után, 1990. május 5-én, Mihail Gorbacsov idején hozott döntést a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöksége Marinyeszko kapitány kitüntetéséről a Szovjetunió Hőse címmel. Ez a gesztus talán enyhített valamit azok dermedt bánatán, akik haditengerészként adták össze pénzüket 1977-ben arra, hogy a lettországi (akkor még Lett SzSzK) Liepajában szobrot állítva a kapitánynak emlékezzenek, s az avatás másnapján megtapasztalhatták, hogy Valerij Prihogyko művész alkotásáról – Moszkva utasítására – lereszelték a kapitány nevét és a „hősies” szót.

Ez az utcanév a Szovjetunióban és immár Oroszországban feltehetően a legismertebb. Itt játszódik ugyanis az 1975 óta máig évente sokmilliós nézettségű vígjáték (A sors iróniája…) egy romantikus betétdallal (Kérdeztem egy kőrisfát). Sokan azt állítják, hogy az utcanév, a film, a dal Marinyeszko parancsnok örök emlékműve.