Ha nyer, ha veszít, az Osztrák–Magyar Monarchia rosszul járt volna

Ennek a történelemkönyvekben nyúlfarknyi hosszban tárgyalt megállapodásnak komoly jelentősége lehetett volna, ha nem söpri el a történelem, azaz az 1918. őszi osztrák–magyar és német összeomlás. Azonban már az abban felsejlő jövő sem volt bíztató a többnemzetiségű birodalom számára. A keleti front különbékéjének megértéséhez először a résztvevők, különösen az Osztrák–Magyar Monarchia stratégiáját kell megvizsgálnunk.

Mik voltak a Monarchia hadicéljai?

A többnemzetiségű állam terjeszkedésének legfőbb iránya a Balkán volt. Mivel a gyarmati versenyfutásban csak szerény sikerekben bízhatott, továbbá keletre, nyugatra és északra egyaránt nála erősebb államokkal volt határos, az egyetlen kecsegtető irány a déli volt. A Monarchia létrejötte után Bécsben az égei-tengeri Thesszaloniki kikötőjének elérését tűzték ki külpolitikai célként, ami dominanciát biztosított volna a Habsburgok számára a Balkánon. A félsziget feletti befolyásszerzésben a fő vetélytársnak az Orosz Birodalom bizonyult. A Monarchia expanziós céljait nem feltétlenül katonai terjeszkedésként kell elképzelnünk. Az Osztrák–Magyar Monarchia térség feletti befolyása, elsősorban gazdasági téren, például kereskedelmi befolyási övezetek révén valósult volna meg, olyan dinasztiák segítségével, amelyek elfogadják és fenntartják Bécs befolyását. A katonai terjeszkedést az esetleges nagyhatalmi reakciók mellett az is gátolta, hogy magyar részről (főleg Bosznia-Hercegovina 1878. évi megszállása után) 

A hazai politikai elit attól tartott, hogy ha – a terjeszkedés eredményeként – csökken a magyarság számaránya a Monarchiában, az politikai következményekkel is együtt jár majd. Ráadásul a balkáni hódítások további olyan területeket csatoltak volna a birodalomhoz, ahol milliós lélekszámban éltek a magyarországi nemzetiségek, mindenekelőtt a szerbek és a románok. Az etnikai arányok változása pedig akár arra is ösztönözhette volna a bécsi vezetést, hogy a Monarchia föderális átszervezését megvalósítsa. A fentiek miatt a Monarchia szerény célokkal indult háborúba 1914-ben. Ezt és a háttérben meghúzódó osztrák–magyar érdekkonfliktust jól mutatja, hogy Tisza István már a Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után tartott minisztertanácsi ülésen is garanciákat kért és kapott arra, hogy a Monarchia nem lép fel területi követelésekkel Szerbiával szemben. Ezért a Monarchia elsősorban arra törekedett, hogy megerősítse domináns szerepét a Balkánon. Ehhez – és általánosságban véve is – Bécsben és Budapesten az Orosz Birodalom elleni katonai győzelmet tekintették a legfontosabb célkitűzésnek.

Mik voltak a német külpolitikai célok keleten?

A Német Császárság teljesen más pozícióban kezdett bele a háborúba. Míg a Monarchián belül az esetleges katonai győzelem és terjeszkedés is a stabilitás megrendülésével fenyegetett, addig Németország bátran fogalmazhatott meg ambiciózus hadicélokat. Német részről keleten ugyancsak Oroszország visszaszorítása volt a cél, elsősorban a korábban felosztott Lengyelország nyugati területéről, Nyugaton II. Vilmos császár Franciaország további meggyengítését tűzte ki hadicélként, amivel a kontinentális Európában Németország hegemón pozíciót szerzett volna. Persze a németek sem egy négy évig tartó véres háborúban gondolkodtak, hanem az 1870-71-es francia-porosz háborúhoz hasonlóan egy gyors offenzívával akarták kivívni a győzelmet, Nem véletlenül mondta II. Vilmos német császár, hogy mire a falevelek lehullanak, a győztes német katonák már otthon is lesznek. A háború utáni Európáról alkotott német elképzelés lényege egy vámunióban egyesült hatalmas gazdasági térség volt, amely Európa közepén egyfajta gravitációs magként vonzotta volna magához a periférián található, és katonailag jelentősen meggyengített országokat. A keleten kitűzött célt, a lengyel magterületek elfoglalását, vagy más szemszögből orosz uralom alóli felszabadítását már 1915 őszére elérik a központi hatalmak, majd 1917 elején újjászervezték a Lengyel Királyságot, amely természetesen a Monarchia és a Német Császárság közös irányítása alatt álló bábállamként működött, egészen 1918 októberéig.

A breszt-litovszki békében szerepeltek a balti államok is? Mi lett volna a Monarchia szerepe ebben a régióban?

A terület a középkori betelepülés következtében erőteljes német hagyományokkal bírt, és a 18. század második felétől állt orosz uralom alatt. A berlini elképzelések szerint az itt élő nemzetek rendelkeztek volna önálló államisággal (német származású uralkodódinasztiák uralma alatt), de valódi függetlenségre nem számíthattak. Fontosabb viszont, hogy a Monarchia egyértelműen megrogyott a háborúban, ami a háború utolsó évében abban is megmutatkozik, hogy az osztrák katonai vezetés alárendelődik Berlinnek. A Monarchia gyengeségét IV. Károly 1917-es különbéke-kísérlete (az ún. „Sixtus-affér”) az antant számára is nyilvánvalóvá teszi, a fiatal uralkodó kudarcát pedig tetézi, hogy a német vezetés tudomására jutnak a békeajánlat részletei. Berlinben érthető módon nem veszik jó néven, hogy IV. Károly hajlandó elismerni a francia igényeket Elzász-Lotaringiára.

Erre a katonai helyzetre mondta ezek szerint az egyik német generális, hogy egy hullához vagyunk láncolva. Ezek szerint a Monarchia a háború vége felé egyértelműen másodhegedűsi szerepbe kényszerült?

Nem túlzás azt állítani, hogy az utolsó hónapokra a Monarchia egy német szatellit állammá vált, és bár a frontokon a közös hadsereg kitartott, a hátország nélkülözése romboló hatást fejtett ki a harci morálra. 1918-ra már rendszeressé válik a kenyérínség Bécsben, ahol már 1916-ban zavargásokat okoz az élelmiszer-ellátás akadozása. A háború gazdasági következményei a birodalom osztrák tartományait és Bécset különösen megviselik. A császárváros az évszázadok során úgy tud milliós metropolisszá és Közép-Európa központjává fejlődni, hogy ellátását a hatalmas Habsburg Birodalom, jelentős részben Magyarország biztosítja. Élelmezését a hegyvidéki osztrák területek aligha tudnák ellátni, viszont az ellátásban adódó zavarok, majd 1918 őszén a Monarchia széthullása miatt Bécs, és egyébként Ausztria egésze elveszíti élelmiszerforrásai nagy részét. A megszülető Német-Ausztria ezért a világháborús kapituláció után csak az antant (elsősorban az Egyesült Államok) segítségével tudja elkerülni a tömeges halálozással járó éhínséget.

Van a magyar közvélemény által alig ismert következménye a breszt-litovszki béke összeomlásának, ez pedig a szovjet–lengyel, a lengyel–német, sőt egy rövid csehszlovák–lengyel háború. Mit érdemes ezekről tudni?

A békében Szovjet-Oroszország nagyjából azokról a területekről mondott le, amelyek 1991 után is függetlenné válnak. A balti államok, Ukrajna, Belarusz területe képezi az orosz veszteséget, a korábban már feladott lengyel területek mellett. 1918 tavaszán az a német elképzelés, hogy ezeken a területeken bábállamokat szerveznek és német eredetű dinasztiák uralkodnak majd ezáltal biztosítva a szatellit-államok német centrumhoz való kötődését. Itt is látható, hogy a német expanzió célja sem feltétlenül a katonai hódítás volt, hanem a gazdasági terjeszkedés. Csupán a katonai szempontból jelentős területek, például kikötők, egyes városok, stratégiai pontok kerültek volna közvetlen német uralom alá. Ez a terv halad előre 1918 során. Finnországba is például megérkezik a kijelölt német uralkodó, október elején el is foglalja a trónját, de a novemberi kapituláció egy pillanat alatt megrendíti az uralmát. Máshol már erre az aktusra sem kerül sor. A központi hatalmak veresége aztán egy hatalmi vákuumot teremt ebben a köztes térségben. Szovjet-Oroszországban polgárháború dúl, a nyugati szövetségesek figyelmét pedig már Közép-Európa, a Monarchia felszabdalása is túlságosan leköti, így sok esetben a nyers erőviszonyok érvényesülnek, és lehetőség nyílik az önálló cselekvésre. Megalakulnak a balti államok, létrejön egy ukrán államkezdemény, Lengyelországban pedig a központi hatalmak által kijelölt régenstanács átadja a hazatérő Pilsudski marsallnak a hatalmat. Ezek a frissen létrejött államok elkezdik megformálni saját területüket, ami sok esetben katonai konfliktusokkal jár együtt, nem csupán a breszt-litovszki békében foglalt területeken, hanem például a széthulló Monarchia helyén létrejövő nemzetállamok között is. Mindezt a Közép- és Kelet-Európában elharapózó káoszt az 1919 elején összeülő párizsi békekonferencián nyugati hatalmak ellenszenvvel konstatálják (a brit közvélemény álláspontját például jól mutatja Churchill kommentárja, aki a „törpék háborújának” nevezi ezeket a konfliktusokat ) , és 

1919 elején Csehszlovákia és Lengyelország között rövid fegyveres harc kezdődik Sziléziában, az Olza folyó térségében, amely jelentős szénkinccsel rendelkezik. Ez az a konfliktus, amelynek következtében Teschen városát és is felosztják a két, újonnan alakult ország között. Ez mindössze néhány hétig tart. De ezekben a hónapokban zajlik egy ukrán-lengyel, sőt egy lengyel-litván háború is. A fehérek ellen vívott polgárháború befejeztével a Vörös Hadsereg is kísérletet tesz Szovjet-Oroszország nyugati határainak kitolását, ami Ukrajna felszámolása után egy lengyelek ellen vívott háborút jelent, 1920-ban a Visztula mellett egy kisebbfajta csodaként sikerül a létszámban, felszerelésben erősebb, de kevésbé szervezett Vörös Hadsereget megállítani. Ennek köszönhető, hogy Lengyelország az 1921-es rigai békében a mai Belarusz és Ukrajna területéből is kihasított egy széles sávot.

Mekkora hatással voltak ezek a háborúk a mostani határokra, országokra ?

A breszt-litovszki béke és az 1918-as német összeomlás nyomán létrejött új államok 1991 óta ismét megtalálhatóak Európa térképén. Az 1939-es szovjet-német megnemtámadási egyezmény viszont megszüntette az 1918-21 között megszilárduló állapotot, és a Molotov-Ribbentrop-paktum térségre vonatkozó „rendelkezései” a második világháború után is érvényben maradtak. A szovjetek így „ visszaszerezték” azokat az orosz birodalmi területeket, amelyekről 1918-ban lemondani kényszerültek. Viszont történelmi távlatban mégis fontosnak bizonyul, hogy az itt élő népek 1918 után független államiságra tesznek szert, hiszen ennek eredményét láthatjuk ma is.

Végezetül szeretném feltenni a történészek számára a történészek számára általában tiltott kérdést. Mi lett volna, ha… Mi történt volna, ha a háború véget ér 1918 márciusában, és a békében leírtak úgy maradnak?

Nyilván ez egy hipotetikus kérdés, hiszen nem szabad elfeledkeznünk más frontokról, és az ottani hadi helyzetről, ami egy ilyen forgatókönyvet valószínűtlenné tesz. De ezt a kérdést szerintem magyarként mégis érdemes megvizsgálnunk, mivel a köztudatban van egyfajta ki nem mondott vélekedés, miszerint az I. világháború kimenetele volt az, ami Magyarország számára tragédiát jelentette. Vagyis, a kiegyezésben kiharcolt területi integritását ezért vesztette el az ország. Úgy gondolom, az egész Kárpát-medencét magába foglaló, más szóval integer vagy „történelmi” Magyarország számára a breszt-litovszki békéből kinőtt rendszer is súlyos következményekkel járt volna. Németország a kontinens térszerkezetének átalakításával, valamint a tervezett szatellit államok megteremtésével a Monarchiát is egyértelműen függő, alárendelt helyzetbe hozta volna. 

kifejezetten szálka volt a szemükben az a nagyfokú önállóság, amit a Monarchián belül élveztünk, és amivel időnként (például a véderőviták során) a Németország által vezetett szövetségi rendszer hatékonyságát is veszélyeztettük. A források alapján valószínűsíthető például egy olyan forgatókönyv, hogy a központi hatalmak győzelme után a térségben élő szlávok és a románok támogatását „a magyarok kárára” biztosították volna. A németek ugyanis már korábban tanújelét adták, hogy nem veszik figyelembe a többnemzetiségű Monarchia területi integritását. Amikor 1914-ben, a háború kezdetén felmerült, hogy Olaszország esetleg elhagyja korábbi szövetségeseit és az antant oldalára áll (ami végül 1915-ben meg is történt), II. Vilmos német császár egyszerűen azt javasolta Ferenc Józsefnek, hogy engedjen az olasz területi igényeknek, és adja át bizonyos területeit a mediterrán királyságnak. Nem lett volna meglepő tehát, ha a háborús győzelem utáni átszervezés részeként erdélyi területek kerültek volna Romániához, vagy teljesítették volna a szerbek Dél-Magyarországra vonatkozó igényeit. Ezért, ha a trianoni békéhez mérhető országcsonkításra nem is, de súlyos területi veszteségekre számítani lehetett volna.

Ez komoly eséllyel bekövetkezett volna, még akkor is, ha a központi hatalmak, azaz a korábban tárgyaltak miatt lényegében Németország nyeri az I. világháborút. Amivel ismételten visszatérünk ahhoz a problémához, hogy Magyarország milyen csekély „túlélési esélyekkel” vágott bele ebbe a háborúba, amit a korabeli politikai elit érzékelt is.

A témához kapcsolódó történeti munkák döntő többsége ezt a kérdést úgy közelíti meg, hogy érveket vagy ellenérveket gyűjt az integer Magyarország fennmaradása kapcsán, tehát bekapcsolódik abba a vitába, hogy a kiegyezéssel létrehozott állam mennyiben volt életképes. Ez különösen a nemzetiségi kérdés kapcsán jelenik meg, de mivel sokan az 1918. őszi eseményeket tartják kulcsfontosságúnak, ezért a világháború befejezését is gyakran ebből a szemszögből értékelik. A legszélsőségesebb véleményt ebben a kérdésben a szocializmus első évtizedeiben „uralkodó” (általam ortodox marxistának) nevezett történeti irányzat reprezentálta, amely valóságos bűnnek tekintette a dualizmuskori Magyarország létét. Ma már a másik véglet képviselői vannak többen, akik a kiegyezési mű erőszakos vagy alattomos szétzúzásáról beszélnek. A kettő tábor között, a „mérsékelt középen” pedig az „egyrészt-másrészt” típusú érvelés jellemző.

Az első világháború lezárásával kapcsolatos alternatív forgatókönyv, a breszt-litovszki békéből is felsejlő jövőkép ugyanakkor jól mutatja, hogy 

A valóság az, hogy a korszakban volt egy nagyon keskeny sáv, egy kicsi mozgástér, amin belül lehetőség nyílt az integer Magyarország létezésére. A kiegyezés során ezt a lehetőséget sikerült is tökéletesen kihasználnia a magyar politikai elitnek, viszont a világháború felé haladva a mozgástér egyre csökkent és a kirobbanásával szerintem meg is szűnt. Magyar érdekek szempontjából nem volt jó, vagy szerencsés kimenetele az I. Világháborúnak, csak az esélytelen status quo ante, azaz, ha nem változik semmi. Ennek lássuk be semmi esélye sem volt.

Bár ez már eléggé messze visz a témánktól, de jól gondolom, hogy a XIX. századi nemzeti ébredések után megállíthatatlan volt, hogy azok a területek, ahol többségben, vagy közel többségben voltak a nemzetiségek, az anyaországhoz csatlakozzanak?

Ezt a kérdést is érdemes messzebbről vizsgálnunk, hiszen az integer Magyarország felbomlását mindig úgy kezeljük, mintha a magyar politikai elit kezében lett volna az események irányítása, és ők döntöttek volna rosszul, vagy jól. Ezt az állítást szerintem semmi nem támasztja alá. Úgy gondolom, hogy voltak bizonyos politikai folyamatok, amelyek egyértelműen a nemzetiségi törekvéseknek kedveztek, de nem volt szükségszerű, hogy ez a nemzeti egyesülés önálló nemzetállamokban valósuljon meg. Ugyanis már a Monarchián belül is voltak olyan tervek, amik a birodalom etnikai alapon történő ( azaz egyes elképzelésekben a történelmi ország- és megyehatárok elvetésével S.B.) átalakításával számoltak. Ez a megoldás a környező anyaországok, számára például egy vonzó perspektívát jelenthetett volna, továbbá ösztönzést arra, hogy a Monarchiával szorosabb együttműködésre lépjenek, hiszen jellemzően fejletlenebb területekről volt szó. Amit szerintem fontos látni, hogy a központi hatalmak világháború utáni elképzeléseit és a térség fejlődési alternatíváit nem értelmezhetjük a „szokványos” politikai fogalmak segítségével. Abban, hogy egy területet hogyan lehet látványos külsőségek nélkül alárendelni a nagyhatalmi befolyásnak, a németek igen kreatívak voltak. Mondhatni patikamérlegen számolták ki, hogy mekkora politikai autonómiát hagyhatnak meg a tervezett kliensállamoknak úgy, hogy gazdasági és katonai érdekeik maximálisan érvényesülhessenek. Valószínűleg a Monarchia is gondolkodhatott volna hasonló kapcsolatépítésben Szerbiával, vagy Romániával, hiszen 

az „anyaországi” viszonyoknál., mint máshol élő honfitársai. A Habsburg Birodalom és benne Magyarország egyébként ezeknek a nemzeteknek a kulturális fejlődésében is kulcsszerepet játszottak: példának okáért a Matica Srpska nevű szerb kulturális egyesület is Pesten alakult meg, az első román nyelvű könyveket pedig az erdélyi fejedelmek nyomtatták.

(Borítókép: A breszt-litovszki béke aláírása 1918. március 3-án. Fotó: Keystone-France / Gamma-Keystone / Getty Images)