Nincsenek eltiport feltalálók, tiltott találmányok

Index: A tudományfilozófia történetében a „demarkáció problémája”, vagyis a tudomány és nem tudomány elválasztásának kérdése mindig is kiemelt szerepet játszott. Ön szerint hol húzódik ez a határ? Mi számít tudománynak és mi nem?

Hraskó Gábor: Két fontos tényezőt érdemes ilyenkor megvizsgálni. Az első az, hogy egy tudományos elméletnek tesztelhetőnek, az általa leírt jelenségnek reprodukálhatónak kell lennie. Ha valaki olyasmit állít, ami nem tesztelhető, mint pl. Isten léte, az nem tekinthető tudományos elméletnek, mert nem ellenőrizhető egzakt módszerekkel. A második tényező az, hogy a tudomány általában konvergál. Ez azt a fejlődési folyamatot jelenti, ahogy a természet működésének egyre nagyobb részét egyre kevesebb elmélettel vagyunk képesek leírni. Az úgynevezett áltudományoknál, vagy nem tudományoknál sokszor ennek épp az ellenkezőjével, divergenciával találkozunk. Ha egy állítás nem bizonyul igaznak, ilyen esetekben a ráépülő hipotézist egy új hipotézis beiktatásával próbálják megmenteni, ahelyett, hogy elvetnék azt.

Sokszor nemcsak a tudomány és az áltudomány képviselőinek állításai között van eltérés, hanem a tudományon belül sincs egyetértés. Honnan tudjuk, hogy mely véleményeket tegyük magunkévá, kinek az álláspontját vegyük figyelembe, és ki az, akire egyáltalán ne hallgassunk?

Ez nagyon nehéz kérdés. Talán a legbölcsebben akkor cselekszünk, ha egy picit mindenben kételkedünk. Ezt persze csak bizonyos határok között tehetjük, mert ha az ember mindenben kételkedik, akkor lehetetlenné teszi az életét. A teljesen általános dolgokban, mint pl. hogy holnap is felkel a nap, természetesen nem kell kételkednünk, mert az már beteges lenne. Arra kell figyelni, hogy ami valószerűtlenebbnek tűnik, abban kételkedjünk egy kicsit jobban. Úgy vélem, hogy az olyan találmányok, az olyan felfedezések, amelyek csaknem teljesen egybecsengenek az eddigi ismereteinkkel, és csak egy kis újdonságot hordoznak magukban, valószínűleg helyesek. Az olyanok viszont, amelyek miatt ki kellene dobnunk az eddig felhalmozott tudásunk nagy részét, szinte bizonyosan hibásak. A rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékokat igényelnek, így lehetne talán legjobban összefoglalni a választ erre a kérdésre.

Vegyünk egy konkrét példát. A mobiltelefonok használatának emberi szervezetre gyakorolt hatásával kapcsolatban több tanulmány is napvilágot látott. Van, amelyik károsnak tartja, van, amelyik nem. Melyiknek higgyünk?

A rádióhullámokról, amelyekre a mobiltelefonos technológia épül, elég sok mindent megtanulhattunk a középiskolai fizikaórákon. Pusztán ezekre az ismeretekre támaszkodva is egyszerűen kiszámolhatjuk, hogy milyen energiával rendelkeznek. Ha ezt megtennénk, akkor kiderülne, hogy ez az energia nagyságrendekkel kisebb, mint amellyel a kémiai kötéseket fel lehetne bontani. Márpedig az emberi szövetekben igazi roncsolást csak akkor érhető el, ha a fehérjék kicsapódnak, ha a sejtmembrán károsul, vagy ha a DNS módosul, ehhez viszont sokkal többre van szükség, mint a mobiltelefonok sugárzása.

Ha ez valóban ilyen egyszerűen levezethető, akkor milyen érdek állhat a káros hatásokról szóló tanulmányok mögött?

Az érdek ez esetben talán rossz kifejezés. Az üzleti érdek ugyanis nyilván amellett szólhat, hogy olyan tanulmányok jelenjenek meg, amelyek nem tartják károsnak. A másik oldal motivációja ezzel szemben leginkább abban az ösztönös félelemben keresendő, amellyel az emberek egy része az egyre bonyolultabb technológiai környezetre reagál. Manapság szinte mindenhol elektromágneses hullámok vesznek körül bennünket, és könnyű olyan következtetésekre jutni, hogyha ezek hatással vannak a mobiltelefonra, akkor biztos az emberi szervezetre is hatnak. Természetesen ez így is van, de mint az előbb kifejtettem, messze nem olyan mértékben, hogy bármiféle kárt okozzanak. A kumulatív hatás persze megint más kérdés, mert egyelőre nem tudhatjuk, hogy a több évtizedes használat milyen reakciókat válthat ki, milyen változásokat okozhat a szervezetben.

Térjünk vissza a demarkáció problémájára, amelynek egyesek szerint komoly tétje van: a kérdés az, hogy kik férhetnek hozzá azokhoz az erőforrásokhoz, amelyeket a társadalom biztosít a tudomány intézményrendszere számára. Ha így tekintünk a tudományos és áltudományos vitákra, akkor lényegében retorikai eszközökkel vívott hatalmi harcokat láthatunk. Hogyan vélekedik erről?

Ez egy társadalmi játék, amely leegyszerűsítve arról szól, hogy ki mennyi pénzt kap. Ennek eredménye számunkra, adófizető állampolgárok számára is fontos, hiszen nem szeretnénk, ha olyasmire költenék adónkat, ami minden bizonnyal nem fog megtérülni. Itt fontosnak tartom leszögezni, hogy a tudomány nem demokratikus szerveződésű, mert nem úgy működik, hogy megszavaznak benne valamit. A tudomány elsősorban konszenzusra törekszik, és ezt eléggé sikeresen teszi, ettől függetlenül természetesen tele van belső harcokkal és vitákkal, de ezek javarészt normális mederben, a konferenciákon és a szaklapok hasábjain folynak. Azt elismerem, hogy bizonyos területeken időnként egy teljes generációnak kell kihalnia ahhoz, hogy teret nyerjenek az új gondolatok, de az igazán nagy felfedezéseknél ezek a változások gyorsan végbemennek. A speciális relativitáselméletet például egy-két év alatt mindenki elfogadta.

A hivatalos tudomány és a nem tudományok közötti pengeváltások, amelyeket én nem is neveznék vitának, már egészen más minőséget képviselnek. Ez utóbbi képviselői ugyanis, akik sokszor elnyomott és eltiport feltalálónak állítják be magukat, gyakorlatilag alkalmatlanok a hagyományos értelemben vett tudományos vitára, vagy azért, mert állításaikat nem bizonyítják kellőképpen, vagy azért, mert találmányaikat különböző okokból nem hajlandók hiteles vizsgálatnak alávetni.

Ha eltiport feltalálókról és tiltott találmányokról hallunk, akkor sokaknak rögtön Egely György jut eszébe. Mi a véleménye az ő tevékenységéről?

Egely György valószínűleg egy kitűnő mérnök, aki ügyes szerkezeteket képes összeállítani. Ezzel szemben úgy vélem, hogy mindaz, amiről ír, és mindaz, amit állít, messze nagyobb hangsúlyt és figyelmet kap, mint amennyit megérdemel. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy semmilyen figyelmet nem érdemelne meg. Számunkra, szkeptikusok számára az az érdekes, hogy mi az, ami miatt neki mégis ilyen sikere van. Könyveiben összeesküvés elméletekről, eltiport feltalálókról, tiltott találmányokról és elhallgatott tudományos hipotézisekről olvashatunk. Én ezeket a műveket egyszerűen csak jól megírt fikcióknak tartom, mert ha például azt vizsgálom, hogy Egely György mennyire nincs elnyomva, hiszen megjelentetheti a könyveit, értékesítheti a találmányát, tehát ebből él, akkor az egész állításhalmaz szertefoszlik.

De hogy valami konkrétumot is említsek. Írásaiban gyakran hivatkozik Orffyreusra, mint az elnyomott feltalálók prototípusára. Az illető 1680-ban született a mai Németország területén, és a beszámolók szerint egy olyan mechanikus örökmozgót alkotott, amely súlyos tárgyak mozgatására volt képes gyakorlatilag korlátlan ideig. A szerkezet működési elvét természetesen nem ismerjük, hiszen soha senkinek nem mutatta meg, és leírás sem maradt róla fenn. Orffyreus 100 000 tallért kért azért, hogy felfedje titkát, de ezt az óriási összeget látatlanban nyilvánvalóan senki sem akarta megfizetni. Azaz Nagy Péter, minden oroszok cárja mégis megtette volna, de az üzlet végül nem köttetett meg. Egely azt állítja, hogy Orffyreust egész életében üldözték, és végül emiatt volt kénytelen sírba vinni magával titkát. Én egészen mást olvasok ki ebből az élettörténetből: egy sikeres embert látok, aki abból élt, hogy demonstrálta a szerkezet működését, hiszen fellépéseiért pénzt kapott, mint egy bűvész. Ezen felül életének különböző fázisaiban mindig akadt olyan patrónusa, akiről jelentős összeget tudott legombolni ilyen-olyan indokkal. Az egyik éppen Leibniz, a híres német matematikus és filozófus volt, aki a támogatásért cserébe meg akarta vizsgálni a gépet, de erre valahogy soha nem került sor, szerintem nem véletlenül. Szó sem volt itt semmiféle örökmozgóról, a szerkezet valószínűleg gőzzel vagy sűrített levegővel működött.

Mi a helyzet Nicola Teslával, akire Egely György gyakran szintén elnyomott feltalálóként hivatkozik?

Az övé egy teljesen más történet, ugyanis ő tényleg komoly és elismert feltaláló volt, hiszen neki köszönhetjük például a váltóáramú rendszert. Tesla esetében inkább a köré épült legenda miatt lehet párhuzamot vonni Orffyreusszal. Sokáig nagyon sikeres volt, aztán egyszerűen tévútra ment. Míg Marconi és kortársai abból indultak ki, hogy kis jeleket tudnak drót nélkül közvetíteni hullámok formájában, addig Tesla úgy gondolta, hogy energiát is át lehet vinni ezen a módon. Ebben valószínűleg tévedett, és mivel kutatásai hosszú éveken keresztül nem hoztak eredményt, egy idő után már nem kapott anyagi támogatást. A történet pusztán erről szól, és semmi jel nem utal arra, hogy elnyomták volna.

Egely György saját bevallása szerint kutatásai során nagyrészt az energetikával kapcsolatos kérdésekre koncentrál, ezen belül is az ingyenesen kinyerhető energiaforrásokra, mint például a vákuumenergia. Egy gyakorló szkeptikus miként fogadja a kijelentését, hogy egy olyan készüléket épített, amellyel meg lehet csapolni ezt a forrást?

A vákuumenergia léte tudományosan igazolt, és az sem elképzelhetetlen, hogy bizonyos körülmények között meg is lehet csapolni. Ehhez arra van szükség, és ezt Egely is elismeri, hogy két olyan térrészt tudjunk biztosítani a környezetünkben, amelyekben tartósan különböző a vákuumenergia nagysága, hiszen annak áramlása kizárólag így valósulhat meg közöttük. Nem csak a közeg energiája számít ugyanis, hanem a közegek közötti tartós energiakülönbség is. Ilyen térrészeket, ilyen anomáliákat azonban nem találunk a közelünkben, ami nem is baj, hiszen elég barátságtalanná tennék, sőt, akár meg is semmisítenék világunkat. Egy dolgot tudok biztosan: eddig sem Egely, sem más feltaláló nem tudott bemutatni olyan örökmozgó vagy ingyen energiát használó szerkezetet, amely ellenőrzött körülmények között működött volna. Amíg ez nem történik meg, vagy amíg nem teszi közzé a találmány működését alátámasztó elméletet, addig nem lehet komolyan venni az állításait.

Ő arra hivatkozva titkolja el a szerkezet működési elvét, hogy annak nyilvánosságra hozatala után már nem lenne joga szabadalmaztatni.

Ha én tudós volnék, akkor elsődlegesen nem az járna az eszemben, hogy miként tudnám levédeni magamat, hanem az, hogy minél előbb nyilvánosságra hozzam a kutatási eredményeimet. Ha az ő kütyüje valóban forradalmi találmány, amelyet önös érdekekből nem mutat meg, akkor egy olyan technológiától fosztja meg az emberiséget, amely akár sorsfordító erejű is lehet. Ez önző gondolkodásra vall. Ettől függetlenül azt sem értem, hogy miért nem védi már le most? Ha van egy működő szerkezete, akkor nyilván az elmélet is kész van hozzá. Védje le, és máris komoly tőkét tudna bevonni a kutatásaihoz.

A másik fontos alapkérdés az, hogy létezik-e egyáltalán az effektus, amelynek segítségével a készülék nyolc másodpercenként felvillant egy kis égőt. Bennem bizonyítékok hiányában erős a kétely, hogy itt nem is a vákuumenergia áll a háttérben. Én csináltam gyerekkoromban egy olyan rádiót, amely néhány tekercsből állt, és elem nélkül is szólt, mert felvette az energiát a körülöttünk lévő elektromágneses térből, amelyet a technikai eszközeink, mint például a nagyteljesítményű rádióadók táplálnak, illetve gerjesztenek. Nem állítom, hogy ezen az elven működik az ő szerkezete is, de ha én gyermeki fejjel nagyobb teljesítményt értem el néhány tekerccsel, akkor az övé egyszerűen elhanyagolható effektus.

Ön tehát lényegében azt tanácsolja Egely Györgynek és a hozzá hasonló problémákkal küzdő feltalálóknak, hogy térjenek vissza a tudományos érvelés szabályrendszeréhez?

Igen, és ebben a Szkeptikus Társaság akár partnerük is lehet. Azt ugyanis elismerem, ha közvetlenül a Magyar Tudományos Akadémiához fordulnak ezek az emberek, hogy bemutassák műszereiket, akkor valószínűleg elhajtják őket, ellenben ha hozzánk jönnek, akkor mi örömmel működünk együtt velük egy ellenőrzött körülmények között lefolytatott tesztelésben. Előítéletekkel ugyan, de örömmel. Egyébként a Szkeptikus Társaság pontosan ilyen céllal vesz részt kutatási protokollok előkészítésében mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban. Egy ilyen protokoll összeállításakor meghatározzuk a vizsgálat tárgyát és menetét, a bemenő és kimenő adatokat, illetve azt, hogy mi alapján fog egyértelműen eldőlni, hogy sikerült-e a teszt. A feladat nem triviális, hiszen a szabályokat minden érdekelt félnek el kell fogadnia, különben nyilván a végső eredményt sem fogják elfogadni. Én például már négy éve működöm közre egy nemzetközi homeopátiás kutatási protokoll összeállításában, de még mindig messze a megegyezés.