Megmentenék a Földet Koppenhágában

2100-ban járunk. A világ vezető országainak nem sikerült a 21. század elején megállítaniuk a szén-dioxid-kibocsátás növekedését, aminek az évszázad végére katasztrofálisak lettek a következményei. A bolygó átlaghőmérséklete 5,8 Celsius fokot emelkedett az 1960-as évek óta. A változás eltérő: az óceánok térségében csak egy-két fokos a növekedés, az északi pólus közelében hét-nyolc Celsius-fokos emelkedést mértek.

Az északi-sarki jégsapka elolvadt, az északkeleti és az északnyugati átjáró egész évben szabadon hajózható, a tengerszint átlagosan két méterrel emelkedett. Ez azonban csak a kezdet: az óceánok több hőt nyelnek el, mint a jégsapkák, hőtartó képességük és a légkör magas szén-dioxid-szintje miatt a hőmérséklet akkor is tovább emelkedne, ha azonnal megszüntetnék a teljes kibocsátást. Pár év múlva a grönlandi jégsapka is olvadni kezd, ami a szakértők számításai szerint öt-hat méteres vízszintemelkedéssel jár majd.

A régi világ rendje megszűnt: az AOSIS-csoport tagjait, azokat a kis államokat, amelyek alig néhány méterre emelkedtek ki a tengerből, rövidesen elmossa az ár. A vízraktárként működő gleccserek elolvadása miatt már egymilliárd ember küzd vízhiánnyal, a fejletlen országok képtelenek mérsékelni a klímaváltozás hatásait, lakóik megindultak a fejlettebb államok felé. Bár Európa, az Egyesült Államok és Kína hermetikusan lezárta határait, lehetetlennek tűnik megállítani a népvándorlási hullámokat. Új időjárási viszonyokhoz kellett hozzászoknunk, világszerte állandósultak a kánikulák, árvizek és aszályok, és az élővilág is komolyan megszenvedte a környezetszennyezést.

A klímaváltozás hatásai ellen Magyarország sem volt védve: éghajlatunk olyan, mint a 2000-es évek elején Szicíliában volt, a mediterrán időjárás hatására közel kétszer annyi a hőségriadó, mint száz éve.

Nem a legrosszabb eset

2009 decembere: a világ államai, vezető klimatológusai a dániai Koppenhágában gyűltek össze, hogy tegyenek valamit a fent vázolt jövőkép ellen, ami csak egyike a lehetséges forgatókönyveknek, de korántsem a legborúsabb. Amióta megjelent az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi bizottságának, az Intergovernmental Panel on Climate Change-nek (IPCC) 2007-es kötete, arról már nincs komoly vita, hogy az emberi tevékenység miatt megemelkedő szén-dioxid-szint közvetlenül is hatással van a globális felmelegedésre. Ez a dokumentum egyértelmű bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy a 20. században megemelkedő hőmérsékletet már lehetetlen pusztán a bolygó természetes folyamataival magyarázni.

Tény, hogy az utóbbi kétezer év apróbb kilengései, például a kis jégkorszak, majd a rá következő melegedési periódus után az ipari forradalom kezdete óta a Föld átlaghőmérséklete a levegő szén-dioxid-szintjével együtt megállíthatatlanul növekszik. „A kétezres évek lesz a legmelegebb évtized a mérések kezdete óta, a második legmelegebb a kilencvenes évek volt, a harmadik legmelegebb a nyolcvanas évek” – mondta Michel Jarraud, a Meteorológiai Világszervezet főtitkára. Szerinte egyre nehezebben megfékezhető, lassan öngerjesztővé váló eseménysorról van szó.

Későn kapcsoltak

A folyamat már a múlt század közepe óta foglalkoztatja a döntéshozókat, akik azonban csak a kilencvenes évek elején ültek tárgyalóasztalhoz, hogy valahogy mérsékeljék a hatásokat. Ez volt riói, majd a kiotói konferencia, amelyek jegyzőkönyvét az Egyesült Államokon kívül minden fejlett állam aláírta, és ami képtelen volt beváltani a hozzá fűzött reményeket.

A fejlett országok abban állapodtak meg Kiotóban, hogy 2012-ig 5,2 százalékkal csökkentik szén-dioxid-kibocsátásukat az 1990-es szinthez képest, amit azonban szinte sehol sem sikerült elérni. Nem csoda, hiszen a jegyzőkönyv semmilyen szankcióról nem rendelkezett, a büntetést csak a 2001-es marakesi kiegészítés tette lehetővé, aminek betartatása azonban nem volt életszerű nemzetközi klímarendőrség, vagy akár az ENSZ Biztonsági Tanácsához hasonló testület létrehozása nélkül.

A világ kibocsátása ennek megfelelően 1990-től 2005-ig harmincnyolc százalékkal nőtt, India száz, Kína százötven, az Egyesült Államok húsz, Japán tíz százalékkal növelte emisszióját. Két olyan fontosabb régiója van a világnak, ahol érdemi változás történt: a volt keleti blokk országai kevésbé terhelik a környezetet, a rendszerváltás után leépülő nehézipar miatt, illetve eredményes volt az EU is.

Bár az eredeti tizenöt tagállamnak sem sikerült elérni az 5,2 százalékos átlagot, 2004-ben például még csak 2,6 százalékos csökkentésnél jártak, mégis mérhető visszaszorítás történt, ráadásul részsikerek is bőven akadtak. Nagy Britannia például tizenöt százalékkal csökkentette kibocsátását, bár egyes tanulmányok szerint ha figyelembe vesszük, hogy a kitelepített ipar helyét környezetszennyezőbb üzemek vették át a fejlődő világban, valamint ha az egyenletbe bevesszük a korábban helyben készített termékek megnövekedett szállításigényét is, kiderül, hogy Nagy Britannia összesített kibocsátása valójában még nőtt is az említett időszakban. Márpedig ez a meccs globálisan dől el, nincsenek részsikerek.

Földmentő akció, második felvonás

Koppenhága éppen ezért megpróbálja egészében kezelni ezt a problémát: a cél, hogy a világ együttes erővel állítsa meg a szén-dioxid-szint növekedését, majd beindítsa a csökkenést. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk el, érzékeltette Lars Loekke Rasmussen dán miniszterelnök a helyzet súlyosságát. Az esemény tétje, hogy a résztvevő országok meg tudnak-e állapodni a változáshoz szükséges eszközökben, és el tudnak-e fogadni egy olyan, a kiotói jegyzőkönyvet 2012 után felváltó keretegyezményt, amiben benne van a megoldás.

Az új megállapodás, amelynek koppenhágai megszületése az ellentétes érdekek miatt igencsak kérdéses, két alapvetésre épül: legyen globális és legyen átfogó, azaz foglalja magában a világ valamennyi országát, illetve térjen ki a klímaváltozást okozó tényezők mindegyikére. Történelmi jelentőségű eseményről van tehát szó, amit egyes elemzők  a II. világháború óta eltelt időszak legfontosabb nemzetközi találkozójának tartanak.

A feltételek mindenesetre most adottak: az egész világ részt vesz az eseményen, százkilencvenkét ENSZ-tagállam száztíz állam- és kormányfője látogat el Koppenhágába, a szakértőkből álló hivatalos küldöttség meghaladja a kétezer főt. Már a koppenhágai klímacsúcs előtt születtek ambiciózus bejelentések, a hétfőn kezdődött konferencia első hetében zajló szakértői szintű egyeztetéseken azonban már konkrétabb számok kerültek elő, igaz, még mindig csak a tapogatózás szintjén. A második héten kezdődnek meg a tárgyalások a miniszterek között, az utolsó egy-két napra pedig Koppenhágába érkeznek az állam- és kormányfők, hogy megszülethessenek az utolsó döntések.

A világsajtó mindenesetre a kezdeményezés mögé állt: a Guardian vezetésével negyvenöt ország ötvenhat lapja hozta le ugyanazt az anyagot vezércikkben, amiben felszólítják „a 192 nemzet Koppenhágában összegyűlt képviselőit, hogy vitatkozás és kölcsönös szemrehányások helyett ragadják meg a kínálkozó lehetőséget, és hozzák helyre a jelenkori politika legnagyobb hibáját. Nem volna szabad egymásnak ugrania gazdag és szegény országoknak, keletnek és nyugatnak, hiszen a klímaváltozás problémája mindenkit érint és csak közösen oldható meg. [...] A szükséges átalakítások sok pénzbe kerülnek, de messze nem emésztetnének fel akkora összeget, mint a világméretű gazdasági válság során véghezvitt bankmentő akciók.”

Csak egy út van

A tennivaló mindenki előtt világos: az IPCC vezetője, Radzsendra Pacsauri szerint a üvegházhatású gázok kibocsátásának 2015 előtt kéne tetőznie, hogy a globális felmelegedés ne lépje át a kritikus 2-2,4 Celsius fokos mértéket. Ha nem lépnénk közbe, rövidesen egy megállíthatatlan, öngerjesztő folyamat venné kezdetét: a melegedés hatására még több jég olvadna el, ami önmagában, a szén-dioxid-szinttől függetlenül további melegedést okozna.  A tengerek hőtartó képessége ugyanis nagyobb a jégénél, a hőmérséklet növekedésével ráadásul az óceánok párolgása is fokozódna, a vízgőz nagyobb koncentrációban fordulna elő a légkörben, ami tovább erősítené az üvegházhatást. Előbb-utóbb kiszabadulna az Északi sark alatti fagyott talajban rekedt metán is, ami még veszélyesebb üvegházhazást okozó gáz, mint a szén-dioxid. Az ember ekkor azonban már csak elszenvedője lehetne az eseményeknek, a teljes ipari termelés leállítása sem segítene a helyzeten.

Éppen ezért emisszió maximális szintjének 2015-ös elérése után azonnali csökkenésre van szükség. Az  ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) igazgatója, Achim Steiner a beavatkozás eredményes lehet, ha a globális szén-dioxid-kibocsátást 2020-ra a jelenlegi negyvenhétmilliárd tonnáról negyvennégymilliárd tonnára tudnák csökkenteni. Ez az érték nincs is különösebben messze a realitásoktól, a koppenhágai tárgyalások megkezdése előtt az egyes államok ugyanis összesen negyvenhatmilliárd tonnás kibocsátásra tettek ajánlatot, a szakértők éppen ezért bíznak abban, hogy a kompromisszumos megoldások keresése közben sikerül még valahonnan lefaragni kétmilliárdot.

Ellentétek

A legnagyobb kihívást, a megegyezés legnagyobb gátját az eltérő gazdasági fejlettség, pénzügyi helyzet és a földrajzi elhelyezkedés jelenti. Az országok különféle érdekcsoportokba tömörülnek, amik egymást lenyomva próbálják magukhoz ragadni a kezdeményezést, hogy a szájízüknek megfelelő megállapodás szülessen.

A komoly erővel bíró térségek közül az Európai Unió a legelhivatottabb zöld versenyző. Az huszonhét tagú közösség élharcosa a minél nagyobb mértékű kibocsátáscsökkentésnek: már 2007-ben vállalta, hogy 2020-ra húsz százalékkal csökkenti kibocsátását az 1990-es szinthez képest, amit kész harminc százalékra módosítani, ha más meghatározó nemzetközi szereplők is kellően ambiciózus vállalásokat tesznek. A közösség egyébként már most sem áll rosszul, egy főre leosztva átlagosan feleannyi szén-dioxid-kibocsátással terheli a világot, mint a hasonlóan fejlett gazdasággal bíró Egyesült Államok.

A nagy egységfront mögött azonban számos ellentét húzódik, a tagországoknak ugyanis még mindig nem sikerült megállapodniuk néhány fontos kérdésben. Ezek főleg a fejlődő ázsiai, afrikai, dél-amerikai államok támogatását érintik: az EU kelet-európai tagállamai szeretnék elérni, hogy arányosan kisebb részt kelljen vállalniuk a kiadásokból. Magyarország is ebben a csoportban van, számunkra most az a legfontosabb kérdés, hogy a koppenhágai jegyzőkönyv meghagyja-e a számunkra is százmilliárdos értékű szén-dioxid-kvóták kereskedelmi jogát. A jelenlegi helyzetben azonban úgy tűnik, hogy nem sok beleszólásunk lesz a vitába, az EU végignyomja egységes álláspontját a konferencián, aztán majd a későbbiekben házon belül lejátssza a költségek és vállalások elosztását.

Elnöki csoda

A másik nagy versenyző az Egyesült Államok, amelynek szerepvállalása egymagában eldöntheti a konferencia sikerességét: részben az USA tehető felelőssé a kiotói jegyzőkönyv bukásáért, hiszen a fejlett államok közül egyedül Amerika nem írta azt alá, és tette így értelmetlenné a csökkentési folyamatot. A globális kibocsátás húsz százalékáért ugyanis az Egyesült Államok a felelős, egy átlagos amerikai állampolgár jóval szennyezőbb életmódot folytat, mint hasonlóan jól élő európai társa, éppen ezért nem lehet globális változást elérni amerikai akaraterő nélkül. Erre eddig nemigen volt mód, a  Bush-kormányzat ugyanis még azt is tagadta, hogy az embernek köze lehet a a globális felmelegedéshez, aminek egyenes következménye volt a folyamatosan növekvő szén-dioxid-kibocsátás.

Az Obama-adminisztráció jelentős változást hozott, de az új elnök sem képes csodákat tenni, és a lobbicsoportoktól szorongatott szenátus aligha szavazna meg egy komoly önkorlátozást. Erre azonban nem is feltétlenül lesz szükség: az Egyesült Államok ajándéka Koppenhága számára az a határozat volt, amiben az amerikai kormány környezetvédelmi ügynöksége az egészségre veszélyes szennyező anyagnak minősítette az üvegházhatást okozó gázokat. Ez a fegyver végső soron lehetőséget biztosít Obamának arra, hogy a szenátussal szemben is érvényesítse akaratát, az elnök azonban első körben szeretné a hagyományos úton, törvényekkel megtámogatva elérni a csökkentést.

Obama ajánlata a kényes helyzetnek megfelelően szűkös és bőséges is egyben: az amerikai elnök csak annyit vállalna, hogy 2020-ig három százalékkal az 1990-es szint alá nyomná az ország szén-dioxid-kibocsátását, ami jóval kevesebb, mint az egyébként is sokkal tisztább EU húszszázalékos ajánlata, óriási előrelépés azonban az elmúlt húsz évben tapasztalt tizenöt százalékos növekedéshez képest. Ráadásul Obama nagyobb távlatokban gondolkozik, így felajánlotta a kibocsátás nyolcvanhárom százalékos csökkentését 2050-re.

Folyton nőnek

A fejlett államok várhatóan tehát megállítják, illetve jelentősen csökkentik kibocsátásukat, amire már csak azért is szükség van, mert ez a két térség tehető felelőssé a teljes emisszió 35 százalékáért.

A legnagyobb problémát most mégsem ők, hanem a fejlődök jelentik. Ugyanis sokan vannak, és folyamatosan nő a kibocsátásuk: Kína az elmúlt évtizedben úgy vált a világ legnagyobb szén-dioxid-emissziójú országává, hogy egy főre eső kibocsátása még mindig csak ötöde az amerikainak. Könnyen kiszámolható, hogy ha egy átlagos kínai is annyira terhelné a környezetet, mint amerikai társa, a világ szén-dioxid-kibocsátása közel duplájára nőne.

Éppen ezért a fejlett államok az önmérsékleten túl arra is törekednek, hogy alacsony szinten tartsák a fejlődő országok kibocsátását, ez viszont utóbbiaknak érthető okokból nem tetszik. Érvelésük szerint a nyugat nem várhat el tőlük önmérsékletet, hiszen a légkörben mérhető szén-dioxid mennyisége javarészt a fejlett országok ipari tevékenységéből származik, ráadásul nekik is joguk van a kényelmesebb élethez. Ha tehát a nyugat meg akarja menteni a bolygót, fizessen: a közös, de megkülönböztetett felelősség elve alapján támogassa a fejlődő országok zöld beruházásokat.

A fejlődő országok érdekcsoportját nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen ez áll a legtöbb államból, százharminc nemzet tartozik ide, között találjuk a G77 mellett Kínát is.

Egyetértés

Abban egyébként nincs vita, hogy a nyugatnak vállalnia kell a kiadások egy részét, a finanszírozás mértéke és elosztása azonban a konferencia egyik alapkérdése. A fejletlen államok szeretnék költségeiket mind nagyon mértékben a fejlettekre hárítani, míg a nyugati államok azt várják, hogy a fejletlenek a 2013 és 2020 közti időszakban saját forrásokból is fedezzék a környezetvédelmi kiadásokat, legyen szó akár költségvetési pénzekről, akár az üzleti szféra szerepvállalásáról. A számítások szerint a fejlődő térségnek 2020-ra évi százmilliárd dollárra lesz szüksége a klímaváltozás elleni harchoz, aminek a felét-negyedét lennének hajlandók kifizetni az iparilag fejlett országok.

Százmilliárd dollár elsőre óriási összegnek tűnik, valójában azonban nem az: az USA és az EU GDP-je már 2008-ban elérte a harminckétezermilliárd dollárt, ami 2050-re kétszázalékos növekedéssel számolva is meghaladhatja a hetvenkétezermilliárdot. Jelenlegi adatokból kiindulva is csak a két említett térség gazdaságának 0,3 százalékáról beszélünk, ami meglepően kicsi szám, de a környezetvédelem már csak ilyen: sokat beszélnek róla, valójában azonban nem jár felmérhetetlen költségekkel. Egyes számítások szerint nem kéne felfoghatatlan összegeket fordítani a fejlett világ iparának rendbetételére sem: a Google kalkulációi alapján például az amerikai GDP egy százalékából felére lehetne csökkenteni 2030-ig az ország szén-dioxid-kibocsátását, az energiaellátás háromnegyedét megújulókra lehetne építeni, és negyedével lehetne visszafogni az energiafogyasztást.

Ráadásul mindez nem is feltétlenül okozna veszteséget A Világbank volt közgazdászának, a brit Nicholas Sternnek egy 2006-ban írt jelentése a klímaváltozás gazdasági hatásait vizsgálja, és arra jut, hogy a kibocsátáscsökkentés gazdasági befektetésnek tekinthető. Számításai szerint ötven-hetven év alatt pozitív hozadékot lehet elérni, de ennél is fontosabb, hogy ha nem cselekszünk, a gazdasági visszaesés mértéke elérheti a húsz százalékot.

Halasztott döntés

Az egymásnak feszülő érdekeket figyelembe véve jelenleg azonban a relatíve kis költségek és a fenyegető előjelek ellenére sincs esély gyors megegyezésre. Az tűnik inkább reálisnak, hogy az állam- és kormányfők egy politikai jellegű nyilatkozatról határoznak a második hét végén, és ebben körvonalazzák azokat a területeket, amelyekről később még döntést kell hozniuk. Ez a dokumentum tehát nem töltené be a részben megbukott kiotói jegyzőkönyv szerepét, de megfelelő alapot teremthetne a további tárgyalásokhoz.

Elképzelhető, hogy egy teljesen új dokumentumot szövegeznek majd, de sok támogatója van annak is, hogy a kiotói jegyzőkönyvet emeljék át változtatásokkal. A megegyezést a sok ellentétes érdek akár egy évvel is eltolhatja, így valószínű, hogy miként a Rióban indul tárgyalássorozatot is kiotói jegyzőkönyv néven ismerjük, úgy a mostani földmentő akciót sem koppenhágai, inkább  bonni vagy mexikóvárosi dokumentumként emlegetjük majd.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!