Ó, ti lépcsőn ugráló mellek

December 24-e van, a karácsonyi ünnep előreggele. Egy hónapja nem volt ilyen: reggel lusta készülődés – egy elvileg szombaton ledolgozott, így pihenőnappá szentesített munkanap ez, kell is a pihenés a háromnapos semmittevés előtt, vagyis inkább a karácsonyi felkészülő okozta stressz után –, benne mérsékelten ünnepi mérlegelés, vércukor- és vérnyomásmérés. A súlyom éppen négy kilót nőtt 18-a óta, azaz hat nap alatt, így most 97,9 kilón áll a mérleg. Ennél az első négy napon is többet híztam, akkor 1,2 kiló jött rám, amit követett az első héten még 1,8 kiló, főleg háj formájában.

Most tehát egyértelműen lassult a hízásom, de ezen nem lepődök meg. Illetve csak annyiban, hogy a testemen mostanra kezdtem el érezni a változásokat. A minap az 1-es villamoshoz szaladtam – no jó, legyünk realistábbak, párosával szedtem a lépcsőket, időnként meg-megállva –, és éreztem a ruhám alatt, hogy a felsőtestem Jabbát idéző hullámokban rezeg. A lépcsőn, futás közben ugráló mellekkel, azok látványával általában nincs bajom, most azonban rossz volt belegondolni, hogy azok az enyémek.

Lassuló hízás

Egyébként viszont a korábbi fogyókúráimban is megfigyelhető volt egy erős ciklikusság: a változásokra – akkor a kalória csökkenésére, illetve a tápanyagok bevitelének megváltozott rendszerére – akkor is kezdetben nagyon intenzíven reagált a szervezetem, az első két-három héten jellemzően annyit fogytam, mint a következő másfél-két hónapban. Magamban ezt úgy magyaráztam, hogy a szervezetemnek kellett egy kis idő, amíg hozzászokott az új ételmennyiséghez, és miután hozzászokott, elkezdett tartalékosabban emészteni. Gondolom, a hízásnál is hasonló a helyzet – csak éppen ellentétes előjellel –, az elején a kalóriadús ételekből is tartalékot képzett, ezért híztam kezdetben sokat, mostanra viszont átállt az emésztésem.

Sőt, az egész szervezetem is, az éhgyomri vércukorszintem is beállt, hétfőn még 5,3 volt, ma reggel már ismét csak kereken ötöt mutatott a kütyü (az egészséges tartomány 3,5 és 6,1 között van, én a laborvizsgálatomat követő reggelen 4,9-et mértem). A vérnyomásom viszont a többihez képest meglepően rosszul alakul, már a hét elején 132/96-ot mértem, ma reggel pedig egy megdöbbentő, 141/100-as eredmény született 81-es pulzussal. Mivel december 7-én a kalóriaünnepi emberkísérletet – amelynek célja, hogy önkíméletet nem ismerve egyem és egyem és egyem a tél hagyományos magyar ételeit, elsősorban is a karácsonyi és újévi ízeket – 120/93-ról kezdtem, a romlás szemmel látható. És ahogy mondani szokták, hol van még a vége.

Ünnepi menü

Hiszen a naptár szeszélyéből adódóan idén négynapos ünnep még csak most kezdődik. Halászlé, töltött káposzta és bejgli – a közvélekedés szerint ezek a hagyományos karácsonyi ételek. És emellett még persze a rántott hal – annak, aki szereti, az én hitvallásom, hogy ami vízben élt, az maradjon csak ott halála után is –, jellemzően hagyományos, paprikás rántásban, bár halkedvelő rokonaim igencsak dicsérik a korábban már méltatott újlipótvárosi kisvendéglő mandulás megoldását is (szerda este egyébént maga Mester Ákos is ott vásárolt egy gigantikus lábosnyit az ünnepi halászléből).

Aztán, a halételeken túl, nálunk nincs karácsonyi menü húsleves, sült húsok és sült kolbász-hurka, valamint a sógorom szilvás töltött libája nélkül – amihez én általában kiharcolok magamnak egy kis nem tipikusan karácsonyi krumplisalátát vagy franciasalátát is –, míg a diós és mákos bejglit – szintén az én kedvemért – kakaós kalács egészíti ki. És persze biztos, hogy idén is több szaloncukrot vettünk, mint amennyi elfér a fán.

Evéselmélet

A múlt héten egyébként – derék olvasóim visszajelzései szerint – sikerült a mélymagyar nemzeti érzületbe mélyen belegázolnom azzal a mélyről jövő lelkesedésemmel, hogy aki magyar, velem hízik. Volt, aki elküldött engem, hogy meg nem álljak, amíg nem találok olyan nemzetet, amelynek a tradicionális ételétől nem hízom, és ha nem találok ilyet, akkor bizony jobban teszem, ha tükörbe nézek, és belátom, hogy egy hazátlan barom vagyok (jobb esetben halálra is zabálom magam addigra).

Egy derék blogger azt jegyezte meg, hogy nem az ételeimmel van baj, hanem az életmódommal, és ha nem segget növesztő íróasztal-akrobata lennék, és nem hulladék ételeket ennék, nem is híznék el, ahogyan nem hízott el ő sem, a szülei sem. És, gondolom, az apái apái, és az ő apáik, és az ő apáiknak az apáik sem. Szerencsések, szerencsés.

Mert én viszont azt látom, amikor vidéken járok, hogy ott is vannak bizony elhízva emberek, nem kevesen. Olyanok is, akik kemény, fizikai munkát végeznek a földeken, építkezéseken, csatornatisztításon, útfestésen, kútfúráson, szerelnek vízvezetéket, kábeltévét, ételt szállítanak, rakodnak polcfeltöltőként, talpalnak napi nyolc-tíz órát boltosként, éjszakáznak vasutasként, pincérként vagy szakácsként, gyalogolnak reggeltől estig postásként vagy újságkihordóként. Van ugyanis nekünk, magyaroknak, egy nagy bajunk (több is, de most csak az elhízásról beszélek).

Szívünk tárgya, az ebéd

Nálunk magyaroknál az evés, hacsak nem szűk családban vagyunk, nem pusztán evés, hanem társadalmi szerep. Amikor eszünk, és különösképpen amikor etetünk, amikor vendégül látunk, akkor mi kiteszünk magunkért. Nem a normális, hétköznapi, átlagos magunkat adjuk, hanem gondos házigazdák és legfőképpen gondos háziasszonyok vagyunk, akár akarja ezt a vendég, akár sem. Nem tehet erről se Gyurcsány, se Orbán, se a kommunisták, se a fasiszták, régebbről mélyebbről magunkkal hozott, történelmi dolog ez.

"Most tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak nálunk (...) Az ebédeket nem lehet többé abbahagyni, ez csúfság tárgyává tenné őket az egész városban" - ahogy Mikszáth írja az Új Zrínyiászban szegény óbudai úrhatnám polgárainak, Rózeréknek a tragikomikus történetében. Mivégre eszik a magyar (ha nem egyedül, suttyomban, a kamrába bebújva nassol)? Nem azért, hogy jóllakjon, hanem azért, hogy megfeleljen társadalmi elvárásoknak, hogy lekötelezzen, hogy kitűnjön.

Előkapok valamit a kamrából

Szabolcstól Vas, Békéstől Zala megyéig több tucat barátomnál, haveromnál, ismerősömnél, aktuális szerelmemnél, szoba- vagy csoporttársamnál megfordultam a kilencvenes évek közepén, egyetemista koromban, a rokonlátogatásokat nem is számolom. Akár idejekorán megbeszéltük, hogy megyek, akár pénteken, indulás előtt találtuk ki, szinte mindenhol és szinte mindig terített asztallal vártak.

"Hát miért nem szóltál, hogy jössz? Főztem volna neked valami rendeset" – hallom azóta is, ha vidéken járva elugrunk egy-egy régi baráthoz, rokonhoz (kivételek szerencsére vannak, jobb esetben például csak borospoharat hoznak). De azért "előkapok valamit a kamrából, ami éppen akad, olyan nincs, hogy te innen üres gyomorral mész el" - majd pillanatokon belül, mielőtt még a hólé gusztustalan tócsákba olvadt volna alattunk, legalább ötféle hús- és sütemény-féleség kerül az asztalra.

Jó vendég, jó gazda

És a magyar vendég nem teheti meg, hogy nem eszik. Mert akkor jó vendég, ha beszáll a házigazda "jó ember vagyok, jó gazda vagyok, mert jóllakatlak" játékába. Akar, nem akar. "Rendben van, hogy vegetáriánus vagy, csak ezt a kis kolbászt kóstold meg, ez nem is igazi hús" - ismerős? És ez: "értem én, hogy diétázol, de nézd, hát ebben a gulyáslevesben egészen sovány kis húsok vannak, meg egy kicsi répa, ez csak erőt ad". És persze az itallal ugyanez, annál, hogy a ház asszonyának főztjét visszautasítsuk, csak akkor követhetünk el nagyobb bűnt, ha nem iszunk a házigazda borából, pálinkájából (jobb esetben a kedvencéből, rosszabban a sajátjából).

Szóval van nekünk, magyaroknak, ez vendégfóbiánk. És ez ilyenkor, karácsonykor, amikor a családok, kisebbek, nagyobbak, szűkebb, tágabb körben, találkoznak, elkerülhetetlenül felszínre bukik. "Mi az, hogy a Julinka néni halászléjéből ettél, a miénket pedig meg sem kóstolod?" vagy a kedvencem: "Csak még egy kis töltött káposztát szedjetek. Ahol négy töltelék lefért, lefér ott öt is". Úgyhogy igenis, aki magyar, addig eszik, míg a koporsóba nem teszik, eszik, ha nem önszántából, akkor jószándékú, szolid unszolásra.

Hát, kemény négy nap elé nézünk.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!