Valóban gyógyítja a magányt a hígított Berlini Fal?

Tudja, hogy miként működik a homeopátia? Vegyük például az Oscillococcinumot: az influenza elleni szer a kacsák bélrendszere segítségével gyógyítja az influenzát. A feltaláló Joseph Roy állítólag talált egy olyan, oszcilláló mozgást végző baktériumot a madarakban, ami a ráktól az ekcémán át a reumáig egy sor különféle betegségért felelős. Bár ezt a baktériumot más még nem találta meg, a homeopátia szempontjából kapóra jött, hiszen annak hatásmechanizmusa pont egy ilyen betegségre várt: hasonlóval gyógyítani a hasonlót, mondja az alapelv, azaz az eredetileg ártó anyag erőteljes hígításával serkenteni védekezésre a szervezetet.

Több anyag, mint az univerzumban

Az Oscillococcinum hígítása C200. Ez azt jelenti, hogy a kacsa beléből egy egységhez száz egység vizet adnak, az egészet felrázzák, majd kivesznek egy egységet a kapott oldatból, azt megint százszorosra hígítják, és ezt a műveletet még megismétlik 198-szor. Nem nehéz kiszámolni, hogy amit a gyógyszertárban veszünk, az tiszta víz, és egyetlen molekula sincs benne a kacsák beléből. Ahhoz ugyanis, hogy a végső vegyületben literenként akárcsak egyetlen hatóanyag-molekula is legyen, a kiinduló-anyagban több atomnak kellene lennie, mint az egész univerzumban összesen.

Máshogy nézve a kérdést: egyetlen kacsa leölése elegendő az Egyesült Államok teljes igényének a lefedéséhez, az amerikai forgalom alapján tehát a szerencsétlen kiválasztott egy évi húszmillió dollárt érő szárnyas.

A helyzet bonyolódik

Sokan már az alapelvek megismerésekor elbizonytalanodnak, de a homeopátia tovább megy: azt állítja, minél jobban hígítanak egy szert, annál hatásosabb. Az LM potencia például már lépésenként ötvenezerszeres hígítást jelent, és a homeopaták szerint ez a szer olyan erős, hogy csak szakértő felügyelete mellett lehet szedni. A tiszta vizet. A homeopátia másik fontos alaptétele ugyanis a víz információmegőrző-képessége. Hogy a rázások során az eredeti anyagban megtalálható gyógyító hatás átkerül a hígított anyagba, és minél többször ismételjük a folyamatot, annál erősebb támogatást kap az emberi szervezet.

Átverés? A klasszikus orvostudomány és a fizika alaptörvényei szerint az. Nincs bizonyíték a víz információ-megőrző képességére, ahogy nem ismerünk olyan összefüggést sem, ami elmagyarázná, hogy mitől lesz egy szer a hígítástól hatásosabb. Sőt, a tapasztalat éppen ellentétes, a dózishatás szerint a nagyobb mennyiség képes erősebb hatást kifejteni.

Mivel a homeopátia ellentmond a bizonyított alapvetéseknek, a tudományos élet kétségbevonhatatlan bizonyítékokat követel a módszer hatékonyságára, hiszen az logikai úton nem levezethető. Érthető módon egy szkeptikus szakértőt csak bombabiztos tényekkel lehet meggyőzni arról, hogy valami képes pont ellentétes módon hatni, mint ahogy az eddigi ismereteink alapján elvárható lenne, ugyanakkor a homeopátia művelői ezekkel a bizonyítékokkal a mai napig adósok.

A módszer követői viszont rendszeresen beszámolnak váratlan gyógyulásokról, ami némiképp megzavarja az egyértelműnek tűnő képet.

Kétszáz éves titok

A homeopátia alapjait Samuel Hahnemann rakta le az 1800-as évek elején, nagyjából abban a korban, amikor a tudományos eredményeken és megfigyeléseken is alapuló modern orvostudomány is megszületett. Hahnemann azóta is változatlan alapelvei a következők voltak:

1: Egy szer, amely egészséges emberen bizonyos tüneteket okoz, hígított változatban a hasonló tünetekkel rendelkező beteget meggyógyítja. Ez a hasonlóság elve.

2: A szerek hatása a hígítással nő. Ez a hígítási elv.

3: A szerek hatékonysága nő, amennyiben a hígítási lépések során az oldatot hevesen összerázzuk. Ez a potenciálás.

A homeopátia gyorsan szállította az eredményeket, és sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint a 19. század elején elterjedt érvágás, hánytatás, köpölyözés, és az óriási dózisban mért gyógyszeradagolás. A tífuszjárvány például 30 százalék feletti halálozási aránnyal járt 1813-ban, akit homeopátiával kezeltek, azoknál egy százalék alatt volt ez az mutató. Az 1831-es kolerajárvány idején is jóval hatásosabbnak bizonyult a homeopátiás gyógyászat a hagyományosnál, míg az 1918-as spanyolnátha esetében alig egyszázalékos volt a halálozási arány a megszokott harmincszázalékossal szemben.

Ezekkel az eredmények a modern diagnosztikai gyógyászattal összevetve is fantasztikusnak számítanak, a tudományos világ szerint azonban több baj is van velük. Először is, hogy megbízhatatlanok, régiek, ellenőrizhetetlenek. Ha mégis hitelesek, akkor is korabeli gyógyászat rossz hatásfokával magyarázzák a szkeptikusok a különbséget: a hígított víz nem ártott a szervezetnek, míg a hánytatás, érvágás tovább gyöngítette az elgyötört betegeket, így annak voltak jobbak a túlélési esélyei, akik nem kaptak kezelést. De ha eltekintünk a hitelesség kérdésétől, vagy attól, hogy pusztán a hatástalansággal magyarázható a jobb túlélési arány, akkor is tény, hogy a huszadik század elején tapasztalt nagy világjárványok óta nincs olyan kísérlet, ami bizonyítaná, hogy a homeopátia képes gyógyítani.

Kizáró ok

A módszer hívei szerint azért nem végeztek kellő alaposságú kísérleteket, mert a bevált tudományos módszerekkel nem igazolható a homeopátia hatékonysága. Az általánosan elfogadott eljárás a kettős vakteszt: ennek során sem az orvos, sem a beteg nem tudja, hogy a gyógyszer placebo-e vagy valódi hatóanyagot tartalmazó kapszula, így mindenféle külső behatást ki lehet zárni, és csak a kémiai hatásnak marad szerepe. Ha a hatóanyaggal kezelt betegek hamarabb meggyógyulnak, mint akik placebót kaptak, elmondható, hogy sikerült új gyógyszert alkotni.

A homeopátia módszere viszont kizárja a kettős vakteszt alkalmazhatóságát. Az alapelvek szerint ugyanis nincsenek általános medicinák, az orvos először mindig elbeszélget a beteggel, felméri az állapotát, figyelembe veszi a kórelőzményt, sőt, még olyan specifikus tulajdonságokat is, mint a hajszín, és mindezek figyelembevételével választ egyet a több ezer szer közül.

A teljes diagnózis felállítása után jöhet a terápia, ami minden beteg esetében más, ezért nem működik a kettős vakteszt. Nem lehet ugyanis elég nagy mintát alapul venni, hiszen nagyon kevés az olyan beteg, akiknek ugyanazok a tüneteik, a kórelőzményük, a hajszínük, a legtöbb jellemző tulajdonságuk.

A homeopátia ezért elutasítja a kettős vaktesztet, helyette olyan betegek történeteit kínálja, akiket a hagyományos orvostudomány egész életen át tartó gyógyszerszedésre ítélt, aztán homeopátiával mellékhatások nélkül véglegesen meggyógyultak.

Vannak csodák

A hagyományos orvostudomány egyébként nem is tagadja, hogy lehetnek csodálatos gyógyulások, ezt azonban nem a valamely milliárdszorosra hígított szerből visszamaradt vízzel, hanem a placebohatással magyarázza. Ez a jelenség orvosilag is ismert, a placebónak hála az emberi szervezet képes legyőzni egy betegséget pusztán azért, mert elhiszi, hogy gyógyszert kapott. A hit ereje ez, ami klinikailag igazolt és jelentős gyógyító hatással bír.

A placebohatás jellemzően annál erősebb, minél nagyobb a beteg bizalma az orvosban, a gyógyszerben. Éppen ezért nem elhanyagolható, hogy homeopátiás gyógyászat során az orvos a kórkép felállítása és a megfelelő szer kiválasztása érdekében hosszasan beszélget a beteggel. A hagyományos orvoslás képviselői úgy gondolják, hogy a homeopátia egy felturbózott placebóként működik, a vízzé hígított szerek pusztán azért hatnak, mert a betegekre nagy figyelmet fordítanak. A szkeptikusok társasága szerint ez azonban nem elhanyagolható eredmény, és a módszert a hagyományos gyógyászattal egyesítve jelentősen növelni lehetne a klinikailag igazolt, kettős vakteszten átment gyógyszerek hatékonyságát.