Látjuk a jövőt

Az nem különösebben meglepő, hogy a jelen eseményei kihatással vannak a jövőre. A Cornell University egyik professzora azonban bizonyítékokat talált arra, hogy a jövő is hatással lehet a jelenre.

Rewind

Daryl Bem egy viszonylag ismert kísérletet fordított meg. Az alapállítás a következő: ha a kettős vaktesztbe bevont alany előtt egy pillanatra felvillantják a csúnya szót, sokkal nehezebben beszél a rögtön utána elé tárt kellemes képről, mintha a szép szót látta volna. Nincs ebben semmi meglepő, fordított gátlások lépnek közbe, amik lassítják, megnehezítik az agy átállását az egyik érzelmi állapotról a másikra.

Az viszont már meglepő, hogy a kísérlet fordítva is működik: nehezebben beszélnek kellemes képekről azok, akiknek a kép megnézése után a csúnya szót fogják felvillantani. A különbség nem szignifikáns, de igazolható, kimutatható, és Daryl Bem ezerfős minta segítségével bizonyította be, hogy nemcsak véletlenről van szó, vagy legalábbis erre elég kicsi az esély: egy a 74 milliárdhoz a kutató szerint.

Nehéz cáfolni

Eddig nem nagyon volt bizonyíték arra, hogy jövőben bekövetkező események befolyásolják jelenbeli viselkedésünket, éppen ezért a tudományos társadalom kétkedve fogadta  az eredményeket, de egyelőre nem nagyon sikerült fogást találni rajtuk. "Az a véleményem, hogy mindez lehetetlen, de a metódus és a kísérlet felépítésének alapos vizsgálata után azt kell mondjam, hogy nem volt tévesztés, minden megfelelően történt" - mondta Joachim Krueger, a Brown Egyetem munkatársa.

A tanulmányt gondosan előkészítették: Daryl Bem nyolc évig végezte a teszteket, és addig nem is hagyott fel velük, amíg a minta meg nem haladta az ezer főt. A fotós kísérlet mellett más módszerrel is keresték a bizonyítékokat, ezek során szintén már bevált, ismert metódusokat fordítottak meg. Kiderült például, hogy a diákok könnyebben idézik fel egy listáról azokat a szavakat, amiket a jövőben le fognak gépelni, mint azokat, amiket nem. Vagy hogy nagyobb arányban találják el, hogy melyik, fotón mutatott függöny rejti a meztelen nőt, mint amire a vakszerencse alapján számítani lehetne.

Magyarázat egyelőre nincs az eredményekre, és a legfontosabbnak most a reprodukálás tűnik: ha más kutatóknak is sikerül megismételniük a teszteket, és hasonló következtetésre jutnak, mint Bem, akkor kénytelenek leszünk alaposan átértékelni azt, amit eddig a memóriáról és az időről gondoltunk.

Látszólag helyes következtetés

Keresztes Attila, a BME Kognitív Tudományi Tanszék kutatója a kognitív idegtudománnyal, emlékezeti gátlással, implicit emlékezettel foglalkozik Racsmány Mihály kutatócsoportjában. A szakember szerint az eredmények kivesézése előtt érdemes a statisztikai következtetés módszertanáról is beszélni. Keresztes úgy látja, hogy a mostani vizsgálat a tudományos konszenzusnak tökéletesen megfelelt, ettől azonban még előfordulhat, hogy Bemék tévedtek.

A konszenzus alapján ugyanis csak olyan vizsgálatokat fogadnak el, amikről megállapítható, hogy hússzori megismétlés után is csak egyszer lehet téves következtetést levonni belőlük. Ennek komoly jelentősége van, amikor valaki meglepő eredményt közöl, hiszen a tudományos világ elkezd arra gyanakodni, hogy pont sikerült beletalálni abba az egybe a húszból.

Keresztes szerint statisztikailag szignifikáns, hogy a tesztalanyok a próbák során 53 százalékában tudták megválaszolni, hogy lesz-e nő a függöny mögött, vagy sem, de könnyen elképzelhető, hogy hússzori ismétlés után minden más próba 48-52 százalékos eredményt mutatna, a mostani következtetés tehát a véletleneken alapuló tévedés is lehetne.

Bemék azonban kilenc különféle pszi (tudományos parapszichológiai) jelenséget vizsgáltak, és mindig hasonló eredményre jutottak, márpedig annak valószínűsége, hogy minden alkalommal a véletlennek köszönhető a szignifikáns eredmény, elképzelhetetlenül kicsi.

Az egészre koncentrálva

A kísérletsorozatot azonban nem önmagában kell vizsgálni, hanem számos intézet kutatásainak folyamában, márpedig a fiókprobléma ismeretében elképzelhető, hogy számtalan hasonló vizsgálatot folytattak már le, csak mivel ezek nem hozták a várt eredményt, nem publikálták őket. Így aztán ez a kilenc szignifikáns kísérlet is lehet a a fenti konszenzus alapján a véletlen műve, ha mellettük ugyanez a labor elvégzett már 180 olyan vizsgálatot, amiben nem találtak semmilyen szignifikáns eredményt.

Éppen ezért van most olyan nagy szükség a független replikációkra, a kísérlet teljesen azonos módon történő megismétlésére, más laborokból, más kutatóktól.

Bem Keresztes szerint nagy szaktekintély, éppen ezért további háttértudás nélkül nehéz megkérdőjelezni a munkáját, mégis mindenki gyanakszik. A cikk eredményei azonban mindenben megfelelnek az elfogadott módszertani követelményeknek, és az eredményekből az elfogadott módszerekkel vonták le a következtetéseket. A BME szakembere szerint érdekes, hogy Bemék következtetéseinek hitelességét azért kérdőjelezzük meg, mert állításaik nehezen férnek bele a világképünkbe. Az ellenük felhozott módszertani érvek alapján azonban számos kevésbé megdöbbentő következtetéssel is bánhatnánk hasonlóan, mégsem tesszük, mert azok beleférnek a világnézetünkbe.

Miért a múltra emlékszünk?

Elméleti szemszögéből vizsgálva egyébként nem is olyan rendkívüli a mostani kísérlet eredménye. Stephen Hawking már az 1991-es, Az idő rövid története című könyvben felvetette azt a kérdést, hogy miért a múltra és nem a jövőre emlékszünk. Merthogy Hawking szerint közel sem olyan egyértelmű a válasz. A negyedik dimenziónak elképzelt idő ugyanis elvileg egy hasonló egyenes, mint a tér bármelyik dimenziója, és ahogy az Északi sark felé tartó utazó látja, hogy mi van előtte, úgy a jövő felé tartó embernek is lehetne fogalma arról, hogy mi vár rá. Ezt azonban tiltja a termodinamika második főtétele, ami egyértelműen kijelöli az idő irányát a múlttól a jövő felé, a rendezettségtől a rendezetlenség felé.

Hawking szerint a világ kicsiben és nagyban is a rendezetlenség felé halad: egy asztalon álló bögre nagyfokú rendezettséget mutat, azonban ha leesik és széttörik, rendezetlenné válik. Az időt és az emlékezést ugyanúgy nem lehet megfordítani, ahogy a szilánkokat sem lehet megkérni arra, hogy másszanak vissza az asztalra és álljanak össze bögrévé, mert a világegyetem összességében is a rendezetlenség felé tart, emlékezetünk meg ellentétes irányú.

Elméleti szinten

A szerző könyvében részletesen leírja, hogy nehéz az emberi emlékezetet megfejteni, mert keveset tudunk róla, de feltételezte, hogy ha hirtelen megváltozna az univerzum működési rendje, és elindulna minden a rendezettség irányába (például megállna a tágulás, és a világegyetem elkezdene zsugorodni), akkor a jövőre emlékeznénk, és nem a múltra. Ennek megvalósulását azonban utóbb kizárta Hawking.

Az agy szokatlan emlékezőképességét már számtalanszor megfigyelték, elég csak a déjà vu (már láttam) jelenségre gondolni. A paramnéziának is hívott érzetről akkor beszélünk, amikor valaki úgy emlékszik, hogy a jelenben átélt esemény egyszer már megtörtént vele. Az érzés erőteljes, a konkrétumok azonban bizonytalanok: aki átéli, nem tudja felidézni, hogy mikori az emlékképe, ahogy utólag arra is nehéz visszaemlékezni, hogy milyen történés váltotta ki azt belőle. A déjà vu jelenségre máig nem sikerült megnyugtató magyarázatot találni: általánosan elterjedt, hogy annak kiváltója a szemekből érkező információk közti ezredmásodperces különbség, aminek ellentmond, hogy már vak ember is számolt be déjà vu-ről.