Őshüllőkutatás vízbe fúlt csirkékkel

A szöveteknek a halál utáni bomlása okozta a görcsbe rándult dinoszauruszok fura testhelyzetét – állítja egy német és egy svájci őslénykutató, akik elméletüket a Palaeobiodiversity and Palaeoenvironments című folyóirat online kiadásában ismertetik.

A hosszú nyakú, hosszú farkú szárazföldi dinoszauruszok többé-kevésbé épségben előkerült csontvázai arról tanúskodnak, hogy az őshüllők úgynevezett opisthotonusban, azaz hátrahajlott testhelyzetben merevedtek meg. Hátrahajlott fejjel és nyakkal fosszilizáldótt a madarak egyik ősének tartott szárnyas gyík, vagyis az Archaeopteryx is – olvasható az idw-online.de-n.

Az opisthotonus embernél, állatoknál a tetanuszfertőzésnél fordul elő, vagy a kisagy (cerebellum) károsodásánál figyelhető meg. A kisagy a tudatunktó l függetlenül az akaratlagos izmok egyenletes összehúzódását biztosítja és összehangolja működésüket. Károsodása súlyos mozgáskoordinációs zavart, egyensúlyvesztést okoz.

Először száz évvel ezelőtt vetették fel a kutatók, hogy a némely dinoszaurusz-fosszília esetében megfigyelt testtartás az őshüllők fájdalmas agonizálása közben alakulhatott ki. A későbbi évtizedekben az elméletet elvetették a paleontológusok, majd 2007-ben újból napirendre került.
Öt évvel később Achim Reisdorf (Baseli Egyetem)  és Michael Wuttke (Mainzi Egyetem) újra felelevenítették az opisthotonushipotézist. Az egyik ikonikus dinoszauruszt, a Compsognathus longipes-t választották kutatásaikhoz.

A Compsognathus kis méretű, karcsú testű, két lábon járó, húsevő dinoszaurusznem volt, amely a késő jura korban, körülbelül 150 millió évvel ezelőtt élt a mai Európa területén.  A pulykaméretű állat két, majdnem teljesen ép csontváz alapján ismert: az 1850-es években felfedezett németországi példány 89 centiméter, a több mint száz évvel később megtalált franciaországi lelet pedig 125 centiméter hosszú.

A németországi példányról köztudott,  hogy egy trópusi lagúnában temetődött be.
„"Meggyőződésünk szerint a görcsbe rándult egyedek haláluk után azonnal betemetődtek egy vizes sírban, és nem sodródtak az árral" – magyarázta Achim Reisdorf.

A kutatók, hogy bebizonyítsák, az opisthotonus a szövetek bomlásakor keletkezett, bontott csirkékkel kísérleteztek. Amint a vízbe helyezték a kísérleti alanyokat, a csirkék nyaka azonmód 90 fokos szögben hátrahajlott, a szövetek bomlása során a hátrahajlási szög tovább növekedett.
A csirketetemek boncolása során kiderült, hogy a nyak hátrahajlásáért egy elasztikus szalag, a ligamentum elasticum felelős, amely a nyaki csigolyákat köti össze.

„A hosszú nyakú, hosszú farkú dinoszauruszok számára létfontosságú volt az erős ligamentum elasticum, amely segített energiát megtakarítani a szárazföldi életmód során. Vízbe került, elhullott őshüllő esetében ez a szalag elég erős volt ahhoz, hogy az izmok, szövetek bomlásával párhuzamosan ívbe görbítse tetemét" – emelte ki Michael Wuttke.