A nap, amikor mindenki nyert

A világ egyik legrangosabb tehetségkutatója, a Pittsburghben megrendezett ISEF díjátadóinak hangulata egy gimnáziumi évzáró és az Oscar-gála sajátos keverékének tűnik. Itt viszont nincsenek unott képet vágó rossz tanulók, akik alig várják, hogy vége legyen az egésznek, ellenben közel ezerhatszáz diák felállva, zászlót lobogtatva tapsol, mosolyog és ujjong, miközben a háttérben Rihannától dübörög a Shut Up And Drive. A tévén keresztül mindez talán geljnek hatna, de a helyszínen megélve nyilvánvaló, hogy James Cameron akkor sem lehetne boldogabb egy átlagos ISEF-döntősnél, ha a Mariana-árokba merülés közben tudná meg, hogy mennyit kaszált az Avatarral.

A csütörtöki este a különdíjasoké, akik a Special Awardot söpörhetik be; ilyenkor az ISEF-et támogató vállalatok képviselői osztják ki az általuk felajánlott kitüntetéseket, ösztöndíjakat és pénzjutalmakat. Mivel a támogatók listáján olyan cégek és intézmények szerepelnek, mint a Google, az FBI, vagy az amerikai haditengerészet, nem meglepő, hogy egyenruhás tisztek, pólóinges vállalati tisztviselők és kosztümös professzorasszonyok is feltűnnek a színpadon. És hiába, hogy a győztesek száma korlátozott, a résztvevők mind elégedettnek látszanak. Akik tényleg hisznek abban, hogy a „nem a győzelem fontos, hanem a részvétel” nem több egy ócska frázisnál, azoknak látniuk kéne az ISEF díjkiosztóját. Itt mindenkinek ez a meggyőződése.

Ami teljesen természetes. A világ legjobb tanulói tizenéves korukra igazi szaktekintélynek számító tudóssá nőtték ki magukat. A rendezvény egyik főtámogatója, az Intel Foundation alapítója, Wendy Hawkins egy nappal korábban arról beszélt az újságíróknak, hogy szükségük van a tehetségekre, és hisznek abban, hogy a jelenlévő diákok közül kerül ki a következő Steve jobs, Mark Zuckerberg vagy Bill Gates. Ahhoz viszont látni kell a diákokat, hogy tényleg elhihessük, Hawkins nem a levegőbe beszél. Az Egyesült Államokban egyébként sem szokatlan dolog, hogy valaki a húszas évei elején járva céget alapít, és nagyon valószínű, hogy ezek a fiatalok is ezt fogják tenni. Az eltökéltség és a tehetség egyaránt megvan bennük hozzá.

Fiatal professzorok

Tizenhat éves kislánynak álcázott profi környezetkutatók, szemtelenül fiatal amatőr csillagászok, az állati viselkedéstudomány gimnazista korú szakértői, vagyis a világ legjobb tanulói gyűltek össze az elmúlt napokban a pittsburghi David L. Lawrence Convention Centerben, hogy bemutassák izgalmas projektjeiket. A korábban tapasztalt lámpalázas hangulatnak most már nyoma sincs, legfeljebb egy kis izgatottság érezhető a levegőben, ami természetes, elvégre mégiscsak a világ legnagyobb tehetségkutatójáról van szó.

A jelenlévők átlagéletkora tizenegynéhány év, ennek ellenére már most is egy PhD-vel rendelkező professzor értelmi szintje tükröződik a szemükben, és az egymás közt folytatott beszélgetéseikben is több teret kap a szakmaiság, mint a tinédzserekre jellemző üres fecsegés. Tényleg működik ez a kémiai eljárás? Hogy működik az elektromosság átvitele ennél a berendezésnél? Próbáltad már ezt vagy azt az módszert? És próbálták, és ismerik, és értik, az átlagos látogató pedig akkor is kicsinek, jelentéktelennek és ostobának érezheti magát, ha kétszer annyi idős, mint az a diák, aki természetes könnyedséggel beszél felfoghatatlannak tűnő összefüggésekről.

Iskolás csoportokat vezető tanárok is feltűnnek a teremben, az emléktárgyakat és ajándékokat ISEF-logójú válltáskába tömködő látogatók mellett. Maga a kiállítás nekik szól – illetve a szakmai zsűrinek –, de egyértelmű, hogy nem róluk szól. Hanem a fiatal diákokról, akik a maguk szakterületén nemcsak a jelenlévőknél, hanem sokszor az őket felkészítő tanároknál is értelmesebbek és tájékozottabbak.

Ti mind egyéniségek vagytok

– Ti már most győztesek vagytok, mindannyian! – üvölti a mikrofonba a szpíker a péntek délelőtti díjkiosztón, és szó szerint ezt mondták azok a diákok, akikkel egy nappal korábban a hotel liftjében összefutottam. Kizártnak tartom, hogy összebeszéltek volna; egyszerűen mindenki érti és tudja, hogy tényleg erről van szó.

A pénteki gálán osztják ki az Intel Foundation díjait, ahol minden kategóriában négy helyezett részesülhet jutalomban. A magyar kontingens, Énekes Péter és Köpencezi Gergő is ekkor léphet a színpadra, hogy csatlakozzanak a világ legjobbjaihoz. A tehetséggondozással is foglalkozó Ivánka Gábor, aki a Magyar Innovációs Szövetség képviseletében kíséri a fiúkat, később megjegyzi, hogy sokan talán nem becsülnék sokra a negyedik helyezést. Pedig itt nem arról van szó, hogy a negyedik helyezettek egy hellyel lecsúsztak a dobogóról, hanem arról, hogy a szoros verseny ellenére is a világ legjobb fiatal matematikusai közé kerültek.

A név szerint szólított diákok sorban szállingóznak fel a nagyszínpadra. Néhányuk előkelő helyezése már a kiállításon is megjósolható volt. Lehetett sejteni, hogy díjat kap James LaChappelle, a biomechanikus robotkar tervezője, vagy a gondolatvezérlésű tolószéket építő Luis Gerardo Leon-Vega. Egymás után érkeznek a diákok, kiosztják a díszokleveleket, érméket, ösztöndíjakat és pénzjutalmakat. Az abszolút győztes egy tizenöt éves marylandi diák, Jack Thomas Andraka.

Animgif lesz belőle, akárki meglássa

Andraka már a csütörtöki gálán is minden különdíjat és kategóriagyőzelmet besöpört, amit csak tudott, és minden alkalommal megnevettette a közönséget sajátos gesztikulációjával, helyben ugrálásával, látványos indiánszökdeléseivel. Kézfogás helyett a díjátadók nyakába borult, mindenkit megölelt, arcmimikáját pedig Jim Carrey is megirigyelhetné. A gálán bemutatott, az ISEF legjobb pillanatait összegző videómontázson Jacket gyakorlatilag vágóképként használták, a közönség nagy megelégedésére.

Andraka győzelme egyébként megérdemelt: olyan, papírból készült eszközt fejlesztett ki, amellyel a hasnyálmirigyrák már a korai stádiumban is diagnosztizálható. Mivel ennél a betegségnél sokszor éppen a kései diagnózis vezet a kezelés eredménytelenségéhez, Jack találmánya kisebb áttörésnek mondható az orvostudományban: olyan szenzort készített, amellyel vérből vagy vizeletből ki lehet mutatni a hasnyálmirigyrák korai stádiumát. A módszer 28-szor olcsóbb, gyorsabb, és nagyjából százszor érzékenyebb, mint a jelenlegi tesztek.

Ahogy az ISEF többi jelöltjénél, úgy Jacknek is megvan a motivációt jelentő személyes történet: a nagybátyjával a hasnyálmirigyrák végzett, ezért is kezdett el foglalkozni a betegséggel.

Persze, hogy imádja a szakmai zsűri, és imádja a közönség is. Megnyeri a csütörtöki díjátadón az AACC ezerötszáz dolláros első díját, az AIPLA ezerdolláros fődíját, a Google Thinking Big díjjal járó ezerdolláros pénzjutalmát, az IAIST ezüstérmét és ötszáz dollárt, a PTO-nál szintén besöpör egy első helyezést, valamint aranyérmet és ezerötszáz dollárt kap az amerikai hadseregtől. Ezek után senkit nem lep meg, hogy ő kapja a hetvenötezer dolláros pénzjutalommal járó Gordon E. Moore-díjat is. Látszólag nem tudja eldönteni, hogy elájuljon, sírjon vagy nevessen, de amíg eldönti, addig is sikítozással, más ISEF-versenyzők és a kissé megszeppent díjátadók ölelgetésével tölti az idejét, közben pedig olyan pofákat vág, hogy animgif-lexikonokat lehetne megtölteni vele. Az Index olvasóinak és Magyarországnak például azt üzeni, hogy „ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!”, pedig percekkel a díj átvétele után kérdezem meg.

Úristen, nyertünk!

A liftben beszélgető diákoknak és a ceremóniamesternek egyaránt igaza volt; a világ legtehetségesebb diákjai azzal, hogy az ISEF döntőjébe jutottak, sikeresen biztosították a jövőjüket. Ha valakinek ez sikerül, az már önmagában belépőt jelenthet a legjobb egyetemekre és főiskolákra.

Aki pedig díjat nyer, annak elég lesz felmutatnia a bekeretezett oklevelét, hogy válogathasson az állások között. Az persze nyilvánvaló, hogy egy ugródeszka önmagában senkinek sem biztosít gondtalan életet, azért bizony tenni is kell. De az ISEF-döntősök épp azért kerülhettek ide, mert eddig is mindent megtettek, amit tudtak, és az sokkal több annál, mint amire egy átlagember képes.