Eleonóra
-1 °C
2 °C

Szorongás helyett összeesküvés-elmélet

2013.04.15. 01:00
Péntektől vasárnapig 17. alkalommal rendezték meg a Budapesti Pszichológiai Napokat, ismertebb nevén Pszinapszist. A több tucat előadás és műhelyfoglalkozás között nem nehéz érdekeseket találni: szombaton megtudtuk, hogy van olyan, aki szerint a vörösiszap-katasztrófa a NATO műve volt, Tari Annamária pedig szörnyű dolgokat talált a neten.

Az idei Pszinapszis alcíme Bevetetlen Álmok, vagyis azok a vágyak és célok, amelyek beteljesüléséért minden nap megküzdünk. A programot áttekintve valóban több előadás és műhely is igazodik a tematikához, a rendezvény honlapján a szervezők csukott szemmel, alvó pózban láthatók a fotókon, a kultúrprogramok között is több szól az álomról, álmodásról, de ez szerencsére nem válik zavaróan hangsúlyossá: sok egyéb érdekes téma merül fel, a jól bevált régi arcok mellett új előadókkal és módszerekkel is találkozom szombaton. Az angyalföldi József Attila Művelődési Központban az elmúlt évekhez hasonlóan pszichológushallgatók keverednek érdeklődő laikusokkal – az egyik előadó rá is kérdez a közönség összetételére és meglepő arányokat fedez fel: a sorokban ülők 10-15 százaléka szakmabeli csupán (vagy ennyien vallják be), a többiek civilek.

Önkifejezés szavak nélkül

A népszerű pszichológia celebjei mellett a Pszinapszis másik nagy vonzereje, hogy az előadásokkal párhuzamosan futó műhelyfoglalkozásokba az ember olyan tréningeket, pszichoterápiás módszereket is kipróbálhat, amelyek egyébként civilben nehezen elérhetők, sokkal drágábbak, vagy egyébként sosem adnánk értük pénzt. A pszichoterápiás jellegű műhelyek témái minden évben igen változatosak: ugyanúgy szerepelnek köztük hivatalosan is akkreditált pszichoterápiás módszerek, nemzetközileg ismert és tudományosan megalapozott, de még nem akkreditált módszerek, és új, renegát, akár gyanúsan kuruzslásnak tűnő metódusok is.

Persze a különféle pszichoterápiák rendszerint mind úgy kerülnek be a hivatalos kánonba, hogy először gyanús és sokak által támadott újítások, később tudományos vizsgálatok igazolják a hatékonyságukat, majd szerencsés esetben akkreditáltja őket a Pszichoterápiás Tanács, így nem zárhatjuk ki, hogy a leginkább varázslásnak tűnő módszerrel nem találkozunk tankönyvekben néhány évtized múlva. Ebből a színes kínálatból a Jarovinszkij Vera és Szabó Ágnes által vezetett Integrált Kifejezés és Táncterápia (IKT) mellett döntök. Mivel a műhely önismereti jellegű, vonatkozik rá a csoporttitok szabálya: nyilatkozatot írunk alá arról, hogy a csoporton történteket, különös tekintettel csoporttársaink történeteire, nem fecsegjük ki kívülállóknak, ezért csak általánosságban írok róla.

Az IKT a nonverbális terápiás formák közé sorolható, mozgás- és táncterápiás, valamint egyéb művészetterápiás elemeket ötvöz. Ebben különbözik például a Magyarországon hivatalosan is akkreditált dinamikusan orientált mozgás- és táncterápiától: egy IKT-foglalkozáson a tánc és a mozgásos feladatok mellett nem ritka, hogy érzéseinket, gondolatainkat rajzolás, agyagozás, festés, gipszmaszk-készítés vagy akár hangadás útján fejezhessük ki. A mozgás- és táncterápiák a tánc fogalmát tágabb értelemben használják, általában önkifejező, autentikus, belülről fakadó, improvizatív mozgást értenek alatta – a részvevőknek ügyességre vagy előzetes tánctudásra nincs szükségük. A mozgás gyógyító használata azon a tényen alapszik, hogy test és elme elválaszthatatlan egymástól – ősinek és spirituálisnak hangzó tudás, amelyet azonban az elmúlt évtizedek idegtudományi kutatásai is többszörösen megerősítenek. Az IKT hazai egyesülete szerint a terápia során „az elme nem annyira cselekvő, mint inkább megfigyelő, befogadó, tanú”.

A csoporton rövid szóbeli bemutatkozást követően az összehangolódást segítő mozgásokkal kezdünk – nem is gondolná az ember, milyen gyorsan elérhető a csoporttá formálódás érzése, ha 14 vadidegen ember ugyanazokat a mozdulatsorokat végzi egyszerre, pedig a katonai vezetők által évszázadok óta ismert jelenséget kutatások is alátámasztják. A mozgás egyszerre szabályozott és improvizatív, az oldott hangulatot zene segíti. Később páros gyakorlatok következnek, majd hármas-négyes csoportokra oszlunk, a csoportvezetők által felajánlott témákat, gondolatokat képzelhetjük magunk elé, és hol rajzban, hol mozgásban jeleníthetjük meg őket. A vezetők közben is reagálnak az eseményekre, a csoport hangulatának, a felmerülő témáknak megfelelően változtatnak, igazítanak a zenén vagy a feladatokon. A háromórás foglalkozás jelentős része nonverbális, azaz mindent, ami eszünkbe jut, szavak nélkül fejezhetünk ki, és így kommunikálhatunk a többiekkel is – ez a verbalitáshoz szokott, racionális ember számára nagyon furcsa és akár idegesítő élmény is lehet. A nonverbális terápiáknak éppen ez az új szempont az egyik fő különlegességük.

A három óra végére a legtöbben elfáradunk, megnyugszunk, felszabadulunk, vagy éppen új felismerésekkel gazdagodunk. A csoportvezetők kérdésemre elmondják, hogy az IKT általában több, egymást követő alkalmat magába foglaló csoportmódszer, a pszichoterápiás változás időt és gyakorlást igényel. Léteznek csoportok felnőttek és gyermekek számára, de használják a módszert pszichiátriai beteget rehabilitációjában, és egyéni terápiás formában is elérhető.

Válság, összeesküvés

A műhelyről kényelmesen átérek Csúsz Klára előadására, ami a krízisek, a válságok természetét és lehetséges kezelési módjait boncolgatja. Csúsz klinikai szakpszichológus, valamint HR- és szervezeti tanácsadó, így több szempontból is ismeri a témát. Szerinte az elmúlt években a „válság” kifejezés ugyan eredetileg valódi gazdasági történésekre vonatkozott, mostanra már „túlhasználjuk”: közhelyes, elkoptatott kifejezés lett, és túl szorosan kapcsolódik hozzá a romlás, leépülés hangulata. „Mindenre ráfogjuk, hogy a válság miatt van, és ebben reális szempontok is vannak: sok a valódi veszteség egyéni és társadalmi szinten is. Mégsem adaptív ez a fajta gondolkodás” – fogalmaz.

Az adaptívabb megküzdés érdekében egy érdekes szempontot hoz be: Csúsz szerint bár néhány évszázaddal ezelőtt sokkal nehezebb volt az élet, az ember mégis közvetlenebbül élte át saját hatóerejét: a kajaszerzés, területvédés, utódok megvédése közvetlenül az egyén feladata volt, ma ez inkább szervezetek, cégek, az állam, az igazságszolgáltatás felelőssége. Ennek köszönhetően ma személyesen kevésbé uraljuk közvetlen környezetünket, ezért könnyebben elveszítjük saját, személyes erőnkbe vetett hitet. Márpedig amellett, hogy a világgazdaság szereplőitől várjuk a gazdasági válság megoldását, az ökológusoktól a globális felmelegedés leküzdését, és reménykedünk, hogy a világ politikai erőinek tevékenysége nem vezet túl sok háborúhoz, nekünk a saját mikrokörnyezetünkben, a saját életünkben, ha úgy tetszik, saját kertünkben kell adaptívan és hatékonyan helyt állni. Az előadást követően izgalmas és sokszínű vita bontakozik ki, melyben a csoporthoz tartozás fontossága, az életközepi válság, egyéni krízistörténetek mellett néhány provokatív, már-már összeesküvés-elméletnek hangzó kérdés is felvetődik: nyertesei-e a válságnak a pszichológusok, pszichiáterek, illetve milyen mértékben manipulál minket a média? Kiváló átvezetés a következő előadáshoz, amely az összeesküvéselméletek pszichológiáját boncolgatja.

Krekó Péter egyetemi tanársegéd az ELTE Társadalom- és Neveléspszichológiai tanszékén, fő kutatási területe az összeesküvés-elméletek. Krekótól megtudom, hogy az összeesküvés-elméletekben hívők nem hülyék: nincs korreláció sem az IQ, sem pszichiátriai zavarok és a fogékonyság között. Mindez nem akadályozza meg a népet abban, hogy akár egyszerre higgyenek egymást kizáró elméletekben (például akik úgy gondolják, hogy az angol királyi család ölette meg Diana hercegnőt, egyszerre azt is gondolják, hogy nem is halt meg, hanem így rendezte meg visszavonulását). Az efféle elméletekben azért szeretünk hinni, mert ez pszichológiai előnyökkel jár: például egy adott embercsoport kollektív önbizalmát erősíti (nagyon fontosak vagyunk, ha ennyien szövetkeznek ellenünk), rosszabb esetben adott kívülálló csoport elleni erőszak erkölcsi támogatására szolgál (ki kell irtanunk a zsidókat, különben ők irtanak ki minket).

Az összeesküvés-elméletek legtöbbször váratlan, kiszámíthatatlan eseményekre kínálnak magyarázatot, és ez nagyon csábító, hiszen csökkenti a szorongást: ha nem tudjuk, ki okozta a gazdasági válságot, akkor a jövőben sem tudjuk az ilyesmit megelőzni, de ha van bűnös, akkor elég leszámolni vele és máris nyugodtan hátradőlhetünk. Krekó saját kutatásairól is beszámol, a vörösiszap-katasztrófa mögötti összeesküvés-elméleteket mérte fel: a megkérdezettek 70 százaléka értett egyet a hivatalos magyarázattal, 30 százalékuk valamilyen összeesküvés-elméletben hitt. Arra a kérdésre, hogy kinek az érdekeit szolgálta a vörösiszap-katasztrófa, a hívők nagyjából ugyanolyan arányban jelölték meg Gyurcsányt és a baloldali erőket; Orbánt és a jobboldali erőket; valamint a zsidókat (a futottak még kategóriába tartoztak az arab terroristák és a NATO).

Az előadás végén Krekó érdekes kérdést vet fel: vajon létezik-e az összeesküvés-elméleteknek „optimális szintje” egy adott társadalomban? A téma kutatói szerint ugyanis a társadalomra nézve káros, ha teljesen bizalmatlanok vagyunk a kormány és a média hivatalos magyarázataival szemben, azonban a százszázalékos vak bizalom is előnytelen lehet, hiszen ha sosem kételkedünk, nem fogjuk időben észrevenni, ha tényleg káros erők kerültek hatalomra. A kérdés a „conspiracy paradox” néven ismert, és a kutatók egyelőre adósok az ideális szint meghatározásával.

Az előadótermek között található a Civil Utca a Pszinapszison jól ismert Élő Könyvtárral, ahol egy beszélgetés idejére „kikölcsönözhető” egy-egy érdekes ember. Idén meleg fiú, HIV-pozitív, hajléktalan, látássérült, alkoholista, elméleti matematikus, és hasonló előítéletekkel övezett csoportok képviselői várják „olvasóikat”. Akárhányszor elmegyek a foglaltságot jelző tábla mellett, a BKV-ellenőr mindig ki van kölcsönözve, így inkább teszteket töltögetek az ELTE Kortárssegítő diákjainak standján. A két kedves hallgatólány percek alatt kiértékeli őket, és megtudhatom, hogy inkább A-típusú személyiség vagyok, mint B, ami versengőbb és szívbetegségekre hajlamosít (habár a tudományos kutatások némiképp megkérdőjelezik ezt az összefüggést), valamint nagyjából egyformán képzelem azt, hogy a sorsomat külső erők, illetve magam irányítom: a lányok szerint ezen a téren ez így kiegyensúlyozott, ha nagy különbség lenne a kettő között, az baj lenne.

Kislányos nők, nőies kislányok

A sztárelőadók közük szombaton Tari Annamáriát hallgatom meg a nagyszínpadon, főműsoridőben, aki a női szerep XXI. századi jellegzetességeiről fog beszélni. A színházterem teljesen megtelik, sokan ülőhely hiányában hátul és a falak mellett ácsorognak. „Már három napja kurkászom az internetet, hogy kiderüljön, mit gondolnak a nők a férfiakról, a férfiak a nőkről. Szörnyű dolgokat találtam” – kezdi Tari. A felütésből már sejthető, hogy nem kifejezetten tudományos előadást fogunk hallani, és valóban: a következő órában a változó női szerepek kontextusába helyezve Tari csacsog arról, mit olvasott a neten.

Főleg nőtípusokat vesz sorra, akiket aztán meglehetősen felszínes és esetenként rettentő sztereotip módon jellemez: 10-15 éve megjelent a „girl power”, a nagyon erős, férfiakkal is versenybe szálló, karakán nő, aki kémfilmekből, thrillerekből lehet ismerős, és ellentétben a görög drámákkal, a moziban még el sem bukik. Ezek a nők vagánynak tűnnek, de nem biztos, hogy jól érzik magukat a bőrükben: a férfiaknak igényük van lágy, gyengéd, meleg, puha anyaölre is, ezért az erős nők komoly árat fizetnek, „gyakran magányosak, és senki sem látja az arcukat, amikor becsukják maguk mögött az ajtót”– fogalmaz a pszichológusnő.

Egy másik, sokat emlegetett nőtípus az úgynevezett MILF-jelenség – várom, hogy Tari bátran definiálja a „MILF” betűszót, de ezt nem teszi meg. Azt azért megtudjuk, hogy ezek olyan fajta családanyák, amelyek régen nem léteztek, hiszen míg régen állítólag elképzelhetetlen volt, hogy egy családanya sminkel vagy sportol, ma már ezek a negyvenes nők „van, hogy jobb csajok, mint egy húszéves”. Sajnos a fogyasztói társadalom mindenfajta nőtípussal szemben kemény elvárásokat közöl, a külső megjelenés mindenek felett fontos, és a női szépség mítoszrendszerében a nők ellenségként, riválisként tekintenek egymásra: szkennelik egymást folyamatosan, zokon veszik, ha a másik jól néz ki, és semmibe veszik, ha rosszul. Ezen csak ront, hogy a férfiak, akik nem izgulnak a saját külső megjelenésük miatt, gyakran „csak szex”-kapcsolatot akarnak, míg a nő kötődésre vágyik, meg hát a férfiakkal ellentétben nálunk ketyeg az a fránya biológiai óra is.

Kissé csalódott vagyok, hiszen az előadás témája nagyon érdekes – a nemi sztereotípiák halmozása mellett jó lett volna, ha sikerül mélyebben és árnyaltabban tárgyalni a női szerepek problémáját. A XXI. században a pszichológusnő szerint a két nem rettenetesen haragszik egymásra – részemről az előadás negyvenedik percében már nagyjából egyformán haragszom a nőkre (éretlen, felszínes, panaszkodó, rivalizáló, játszmázó kígyók) és a férfiakra (tiszteletlen, nagyképű, nárcisztikus, részvétlen köcsögök). Szerencsére azért kiderül, hogy talán van remény és ha valaki odafigyel, akkor még a XXI. században is találhat normális párkapcsolatot, úgyhogy „csak bátran, hajrá Kovács néni!” – ezekkel a gondolatokkal zárul az előadás, melyet percekig tartó taps követ.

Az előadás végeztével kultúrprogramok kezdődnek – ezek szombaton Tóth Edu angol nyelvű standupját és improvizatív színházakat jelentenek. A szervezők elmondása szerint az ilyen jellegű programokra nagyobb igény volt az elmúlt években, mint zenekarokra, koncertekre és bulizásra. A színházat ezúttal kihagyom, lecsengetésképpen inkább átlapozom a Pszichológia című lap ingyen a kezembe nyomott példányait egy áfonyás zöldtea mellett. A mellettem lévő asztaloknál huszonéves férfiak röhögcsélnek, egy idősebb hölgy a vélhetően frissen vásárolt népszerű pszichológiakönyvébe mélyed, a másik oldalon egy fiatal pszichológuslány a pályakezdés és a gyakorlati készségek elsajátításának nehézségeiről beszélget az egyik előadóval. A Pszinapszis fő célja – hogy összehozza a laikusokat és a pszichológia különböző területeinek és határterületeinek művelőit – itt épp megvalósulni látszik.