Így (nem) lehet titokban tartani az atombombát

A világ egyik legszupertitkosabb titka egyáltalán nem maradt annyira titokban, mint amennyire idáig hittük, derül ki a Manhattan-terv közelmúltban nyilvánosságra hozott aktáiból. A második világháborút 200 ezer ember élete árán befejező amerikai atombomba kifejlesztésének dokumentumait hetven évvel Hirosima és Nagaszaki után oldották fel a titkos minősítés alól. A 36 kötetnyi iratanyagból az is kiderül, hogy micsoda erővel próbálták az egész projektet titokban tartani, de az is, hogy ez mégsem sikerülhet teljesen.

A nem kis részben emigráns magyarok kezdeményezésére elindított Manhattan-tervről szokás azt gondolni, hogy hatalmas volumene ellenére csak pár tucat ember ismerte a lényegét a háború alatt. Bár a nyilvánosság kizárásáért mindent elkövettek, úgy tűnik, mégsem sikerült megakadályozni az információk folyamatos szivárgását. Egyszerűen túl sokan vettek részt a projektben ahhoz, hogy az atomháborús fejlesztéseket hermetikusan elzárhassák a külvilágtól.

Már a program hivatalos jóváhagyása előtt beindult a titkosítási gépezet. Szilárd Leó és Wigner Jenő még meg sem írta az Einsteinnel is szignáltatott híres levelét Rooseveltnek (ebben a német atomfizika háborús alkalmazásának lehetőségére figyelmeztették az elnököt és egy hasonló amerikai projekt beindítását szorgalmazták), amikor az emigráns tudósok már azt kérték amerikai kollégáiktól, hogy ne publikáljanak maghasadással kapcsolatos cikkeket.

Bár a fizikusok zöme elfogadta az öncenzúrát, a sajtóban időről időre feltűntek pletykák egy korábban ismeretlen erejű titkos fegyverről.

Tudjuk, hogy egy körtényi urán-235-ben elég energia van ahhoz, hogy az Empire State Buildinget rakétasebességgel repítse a levegőbe.

– írta a Montana Standard című lap 1941-ben. Igaz, ekkor még szkeptikusan ítélték meg a tényleges alkalmazhatóságot. „A természet a szokásos bölcsességével megvéd minket egy ekkora pusztítástól. A tudósok szerint nem lehetséges elválasztani az urán-235-öt az urán-238-tól. A kivitelezés annyira bonyolult, hogy nincs a világon annyi tudós, hogy akár egy egész élet munkájával meg tudnák oldani a kérdést” – folytatódott a cikk.

A valóságban persze egyáltalán nem mondtak le a megvalósításról. A háborús évek nagy hatalmú cenzorhivatala 1943-ban már az alábbi szavak használatát is kifejezetten tiltotta a sajtóban:

• atomenergia
• nehézvíz
• ciklotron részecskegyorsító
• plutónium
• urán

A fő nehézség azonban nem a sajtó kezelése volt, hanem a Manhattan-terv igazi beindulása. A tényleges kivitelezéssel az urándúsítás és a plutónium előállítása ipari méreteket öltött. Bár ma Los Alamos neve jelent egyet az atombombával, a Manhattan-terv kapcsán a legtöbben Tennesseeben dolgoztak. 1942-ig leginkább csak farmerek éltek Oak Ridge környékén, akiknek aztán néhány nap alatt kellett elköltözniük, amikor a kormány úgy döntött, hogy ezen a ritkán lakott környéken lesz az atomdúsító üzem. Ez az üzem akkor a világ legnagyobb alapterületű épülete volt, a semmiből egy 75 ezres várost építettek a felvásárolt 42 ezer holdnyi területen.

Az még megvolt, hogy egy hadiüzemről van szó, de hogy konkrétan mi történik ott és mi az ő szerepük ebben, arról halvány fogalmuk sem volt. Az elektromágneses uránizotóp-szétválasztókat olyan lányok kezelték, akik csak annyit tudtak, hogy az ismeretlen funkciójú gombok és karok segítségével a megfelelő értékeken belül kell tartaniuk a mutatókat. A mosodában dolgozóknak is csak annyit mondtak, hogy egy különleges eszközzel kell átnézniük a leadott egyenruhákat. Hogy a kattogó hangot adó szerkezet egy sugárzásmérő Geiger-számláló volt, csak sok évvel később derült ki számukra. Az értelmetlennek látszó feladatok miatt az alkalmazottak motivációjával folyamatosan bajok voltak, a frusztrációt üzemen belüli baseballbajnokságokkal igyekeztek mérsékelni. Mindenkinek negyedévente teljes biztonsági ellenőrzésen kellett átesnie, a titkárnőket hazugságvizsgálókkal tesztelték és lépten-nyomon plakátok figyelmeztettek a titoktartási szabályok fontosságára.

Bár az egész projektről csak nagyon kevesen rendelkeztek átfogó ismeretekkel, ekkora tömegben a sok részletet minden ellenőrzés dacára sem lehetett teljesen titokban tartani. A most nyilvánosságra hozott iratokban 1500 olyan eset szerepel, ahol kisebb-nagyobb szivárogtatások miatt indult vizsgálat.

Egy esetben egy (nem sokkal később kirúgott) mérnök egy pályaudvaron felejtette a szigorúan titkos minősítésű papírokat. Hiába jött erre rá, nem akarta lekésni a csatlakozását, inkább betelefonált a központba, hogy valaki menjen már ki, és keresse meg az aktát az állomáson. Egy tengerésztiszt a vacsoránál fecsegett a tennessei üzemről, meg arról, hogy már csak pár kiló urán kell a háború végéhez. Egy másik alkalommal a biztonsági ellenőrzésnek az keltette fel a figyelmét, hogy egy szabadalmi ügynök az U-235 lehetséges alkalmazásáról érdeklődik. Mint kiderült, egy egyházi prospektusban olvasott az anyagról. A nyilvánosságban elvileg tabuként kezelt téma ugyanis még templomi prédikációkban is megjelent – az atomtechnológia gyors fejlődése tehát egyáltalán nem volt tehát annyira nagy titok, mint amit a Manhattan-terv legendája sugall.

Bár a szivárogtatások inkább csak óvatlanságból fakadtak, a kémszervezetek

Az oroszok mégis inkább a hivatalos atomfizika körüli feltűnő csendből következtettek először arra, hogy Amerikában valami fontos dolog történik ezen a területen. Az egyik orosz kutatónak, Georgij Florovnak az tűnt fel, hogy az amerikai folyóiratokban egy idő óta semmi nem jelenik meg ezzel kapcsolatban. Arra jutott, hogy a háttérben valami nagyon komoly dolog történhet, gyanúját megírta Sztálinnak, és végül ez vezetett a szovjetek saját atomfegyverkezési programjához. Igaz, az, hogy négy évvel az amerikaiak után nekik is lett saját atombombájuk, főleg a beépített ügynökeik sikere volt. Klaus Fuchs, talán a Rosenberg házaspár és a többi, a projekt egészét és technikai részleteit is ismerő kémek segítségével nagyjából egy évet nyertek a fejlesztésen.

A Manhattan-terv kapcsán zajló reménytelen titokvédelmi küzdelem most az összeesküvés-elméletek szempontjából általában is tanulságos lehet. Vannak, akik szerint ez az egész éppen azt mutatja meg, hogy mitől hülyeség minden összeesküvés-elmélet: a nagy horderejű titkos tervekről a valóságban szükségszerűen túl sok ember szerez tudomást, így egy idő után a titok már nem titok, az összeesküvések egy méret után már nem életképesek. Más kérdés, hogy Oak Ridge ennek az ellenkezőjét is szemléltetheti: nagy biztonsági apparátussal, apró részinformációk megosztásával, a szivárogtatók lenyomozásával és katonai fegyelemmel akár egy ekkora projekt léte sem feltétlenül éri el a szélesebb nyilvánosság ingerküszöbét. Igaz, háborús idők voltak, nem volt internet, és az egész nyilvánosság eléggé máshogy működött hetven éve, mint ma.