A táblán húzott körmök titka

Egészen a közelmúltig nem igazán született elfogadható magyarázat arra, miért is lesz libabőrös az ember, ha csikorgó, vagy más miatt kellemetlen hangot hall. Pedig igen széles körben tapasztalt élményről van szó, sokaknak elég csak gondolni arra, milyen hangja is van két, egymáshoz dörzsölt hungarocelldarabnak, esetleg a tányéron megcsúszó villának, és már áll is a szőr a kezükön. Mielőtt nagyon belemennénk abba az egy kutatásba, ami mégis talált érdekes dolgokat, beszéljük át, mi is a libabőr.

Még madárkorunkból maradt meg

A libabőr az a jelenség, amikor a szőrtüszőinkhez kapcsolódó kis izmok működésbe lépnek: összehúzódnak, ezzel egyrészt megemelik a szőrszálat, másrészt a hozzájuk tartozó faggyúmirigyet is összepréselik, hogy zsírt préseljenek ki belőle. Ma ennek már semmi haszna sincs, ez is egyike azoknak a képességeknek, amikre a testünk még a törzsfejlődés egy jóval korábbi szakaszában tett szert, amikor még így védekezhettünk a hideg ellen (az állatoknál a mai napig megvan ez a jelenség: ha a madarak fáznak, felborzolják a tollazatukat, mert úgy kedvezőbb a hőszigetelésük – a toll anyaga, szálai ugyanis sok helyen, összesen nagy felületen érintkeznek, így a hővezetés létrejöhet: a madár testmelegét a toll anyaga valamennyire elvezeti a külvilág felé, míg ha felborzolja a tollát, akkor annak egyes szálai egymással csak sokkal kisebb felületen érintkeznek, vagyis a hővezetés erősen lecsökken).

A libabőr mára egyértelműen pszichológiai állapot-visszajelzővé vált, bár tény, hogy hidegben is előjön néha. Alapvetően azonban főleg akkor leszünk libabőrösek, ha valami erős érzelem hatása alá kerülünk, például megrémülünk vagy nagyon megörülünk valaminek, esetleg egy meghatározó emlék jut eszünkbe. Ezt a fajta libabőrt az adrenalinhormon kibocsátása hozza létre. Az adrenalint a mellékvese termeli, és számtalan dolgot változtat meg a testünkben, alapvetően felpörget minket, hogy a veszélyesnek tűnő helyzetekben sikeresebben tudjuk dönteni a küzdelem vagy a menekülés kérdésében. Ilyen szempontból az izzadó tenyér, a könnyek, a remegő kezek és a pillangók a gyomorban ugyanolyan mellékhatások, mint a libabőr. De mi van a hangokkal?

Nem a magas, az alacsony a baj

Az emberek általában azt gondolják, hogy a magas hangokkal van probléma, ám egy 1986-os kutatásban kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van. A Northwestern Egyetemen a táblán csikorgó körmök hangját (brrr) játszották le az alanyoknak, akiket akkor is kirázott a hideg, ha a szakemberek lecsapták a magas hangokat a hangmintáról. Blake, Halpern és Hillenbrand meglepődve tapasztalta, hogy a mély- és középtartomány az, amiből érdemes szűrni: az alanyok ebben az esetben jóval kellemesnek értékelték ugyanazt a hangmintát.

Egy 2011-es kísérletben aztán az is kiderült, hogy a test fiziológiás válasza (magyarán a libabőr hevessége) szempontjából mindegy, hogy az alanyok tudják, mit hallanak, vagy váratlanul, zenei körítésbe csomagolva hallják a kellemetlen hangot. Az osztrák és német tudósok mérései szerint bár az utóbbi csoport jóval kevésbé tartotta kellemetlennek a táblán húzgált körmök hangját, a szívverés, a bőr vezetőképessége és a légzés jellegzetességei nem tértek el a két csoport tagjainál. Vagyis a tudatos reakció részben tanult valami, sokkal jobban reagálunk a testünk egyébként minden helyzetben leadott jeleire, ha tudjuk, hogy valami olyat hallunk, ami nagyon kellemetlen.

Ugyanakkor fontos, hogy csak részben: a szakemberek mérései szerint a 2000 és 4000 Herz közti frekvenciák eltávolításával olyan hang jött létre, amit az alanyok sokkal jobban viseltek még akkor is, ha nem tudták, hogy megváltozott hangtartományú hangmintát hallanak. 2012-ben volt még egy, a korábbi eredmények alapján indított kutatás: John McDermott, az MIT munkatársa arra jutott, hogy a hang durvasága az, ami sokat számít. A táblás-körmös esetben az az ismétlődő, de alapjában véve mély hang lehet a baj, amit a tábla barázdáiban megkapaszkodó majd azokról lepattanó köröm ad ki. McDermott kísérlete alapján a 20 és 200 Hz közötti hangok a legdurvábbak.

A fül működését kutatók szerint létezik egyfajta túlérzékenység, amit a belső fül egyik alkatrészéhez, a zsákocskához kötnek. A zsákocska alapvetően az egyensúlyért felelős, azonban a kísérletek szerint a különleges frekvenciák és hangszínek feldolgozásában is van valami szerepe. Könnyen lehet, hogy a túlságosan különleges frekvenciák és hangszínek egyszerűen túlterhelik a rendszert, és ennek egyik mellékhatása a libabőr.

Párduc, oroszlán, gorilla, makákó

Persze ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért vált ki az emberből pánikreakciót, ha ilyen hangot hall. Erre pontos, tudományosan bizonyított megoldás igazából nincsen (az előbb leírt túlérzékenységen kívül), de a Northwestern kísérletét végző trió azért előállt egy lehetséges magyarázattal: ahogy a libabőr maga, úgy a furcsa hangokra adott válasz is egy, a törzsfejlődésből a testünkben ragadt csökevény.

A csikorgó hangok jellegzetességeit a makákók figyelmeztető rikoltásával összehasonlítva kiderült, hogy a hullámformák meglehetősen hasonlítanak, vagyis azért áll fel a hátunkon a szőr, mert a majommal közös ősünk alaposan megtanulta, hogy ha ilyen hangot hall, akkor vagy menekül, vagy elpusztul. Hogy ez mennyire valós elmélet, az vita tárgya, de ha szeretné, kipróbálhatja, mit reagál a teste a makákó sikoltására.

Ha semmit, akkor még kutathatnánk tovább, egy 2004-es kísérlet ugyanis a sziamang gibbonok vészkiáltásait vélte hasonlónak bizonyos jegyek alapján a táblán húzott körmökkel. (Semennyivel sem hasonlítanak jobban, mint az előző videóban hallott hangok, szóval most azt nem szúrjuk be ide.)

Vannak olyanok is, akik a köhögéstől vagy a hányástól lesznek libabőrösök: itt sem túl meglepő, ha azt mondjuk, hogy a testünk igyekszik elkerülni minden olyat, amit az idők során ezekkel a hangokkal kötöttünk, össze, vagyis egyszerűen mindent elkövet, hogy megvédje magát a betegségektől. A lényeg tehát az, hogy tudatalatti, feltétlen, de részben tanult reakció ez, az egyetlen megoldás az lehet, ha ólmot önt a fülébe, nem gondol rá többet, és az agyából is kitörli a rossz hangok emlékét.

Na és hogy bírjuk azt, ha nem látjuk a kréta csikorgását, csak a hangját halljuk? Kipróbáltuk: