Gazdag hülye szénnel fűt

A szén jó az emberiségnek.

– mondta Tony Abbott, Ausztrália miniszterelnöke, amikor megnyitott egy új ausztrál szénbányát. A magát konzervacionistának tartó Abbott szerint a világ fejlődésében kulcsfontosságú szerep jutott a szénnek, és nem kéne démonizálni a fosszilis tüzelőanyagokat.

A Moranbahban megnyitott, a BHP Mitsubishi Alliance által működtetett, 4,2 milliárd dolláros Caval Ridge szénbánya megnyitását Abbott azért üdvözölte ilyen lelkesen, mert a szénkitermelés olcsón hozzáférhető energiát biztosít, és munkahelyeket teremt, tehát a szén és a bánya külön is jó dolgok, de így együtt egyenesen fantasztikusak.

Egy ilyen kijelentés itthon nem keltett volna nagy visszhangot: Szijjártó Péter száját minden csavargyáravatón elhagyják hasonló mondatok. Csakhogy ez Ausztráliában történt, ahol Szijjártó Pétert kevéssé ismerik, és Abbottnak épp miniszterelnökként sikerült telibe szarnia azokat a környezetvédelmi törekvéseket, amikben Ausztrália mindig is éllovas volt. Ehhez képest a bánya átadásán Abbott büszkén mondta, hogy eltörölte a bányászatra és a szén-dioxid-kibocsátásra rakódó terheket.

Rövidlátó környezetpusztítás

Lehetne mondani, hogy egy gazdasági nagyhatalom bármit megtehet, amit akar. Az Egyesült Államok se írta alá a kiotói jegyzőkönyvet – Ausztrália se, egyébként –, és mégis egy csomó pénzt költenek megújuló energiára. Van itt környezettudatosság, de hát miért ne használjanak fosszilis tüzelőanyagokat, ha van rá lehetőség? Különben is, Kína a világ legnagyobb környezetszennyezője: még a Napot se látni náluk, akkora a szmog.

Lehetne mondani, csak a példa ezen a ponton kisiklana. Kína épp most taszított rettegésbe minden, a szénexportban érintett nagyhatalmat, mivel

Abbott a kínaiak lépésére csak heherészett; reméli, hogy a december 1-jétől érvénybe lépő tervezet még eltörölhető, és szabadkereskedelmi megállapodást köthetnek Kínával, még a G20 előtt. A mostani törvénymódosítás ugyanis elsősorban Ausztráliának fáj.

Mivel nyilván Kína sem akar belefulladni a szmogba – pedig most úgy néz ki, ez a helyzet –, muszáj valamilyen ösztönzőt keresniük; nyilván ilyen az importszénre kivetett adó is. Ausztráliának fontos a kínai piac, de az adó miatt az ausztrál szén annyira megdrágulhat, hogy Kínának jobb üzlet lehet a közelebbi Indonéziából importálni. A szingapúri kereskedelmi központok szerint a szénre kivetett adó akár 2-3 dollárral is megdobhatja a szén tonnánkénti árát, és ez az áremelés felboríthatja a térség tengeri kereskedelmét.

Abbott nézőpontját azonban nem osztja mindenki – sem az ellenzéki pártok, sem a megújulóenergia-lobbi.

Az emberek hitetlenkedve csóválják majd a fejüket a miniszterelnök nyugtalanító kijelentései hallatán, a jövő generációi meg csodálkozhatnak, hogy a miniszterelnökünk hogy lehetett ennyire rövidlátó.

– mondta Larissa Waters, a zöldek szenátora.

Waters szerint a túlzott szénfelhasználás a bolygó élővilágát veszélyezteti, ráadásul olyan következményei vannak, mint a globális felmelegedés, a növekvő tengerszint, vagy az extrém időjárási körülmények. A szenátor úgy látja, a szén rövid távon tényleg jó befektetés lehet, de csak addig, amíg át nem állnak megújuló energiára. A meglévő bányák az átállásig fedezhetik az energiaszükségleteket, így az újabbak nyitása – legalábbis Waters szerint – nemcsak esztelenség, hanem környezetkárosító is.

Szénpiaci sakk-matt

Abbott döntése viszont csak rövid távon értelmezhető. Az ausztrál szén sorsa a jövőbeni felvásárlóktól függ, és ezeket a globális pénzügyi folyamatok befolyásolják. Ezek viszont azt mutatják, hogy a szénnek nincs túl fényes jövője: a túltermelés miatt a szén piaci ára csökken, és ez Ausztráliának nem jó, ahogy a kínai importadó sem.

Mivel az új kínai importtörvény a szén kéntartalmát is figyelembe veszi, az exportra szánt ausztrál szén egy része minőségileg sem felel meg a követelményeknek. A nyersanyag minőségén lehet ugyan javítani, de akkor a belekerülési költségei nőnek meg – és még mindig egy olyan energiahordozóról beszélünk, aminek a világpiaci ára csökken.

Nincs jobb helyzetben az ausztrál gázexport sem. A tervezett 18 millió tonna helyett csak 14 millió tonnát adtak el Kínának, akik nemrég írtak alá egy megállapodást egy új orosz gázvezeték felépítéséről. Ennek a hatása nem fog azonnal érződni, mivel az orosz gázvezeték sokára fog megépülni, és a japán import miatt fenntartható a pénzügyi egyensúly. A fukusimai katasztrófa után a japánok átmenetileg átálltak a gázra, így 40 millió tonnát vásároltak Ausztráliától. Csakhogy hosszú távon ők is megújuló energiában gondolkoznak: 2020-ra már 20 százalékban abból fedeznék az energiaszükségletüket. És akkor Ausztrália lesz az, aki belefullad a kibányászott, de eladhatatlan szénbe.

A Minerals Council of Australia épp ezért rossz ötletnek tartja a kínai szabályozást. Szerintük a döntés súlyát Kína is megérezné, mivel az iparnak és a háztartásoknak egyaránt szükségük van az energiára, viszont az új adóval ezeknek nőni fog az ára. Egyelőre némi haladékot jelent, hogy a kínai erőműveket mentesítették az adófizetési kötelezettség alól – márpedig ezek fogyasztják a legtöbb fosszilis tüzelőanyagot.

Kína szénfüggősége régóta ismert probléma. Az ország éves fogyasztása 1988-ban még 1 milliárd tonna körül volt, de mostanra 4 milliárd tonna körül járhat az éves felhasználás. Az ország energiájának 70 százaléka fosszilis tüzelőanyagokból származik, de ez is átmeneti állapot, ők is a zöld energia felé nyitnának. A kínai vezetés tervei szerint 2017-re 65 százalékra csökkentenék a fosszilis tüzelőanyagok arányát.

Rosszkor, rosszat, rossz helyen

Abbott tehát egy olyan időben próbálta meg fellendíteni a szénfogyasztást, amikor a számára elérhető piacok épp elkezdtek átállni a megújuló energiára. A miniszterelnök nincs egyedül azzal a véleményével, hogy a szén az elmaradottabb régiók villamosítását segítené elő, így végső soron hasznos lehet - csak éppen ez a vélemény nem mindig állja meg a helyét.

A Guardiannek írt cikkében Debi Goenka arról elmélkedett, hogy a fosszilis tüzelőanyagok környezetszennyező hatása évente 400 ezer emberrel végez, és ebbe még nem számolták bele a szövődményeket sem. Indiában évente 80-115 ezer korai halálesethez és 20 millió asztmás megbetegedés diagnosztizálásához vezet a szén túlhasználata, ami nemhogy nem segíti a szegényebb rétegeket, hanem egyenesen árt nekik.

Abbott környezetvédelmi minisztere, Greg Hunt ugyan azzal érvel, hogy a fejlődő országokban a szén jelenti az egyetlen energiaforrást, viszont – ahogy Goenka is írja – erre nem a szén az egyetlen megoldás.

Az Indiában használt nap- és szélerőművek, illetve a kisebb léptékű vízerőművek pont a leszakadó országrészekben biztosíthatják az energiaellátást, és a megújulóenergia-ipar több embernek adhat munkát és energiát, mint a szénerőművek. Az ausztrál szén viszont nem segített abban, hogy áramot juttassanak 300 millió indiai háztartásba.

A Nemzetközi Energiaügynökség szerint Indiában 147 millióan maradhatnak áram nélkül, ha továbbra is a szénhez ragaszkodnak. Ezzel szemben, ha egy falu 5 kilométernél távolabb van az elektromos hálózattól, épp a nem központosított megújuló energiából lehet támogatni őket – főleg, ha a trendeknek megfelelően a megújuló energia még a mostaninál is olcsóbb lesz.

A szén viszont ezzel szemben nem opció. India rengeteg szenet vásárolt az ausztrál Carmichael-bányától, de az újabb erőműépítések – például a Tata Mundra és az Adani Mundra projektjei – pont az indonéziai szénárak emelkedése miatt lett veszteséges, ezért le is állították őket. És Indonézia sok szempontból még mindig jobb opció, mint Ausztrália.

Na de az vesse rájuk az első követ, aki. Abbott döntése ugyanis több szempontból is indokolható:

• Az iparosodás növekedést hoz, a növekedés pedig javítja az általános népjólétet. Abbott és Hunt állításából az igaz, hogy a szén valóban jó az emberiségnek - egy bizonyos mértékig. A kínai gazdasági fellendülés elsősorban az iparosodásnak köszönhető, az viszont szén nélkül nem sikerült volna. A gazdasági növekedésnek tehát valóban lehet motorja a szén. Ha pedig Kína biztosítani akarja, hogy a napi 2 dollárból élő szegényeknek is idővel legyen meleg otthonuk, autóútjuk, csatornájuk, vizük és elektromos áramuk, ahhoz szén kell – az olaj és a földgáz egyelőre nem fedezi az ehhez szükséges energiaigényt.
• Mások sem járnak elől a jó példával. Németország például az energiája több mint felét széntüzelésű erőművekből nyeri, és tavaly több szénerőművet nyitott, mint előtte korábban bármikor, pedig ők voltak a megújuló energia legelkötelezettebb apostolai. Ugyanez az arány a szomszédos Lengyelországban már 86 százalék, és a szénfüggőség terén nincs jobb helyzetben a Dél-afrikai Köztársaság, Izrael vagy Indonézia sem. Az Egyesült Államok helyzete is csak azért javult, mert jelentősen csökkent a földgáz ára, ami versenyképes, és kevésbé környezetszennyező alternatíva lehetett.
• Ausztrália nem mondhat le a gazdasági növekedésről. Abbott döntése pénzügyi szempontból érthető. Az ausztrál bányaipar a fent felsorolt okok miatt küszködik, az elmúlt években a szénkereskedelem 40 százalékkal csökkent, és több mint 10 ezer munkás veszítette el az állását Ausztráliában 2011 óta. A kínálati piac növekedése miatt nem tudtak elég hatékonyan termelni, hogy az fedezze a bérköltségeket.

Bálkirálynő a szamárpadban

Az indokok érthetők, viszont a mostani eset azért kiábrándító, mert Ausztrália mostanáig éllovasa volt a megújuló energiaforrások fejlesztésének. Nemcsak szenük van rengeteg, hanem napjuk is: az egész bolygón sehol nem ilyen kedvezők a környezeti feltételek a napenergia hasznosításához.

A napelemgyártás ausztráliai fejlesztését a telekommunikációs ipar fejlődése követelte meg, ugyanis már harminc éve is problémát jelentett, hogy a távközlési központokat energiával lássák el. Ekkor jött a napenergiával hajtott központok ötlete. Ez akkor még méregdrága volt, de 1978-ra mégis megoldották a feladatot; nem véletlen, hogy az első napenergiáról szóló globális kongresszust is az ausztráliai Perthben tartották, 1983-ban.

Épp ezért kellemetlen látni, hogy Ausztrália hova jutott. Nemrég terveztek egy 2000 elemből álló napelemfarmot, ami 30 ezer háztartásnak juttatott volna áramot, a beruházást mégis visszamondták. A döntéshozók arra hivatkoztak, hogy a megújuló energia jövője bizonytalan, így nem térülne meg a befektetés. Míg a sokat köpködött Kína tavaly 56 milliárd dollárt költött megújulóenergia-kutatásokra, Ausztráliában 70 százalékkal csökkent a megújuló energiákkal foglalkozó cégek forgalma. Ez részben annak köszönhető, hogy a cégek nem tudták, mik a kormány célkitűzései a megújuló energiával; hogy mi lesz az új Renewable Energy Target.

Gilles Parkinson, a Renew Economy szerkesztője szerint mostanra jött el az a pont, hogy a napelemtelepek sokkal gazdaságosabban termelhetnek, mint más energiaforrások – ide vezetett a technológiai fejlődése, illetve a gyártási költségek ezzel párhuzamos csökkenése. A célkitűzés az volt, hogy 2020-ra az energiaszükségletek 20 százalékát megújuló forrásokból fedezik; 2012-ben még fix tarifájú adót is kivetettek a szén-dioxid-kibocsátásra.

Csak közbejött egy kormányváltás. Abbott, a jobbközép párt miniszterelnöke megígérte, hogy leszámol a munkahelyeket leromboló szénadóval, és az ígéretét be is tartotta. Július 17-én megszavazták a törvényjavaslatot, és a komplett megújulóenergia-programot félretették. Az egész projekt „under review” státuszban van, ami elméletileg felülvizsgálatot jelent, az érintettek szerint viszont azt, hogy az egészet hatályon kívül helyezték.

A mostani energiapolitika rossz gazdasági ösztönzőkkel dolgozik. Lehet például támogatást igényelni egy tervezett napenergiafarmra, csak ehhez le kell szerződni egy céggel, aki pontosan megmondja, hogy mennyi energiát fog vásárolni. Ennek alapján adják az állami támogatást. Viszont, ha a cégek nem szorulnak rá a megújuló energiára, és tudják, hogy a naperőművek veszélyeztetik az üzleti modelljüket, nem fogják aláírni a szerződéseket.

Ez történt a harmincezer embert ellátó farmmal is: még be sem fejezték a vizsgálatot, amikor leállították a projektet, mert a befektetőket elijesztette a lehetőség, hogy nem térül meg a pénzük. A mostani fejlesztések is a levegőben lógnak: senki nem tudja, mi lesz a tervezett és már épülő napelemfarmokkal.

Mocskos szénlobbi

Parkinson szerint kész összeesküvés, ami a törvényhozásban zajlik. Queenslandben például a cégek júliustól különdíjat számíthatnak föl a megújuló vagy környezetbarát energiáért. A kondíciók változók, de a nagyfogyasztók – jellemzően a vállalkozások – akár 500 dollár extra díjat is fizethetnek az olyan alapszolgáltatásokért, mint a mérőóra-leolvasás. A jogszabályok tehát gyakorlatilag büntetik a napenergia felhasználását, a törvényhozó testülettel mégis elfogadtatták a javaslatot – valószínűleg a szénlobbi hatására.

A széniparban érintett cégeknek nyilván nagy befolyásuk van az energiapolitikára; nyilván nem véletlen, hogy ők szabhatják meg, ki mennyi energiát tölthet föl a hálózatra. Az export ugyanakkor tiltott, viszont ez oda vezet, hogy a megtermelt energiafölösleg kárba vész, és senki nem mer majd befektetni. A törvényi szabályozás ezt azért engedi, mert a döntéshozók szerint szükség van az elektromos hálózatra, ami csak akkor tartható fönn, ha nem lesz minden otthonban napelem.

A megújulóenergia-ipar illetékesei valószínűleg nem aggódnak túlzottan, mivel törvényi szabályozás ide, szénfüggőség oda, a piac automatikusan az olcsóbb megoldásokat fogja keresni, és csak idő kérdése, hogy ez mikor lesz a szél-, nap- és vízenergia. Idővel egész Ausztráliában megvalósulhat a teljes átállás, elvégre a szaktudás, a technikai háttér, a társadalmi beágyazottság mind adott hozzá – sőt, a rengeteg napsütés is. Csak politikai szándék kérdése, és eljöhet a nap, amikor többé Richard Flanagannek sem kell szégyellnie, hogy ausztrálnak született.