Emília
13 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Semmelweis megelőzte a korát, ebbe bukott bele

2015.04.06. 14:17
Miért maradnak meg a teljesen elavult orvosi gyakorlatok? Miért nem hittek a kortársai Semmelweis Ignácnak? Mi köze van ehhez a tudománytörténet alakulásának? Miért más az orvostörténet mint a többi tudománytörténet? Hogyan lesz lisztből és levegőből légy? Mik azok a vibriók? Miért haltak ki valójában az indiánok? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Varga Benedekkel, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatójával a BME-n tartott orvostörténeti előadása után.

Varga Benedek, az Orvostörténeti Múzeum főigazgatója szerint az orvostudomány története más, mint a többi tudomány története: míg azok ezek gyakorlatilag egy-egy tudományág történetét kutatják, gondolkodást, annak leírását, hogy konkrétan ki, mit tett hozzá; esetleg a képzése hogyan alakult az adott tudományterületnek.

Régebbi, mint a prostitúció

Az orvostörténelem viszont nemcsak az orvostudomány történetével foglalkozik, hanem egy jelenséggel: a gyógyítással. „Maga a gyógyítás, mint emberi tevékenység valószínűleg a legrégebbi foglalkozásunk, régebbi, mint a felszínesen legrégibbnek tartott prostitúció. Látjuk a főemlősöknél, is, hogy sérült társaikat gondozzák” – mondja Varga.

A gyógyítás egy része elméleti tudományos kérdés, viszont egészében a tudomány alkalmazásáról beszélhetünk. Ezek részben szervezési kérdések is. „Az, hogy Fleming felfedezi a penicillint, és innentől a bakteriális fertőzéseket jól lehet kezelni, nem jelenti azt, hogy ugyanabban az évben eljut az Amazonas őserdeibe is a gyógyszer. Azért, mert Európában bevezették a himlőoltást, nem jelenti, hogy Afrikában is azonnal megszűnne a himlő” –­ magyarázza Varga. Emellett az orvostörténet foglalkozik az orvosképzés kérdéseivel is, a társadalom és az állam viszonyával, az orvos-beteg kapcsolatával, vagy éppen a népi orvoslás kérdéseivel. 

A járvány fontosabb, mint egy gazdasági válság

A 20. század végére az általános történelemtudományi vizsgálódás, a kritikai történetírás egyik központi kérdésévé válik az orvostörténelem. Az orvostörténet szempontjából a gyógyítás története egyben:

  • a betegségek története;
  • az egészséghez való viszonyunk története;
  • a betegséghez, a gyógyításhoz, a halálhoz vagy a születéshez, és az emberi testhez való viszony története is.

Az, hogy az orvostudomány története ennyire fontos lesz, többek között a demográfia történetének köszönhető. A járványok tömeges pusztításainak például sokkal nagyobb a jelentősége, mint a háborúknak, sőt akár a gazdasági válságoknak is. Hány ember élt a Földön egy bizonyos időszakban? Milyenek egészségügyi viszonyok között éltek? Mekkora volt a gyerekhalandóság? Ezek a kérdések a mai történetírás általános kérdései lettek.

„A demográfiatörténet klasszikus példája a járványok társadalom-, gazdaság-, de akár mentalitástörténetet is befolyásoló hatására az 1348-50 közötti fekete halál, azaz a nagy európai pestisjárvány. A járvány hatását átlagosan a harmincszázalékos populációcsökkenésre becsülik. Ott, ahol sűrűbb a városi háló, ez akár a 60 százalékot is elérte. Firenzének a 180 ezres populációjából 62 ezer ember maradt meg öt-nyolc hónap alatt. A fekete halál pusztítása sokkal nagyobb jelentőséggel volt Európára, minthogy az Anjouk melyik ága fogja tudni megtartani Nápolyt” ­ – érzékelteti a járványok jelentőségét Varga.

A társadalom harmada meghal, ez azonnali gazdasági következményekkel jár. Németalföld felemelkedése többek között az ottani kisebb hatásnak volt köszönhető. De a későközépkornak a halál, az elmúlás köré szövődött kultuszai is nagyrészt ebből a félelemből fakadnak.

„Megjelenik a védekezés kialakítása, a karantén rendszerének bevezetése, később azok az elképzelések, hogy hogyan lehet felépíteni az ideális várost, milyen egészségügyi viszonyokat kell kialakítani, hogy elkerüljék, de legalább csökkentsék az újabb járványok veszélyét” ­ mondja Varga. Népesedéstörténetileg mindig valamilyen egyensúlyt látunk egy-egy korszak higiéniai tudása és gyakorlata és a városok népességének nagysága között. Hiszen az alapkérdések állandóak:

  • Hogyan jutunk tiszta ivóvízhez és tiszta élelmiszerhez ?
  • Mi történik a szeméttel és a szennyvízzel?
  • Hogyan lehet a fertőző betegeket izolálni?

Varga szerint a másik klasszikus példa az amerikai indiánoké. Az európai fertőző alapbetegségek mint a kanyaró, a rubeóla, a bárányhimlő, sőt az influenza végzetesek voltak a több mint tízezer éve elkülönülve élő őslakosoknak. A konkvisztádorok viszik magukkal a baktériumaikat, vírusaikat, amikre az európai ember többnyire rezisztens, ám az amerikai nem. 

Ez visszafelé is igaz, azonban csak a szifilisz került át Európába, míg az Újvilágban több száz kórokozó jelent meg, ami döntően hozzájárult hatalmas civilizációk kihalásához.

Arisztotelész hülyeségeket írt?

Az 1960-as, 70-es évektől változás indult a gondolkodás- és eszmetörténetben: a kutatók egyre inkább az adott korszak eredeti kontextusainak megértésére törekedtek. Magyarul: ahelyett, hogy sok évtizedes történettudományi magyarázatokat a szavak csiszolgatásával illesztenék az eseményekre, a történészek arra törekedtek, hogy a jelenségeket abban a környezetben értsék meg, amelyben azok megszülettek. A mai embereknek már talán természetesnek tűnik ez a gondolkodás, de 40-50 évvel ezelőtt újszerű megközelítés volt.

A tudománytörténetben hasonló dolog történt: „Az amerikai Thomas Kuhn fiatal kutatóként az ötvenes években tudománytörténetet tanított. A kurzus természetesen az ókori görögökkel indult: Kuhn értelmetlennek találta Arisztotelész elképzeléseit a fizikáról, például a levitáció elméletét, a tűz és levegő hajlamát a felemelkedésre. Azonban az egyetlen helyes kérdést tette fel magának: miért állíthatta az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója, azt amit állított? Nem arról van-e szó, hogy teljesen más definíciókban és más elméleti rendszerekben gondolkodunk mi, mint ők?” – mondja Varga. Kuhn úgy látta, hogy a tudományos gondolkodást nagyjából zárt rendszerek jellemzik, ezeket nevezte el paradigmáknak.

Semmelweis ebbe bukott bele

A tudomány fejlődése Kuhn szerint nem más, mint paradigma-váltások sorozata.

„A kutatók mindig találnak olyan dolgokat, amik nem illeszkednek az adott rendezőelvhez. Amikor megszaporodnak ezek az elemek, jön egy zseni, aki felrobbantja az addig érvényes magyarázatokat. Később megint lesznek olyan elemek, amik nem illenek bele az újabb magyarázatba, ezért újabb paradigmaváltás jön. Ilyenkor egyúttal általában el is felejtik a korábbi rendszert. Ez tulajdonképpen érthető, mert eszerint az új rendszer szerint akarják megmagyarázni, és nincs szükségünk a korábbira. A tudománytörténész dolga: hogy a korábbi rendszert megértse és összerakja” ­ magyarázza Varga.

 
 
Ilyen paradigmaváltás áldozata Semmelweis Ignác is.

„Találékonysága, amivel rájött, és gyakorlati úton bebizonyította, hogy a fertőzéseket a kezével viszi át az orvos a betegre egészen kivételes volt” ­ mondja a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója. A megoldás, hogy az orvos speciális oldattal, klórmésszel, bemosakodással elkerülheti a fertőzés átvitelét hasonlóan pofonegyszerűnek tűnik, de csak ha valaki más már rájött. Mindezzel Semmelweis le tudta csökkenti a 12-14 százalékos gyermekágyi halálozást egy százalékra, majd az alá, ráadásul az 1850-as években.

Viszont hiába az áttörés, a korszak nem fogadja el Semmelweis magyarázatát. Az akkori paradigma szerint a gyermekágyi láz multifaktoriális volt: úgy tartották, hogy összetett okai vannak, ahogy minden betegségnek, több dolog együttes jelenlétének a következményei.

A gyermekágyi láz kórképét 1622-ben leírják már; valójában baktérium okozza, de a korszakban még azt gondolják, hogy:

  • a tejképződésnél a tej valahogy a csecsemő agyába juthat, és gyulladást okoz;
  • egy másik elmélet szerint a csillagok együttállása, szennyezett levegő az oka;
  • egy harmadik szerint a terhes nőknek a testében mérgező anyagok termelődnek. Normális, egészséges szülés során ezek kiürülnek, de nem normális szülésnél bennmaradnak.

Utóbbi gondolkodás indokolta a korszakban az érvágást, amit 2300 éven keresztül, egészen a 19. századig használták. Az eredeti feltevés az volt, hogy a betegségeket a négy testalkotó nedv, a vér (haima), a nyirok (phlegma), az epe (kholé) és a fekete epe (melaina kholé) egyensúlyának felborulása okozza, az ér kivágásával pedig helyreállítható az egyensúly. Vagy éppen a szüléssel. Mivel a gyakorlatban a rengeteg vér leeresztése tényleg segített néha egyes betegségeken, az érvágás jóval azután is fennmaradt, hogy már felfedezték a vérkeringést, ezért semmi nem támasztotta alá a hasznát.

Semmelweis felfedezésével az volt az egyik baj, hogy azt állította, a gyermekágyi láznak egyetlen oka van. Ezt a kortársak képtelen voltak elfogadni.

„Összességében az a probléma, hogy Semmelweis működése idején az orvostudomány még egy másik paradigma-rendszerben gondolkodott. Az új értelmezés, ami a mikroszkópos kutatásoknak és a laboratóriumi kísérleteknek köszönhetően részletesen képes megérteni a mikroorganizmusok hatásmechanizmusát, élettani hatásait csak az 1860-as évek második felétől, Semmelweis halálát követően épül fel.

Felfedezik a baktériumokat, majd a vírusokat – ezeknek közvetlen élettani hatásuk van, megölhetnek egy embert. Ignácnak 1847 májusában esik le a tantusz. Már vannak, akik használnak ekkor mikroszkópokat, látnak benne mindenféle dolgokat, elnevezik őket vibrióknak – mert vibrálnak benne –, de ennyit tudtak róla, semmi mást” ­ mondja Varga.

Liszt + semmi = légy

Semmelweis legalább évtizedekkel megelőzte saját korát, paradigmarendszerét. A fentieken kívül igen szemléleletes példa az ősnemzés. „Az ősnemzés azt jelenti, hogy kirakunk egy üvegben lezárt lisztet, várunk. Eltelik egy fél év, és hopp, legyek jelentek meg. A semmiből. A puszta levegőből” ­ mondja az orvostörténész. Valójában beköpte a lisztet a légy, valamikor, mielőtt csomagolták. Ott vannak a mikroorganizmusok, amik láthatatlannak tűnnek, de ezek hoznak létre dolgokat. Újszerűségén kívül talán azért sem fogadták el kortársai Semmelweis eredményeit, mert az orvosok nehezen viselték, hogy a kéz fertőtlenítésének hiányával maguk okozhatják pácienseik halálát.

Ha azt hinnénk, hogy az új paradigmarendszer kialakulása véglegesen rehabilitálta az anyák megmentőjét, sajnos tévedünk. Később, a 20. század második felének orvostörténeti kutatásai néha azzal a váddal éltek, hogy „Semmelweis végül is nem mondott semmit a baktériumokkal kapcsolatban”. Ez ugyan igaz, de még így is megértette a gyermekágyi halandóság okát, sőt kiváló gyakorló orvosként meg is tudta gátolni azt. Nem a halála utáni paradigmarendszer alapján érvelt felfedezése mellett, de ezt hogyan is lehetne elvárni tőle? Ezért fontos, hogy mindent a maga történeti idejében értelmezzünk, és ezért fontos, hogy a történeti kutatások megértsék az előző korokat és megértessék annak gondolkodását saját kortársaikkal is.