A nőhiány már sok volt a kínai pártvezéreknek

A kislány, aki nem született meg, idén augusztusban ünnepelte volna a harmadik születésnapját. Kínai szokás szerint olyan hosszú tésztát szívhatott volna fel a szájába, amilyet csak bír — a hagyomány szerint a hosszú tészta hosszú életet jelent. Ennek a kislánynak azonban csak nagyon rövid élete lehetett: hét hónapos magzat volt, amikor az anyukája méhéből a család elkeseredett tiltakozása ellenére kikaparták. A kényszerabortusz a kötelező egy gyermek politikájának következménye volt: a meg nem született kislánynak már volt egy nagyobb testvére, és az 1978 óta életben lévő szabályok értelmében a szülei nem vállalhattak újabb gyereket.

Az abortált magzat és a kétségbeesett anya fényképe 2012-ben bejárta a világsajtót is, Kínán belül pedig hatalmas tiltakozást váltott ki a hatósági önkény. A család elmondása szerint a helyi családtervezési hivatal emberei otthonából rabolták el és vitték kórházba az asszonyt, miután nem tudták kifizetni a második gyermekért rájuk szabott büntetést.

A harmadik trimeszterben elvileg Kínában sem szabad végrehajtani abortuszt, a helyi hatóságoknak azonban a törvényeknél fontosabb, hogy betartsák az állami kvótákban meghagyott születésszámokat. Az elmúlt években sok olyan eset került napvilágra, amikor akár a kilencedik hónapban is meggyilkolták a magzatot, vagy a már megszületett csecsemőt ragadták el testvére mellől, hogy árvaházba vigyék és aztán 3000 dollárnyi vagyonért adják el reménybeli örökbefogadóknak.

A világ legférfiasabb országa

A kínai egykepolitika tömeges állami, valamint állam által kikényszerített további nagyon durva jogsértéseket hozott az elmúlt 35 évben. Az alapesetben csak egy gyermek vállalását engedélyező, a szüléseket a szülői kérelmek hivatalos elbírálásához kötő törvények 1978 óta családok százmillióit alázták meg, rengeteget lehetetlenítettek el és tettek tönkre helyrehozhatatlanul. Sok gyárban a munkásnőknek be kellett mutatniuk minden hónapban a véres vattájukat, hogy bizonyítsák, nincs illegális terhességük. Így is hat és fél millió, hivatalosan nem létező kínai él a Mennyei birodalomban, aki — mivel nem volt joga megszületni — ma is hivatalos papírok nélkül vegetál: nem járhatott iskolába, nem juthat lakáshoz, férjhez, feleséghez sem.

A hatóságok tekintete elől bújtatott, jövőtlen második gyerekek sorsa csak az egyik tragédia a törvénnyel előírt egykézés mellékkövetkezményei közül. A kínai családokban az idősökről való gondoskodás a fiúgyerekek dolga. A konfuciánus őstisztelet előírásain túl a praktikus megfontolások is ezt diktálják, a gyengécske nyugdíjrendszer a családon belüli segítségnyújtást nem képes kiváltani. Ott, ahol csak egy gyerek születik, a nem túl bonyolult 4-2-1 képlet értelmében egyetlen unoka kénytelen gondoskodni a két szülőről vagy a négy nagyszülőről. Az egy szem gyermeküket elveszítő kínai házaspárok ezért kétségbeesve próbálnak akár az ötvenes éveikben is összehozni még egy utódot - máskülönben könnyen juthatnak arra a sorsra, hogy a falubéliek is elkerülik őket, nehogy véletlenül nekik kelljen majd egyszer ellátni őket.

A fiúgyerekek gazdasági jelentősége magyarázza elsősorban azt is, hogy miért nem örülnek sok helyen, ha lány születik. A kínai rokonsági rendszerben ő a jövendőbelijének családjába kerül, a saját szülei ezután nem nagyon számíthatnak rá. Egy egygyerekes családra kitalált világban ez életveszélyes kockázat. Ez magyarázza, hogy - bár a nemspecifikus terhességmegszakítás illegális - tömeges a lánymagzatok abortálása, és rendre vannak hírek (leány)csecsemőgyilkosságokról is. A következmény a világ legnagyobb férfitöbbsége: Kínában 100 fiúra csak 85 lány jut - a világátlag 95 (az utóbbi különbséggel a természet talán a férfihalandóságot akarja kiegyenlíteni).

A nyomasztó férfitöbbség az egyik ok, ami miatt a kínai kommunista párt vezetése most úgy dönthetett, hivatalosan véget vet az egykepolitikának. Körülbelül 50 millióval több férfi él a közel 1,4 milliárdos lakosságú országban, mint nő - bár ennek egyelőre nincsenek akut politikai következményei, a társadalmi feszültség kódolva van. A nőhiány az előrejelzések szerint migrációs potenciált is eredményez - ettől most nem annyira Nyugaton, mint inkább Ázsiában és főleg Kínán belül kell tartani. A szegényebb régiók sok települését már most is agglegényfaluként emlegetik: ezekben a férfiak zömének esélye sincs feleséget találni. A nők számára a városokban, a házasságon keresztül lehetségessé válik a társadalmi mobilitás; a túlárazott kínai ingatlanpiacon ilyesmire a rosszabb társadalmi háttérrel rendelkező férfiaknak nem nagyon van esélye.

A másik, és valószínűleg még súlyosabb demográfiai válságtünet a kínai társadalom elöregedése. 1946-ban még 38 év volt a várható átlagéletkor, most ehhez képest már 131 millió 65 év feletti él az országban, és a számuk 15 éven belül megduplázódik. Az aktív korúak száma már néhány éve elkezdett csökkenni, és az alacsony gyerekszám miatt nehéz elképzelni, hogy jelentősen lelassuljon ez a trend.

Gyermek iránti alázatos kérelem

A mostani pártdöntés nem előzmények nélküli, valójában csak egy látványos és szimbolikus erővel is bíró lépés a korábbi enyhítések után. A közel teljes egy-gyerek előírás csak az 1980-t követő néhány évben volt érvényben, a kivételek száma fokozatosan szaporodott. A tibetiek és más nem han nemzetiségek mentesültek a korlátozás alól, és a falusi lakosság is több helyen vállalhatott akár három vagy négy gyereket.

A túlnépesedéstől való félelem által motivált törvénynek a különböző tartományokban nagyon eltérő módon és szigorral próbáltak a hatóságok érvényt szerezni, és a büntetési díjtétel is eltért, amelyet a nem engedélyezett gyermek után kellett a családoknak befizetniük. Az összeg mindenesetre jelentős, a családok több évi átlagjövedelmének felel meg. Az egykepolitika leginkább a túlzsúfolt nagyvárosokat és azok környékét sújtotta, összességében a kínai családok több, mint egyharmada lett egygyerekes.

Ráadásul az is erősen kérdéses, hogy mennyi értelme volt törvényi kényszerrel, brutális politikával visszafogni a születésszámot. A kínai hivatalosságok 400 millió meg nem született gyereket tulajdonítanak az egy gyerek politikának, és ezt sikerként könyvelik el, mások szerint azonban a valós szám ennek csak a fele-harmada lehet. Valójában már az egyketörvény 1980-as bevezetése előtti évtizedben is a felére, hatról három alá esett vissza az átlagos gyerekszám a kínai családokban. Ennek fő oka az állami kampány volt, de leginkább a modernizáció hathatott volna erőszak nélkül is efelé: az urbanizáció, a gazdasági szerkezetváltás, a növekvő írásbeliség, a női munkavállalás és az ezekkel együtt módosuló családmodell átalakulása amúgy is kisebb gyerekszám felé vezet - a kommunista Kína tehát a modernizációt akarta politikai kényszerrel helyettesíteni.

Amikor előbb azoknak a házaspároknak engedélyezték a második gyereket, ahol mindkét fél egyke volt, majd 2013-ban ott is, ahol csak az egyik, már látszott, hogy a családpolitika lényegileg változik. Ez a nagy volumenű gazdasági fejlődés megrendülésével is összefügghet: az olcsó munkaerőre alapozó bumm után, úgy tűnik, elveszett a lendület, a gazdaságpolitika a jövőben intenzívebben szeretne alapozni a belső fogyasztásra - az elöregedő társadalom fiatalok nélkül pedig ennek nem igazán kedvez. Sokat mondó, hogy a két gyerekre való átállást a pártvezetés az ország következő ötéves gazdasági-társadalmi tervének pontjai között jelentette be.

Napkelet idősek otthona

A demográfusok szerint viszont ezzel legalább egy évtizedet elkéstek. Akkor talán még meg lehetett volna állítani azt a negatív spirált, amit a brutális állami családpolitika eredményezett. A mostani jóslatok szerint a kínai népességszám 2030 körül elkerülhetetlenül elkezd majd csökkenni - Kínából pedig a pesszimista jóslatok szerint belátható időn belül a világ legnagyobb öregek otthona lesz.

Most 1,67 a befejezett termékenységi arányszám: átlagosan ennyi gyereke születik egy kínai anyának. Ez ugyan még így is jelentősen, 0,4-del magasabb például a hasonló magyar mutatónál, de innen már nagyon nehéz visszajönni: a kevesebb gyereknek még kevesebb gyereke születik, ami a tartós népességfogyás és komoly egyensúlyproblémáktól szenvedő korfa képét vetíti előre a következő évtizedekre.

Főleg, hogy az elmúlt évtizedekben az egykerendszert megszokó, ahhoz adaptálódó, gazdasági és egyéb stratégiáit ahhoz igazító generációk már akkor sem váltanak könnyen át egy másik családmodellre, ha az állam most éppen ezt kéri tőlük. Amikor két éve több házaspár számára lehetővé tették a második gyereket, ezzel az érintetteknek csak kisebb hányada élt - és sokan mondanak most is olyanokat, hogy inkább az egyedüli gyereknek szeretnének mindent megadni.

Ilyen körülmények között a csütörtökön belengetett liberalizálást sok szakértő kevésnek érzi: az állam lazít ugyan a kereteken, de szerintük inkább teljesen el kellene felejtenie, hogy ő döntsön a családok ügyeiben. A kínai egykepolitika három és fél évtizede arra nézve is fontos tanulság, hogy a demográfia és a társadalom nem úgy működik, hogy átmeneti időre (a hetvenes években eredetileg egygenerációsra tervezték a születésstopot) lekapcsoljuk az erőforrásokat, aztán egy rebootolással minden megy majd megint a rendes kerékvágásban. Jól látható, hogy az efféle grandiózus és embertelen mérnökösködés nem képes az összes körülménnyel előre kalkulálni - és ehhez a leckéhez több száz millió meg nem született kisfiú és kislány az életével fizetett.