A klímaváltozás itt van, és megeszi a világot

Februárban, mikor az egymást követő, rekorddöntő hónapból még csak kettő volt, a világ klímatudósai hirtelen nem klímaváltozásról, hanem klímavészhelyzetről kezdtek beszélni. Akkor még három hónap volt hátra addig, hogy kiderüljön, minden idők legmelegebb májusát éltük meg a Földön, és a legfrissebb adatok szerint júniussal is hasonló lesz a helyzet – a helyzet tehát február óta folyamatosan bizonyítja: a globális felmelegedés nem valami titkos összeesküvés, hanem egyre könnyebben igazolható folyamat.

Mégsem történik semmi, és könnyen lehet, hogy azért, mert rossz kérdéseket teszünk fel. Legtöbbször az a kérdés, hogy a szélsőséges időjárási helyzetek a felmelegedés miatt vannak-e, pedig máshonnan kell nézni a dolgot.

A felmelegedés minden időjárási jelenséget érint, hiszen maga a környezet változott meg, amelyben az időjárási jelenségek lezajlanak. Az olyan extrém események, mint például pár kiugróan forró nap, néhány durva eső vagy épp pár hónap szárazság nem áll semmilyen távoli kapcsolatban a klímaváltozással,

Természetesen vannak új dolgok is, például csapadékbombáról korábban nem nagyon tudtunk, és most már ilyen is van. Ahogy a neve is mutatja, a jelenség rövid idő alatt, akár egy órán belül lezúduló, hatalmas mennyiségű esőt jelent, vagyis most már tényleg olyan, mintha dézsából öntenék: a felhő nedvességtartalma szinte egyszerre csapódik ki, látványra egy kilukasztott vizes lufira emlékeztet a dolog. Egyrészt baromi jól néz ki, ha távolról fotózzák, másrészt a komoly esőzések óriási problémákat okoznak olyan helyeken, ahol az ilyesmire nincsenek felkészülve a népek. Vegyük például Tasmániát, ahol korábban sosem látott árvizek pusztítanak, Texasról szintén nem az ugrik be az embereknek, hogy arrafelé sok az árvíz, ahogy Alaszkában sem túl gyakori, hogy hat Celsius-fokkal melegebb van, mint általában szokás, Ausztráliában pedig rendszeressé váltak a csapadékbombák. Persze, kit érdekel, mi van az ausztráloknál és Texasban – lássuk, mi van Európában.

Pár hete egy Európán végigvonuló viharzóna nyolc óra alatt 330 ezernél is több villámmal szórta meg a lentieket, egyetlen délután alatt több országból, Portugáliától Lengyelországig érkeztek villámcsapásban megsérült vagy meghalt emberekről a Loire vidékén másfél hónapnyi eső hullott le három nap alatt, Baden Wurttembergben ritkán látott esőzések voltak, Párizs egy része pedig víz alá került egy óriási vihar miatt.

A fenti történések gyökere közös: a vízpára fokozott kialakulását segítő, körkörös folyamat, legalábbis, ha elhisszük, amit Kevin Trenberth és munkatársai állítanak. Trenberth szerint 1968-hoz képest ma öt százalékkal több vízpára van a légkörben az óceánok felett, és ez azért van, mert az óceánok vízének hőmérséklete (világátlagban) egy Celsius-fokkal magasabb, mint korábban volt. Az óceánok felmelegedése és egyben elsavasodása nem ismeretlen jelenség, ahogy az sem, hogy az óceánok így kevesebb oxigént is tartalmaznak. A vízpára ráadásul az üvegházhatású gázokhoz hasonló, és segíti a légkör páratartalmának növekedését: a felmelegedő bolygó légkörében több a pára, ami további felmelegedéshez vezet, ami miatt még több lesz a pára, és így tovább.

Azonban van még egy jelenség, amellyel számolni kell: a több pára megváltoztatja a levegő sűrűségét, megváltoztatva a felhajtóerő hatásait, alaposan megkutyulva az időjárást. A máshogy kavargó és más magasságba elérő levegőáramlatok természetesen a korábbitól eltérő jelenségeket hoznak létre, eleve sokkal súlyosabb lehet bármi, ami korábban csak kisebb vihar vagy pár hetes szárazság lett volna.

Metánt bírod?

De vannak más, fontos jelek is, amelyeket meg kell tanulnunk értelmezni. Vegyük például az erdőtüzeket. Kaliforniában pusztít most épp egy, amelyről mindenki azt mondja, hogy kivételesen nagy, kivételesen veszélyes és tulajdonképpen megállíthatatlan, és néhányan már azt is mondják, hogy jó, ha felkészülünk, hogy a jövőben az ilyen erdőtüzek jelentik majd az átlagos erdőtüzeket. De ha már erdőtűz, arról hallott, hogy Szibéria tulajdonképpen nem látszik az űrből, annyira kitakarja az ottani erdőtüzek füstje? Pedig de, épp ez történik, óriási, városnyi, megyényi területek lángolnak, lángokban áll a tundra, de a permafroszt, vagyis az örök fagy birodalmában is tucatnyi ponton lángol minden. Márpedig ha a permafroszt lángol, az nagyon nem jó.

Nagyon leegyszerűsítve az van, hogy a szén-dioxid és a pára mellé egyre jobban felzárkózik a „mi gyilkolja majd meg az emberiséget” versenyében a metán. A metán persze eddig is itt volt a Földön, csak épp jórészt évszázezredek és évmilliók óta bezárva mindenféle jég- és kőzetrétegekbe. Igen, például az orosz tundra permafrosztjába. Az, hogy a globális felmelegedés miatt ez most kiszabadul, nem jó hír. Az emberi tevékenység a légkörben található szén-dioxid molekulák arányát is igen magasra lökte, de a metán arányának durva növekedése legalább ilyen ijesztő, a metán ugyanis (molekulaszinten összehasonlítva) nyolcvanszor több hőt köt meg, mint a szén-dioxid, együttes hatásukról nem is beszélve. Az, hogy idén februárban 10 ezer méteres magasságban rekordszintű metánjelenlétet mértek, azt jelzi, hogy a metánforrások, legyenek ezek emberi vagy természetes források, kitermelése nőtt.

Erre utalnak például azok a hatalmas lyukak is, amelyek egyszer csak megjelentek Szibériában. A kiolvadó talajból kiáramló metán ugyan nem olyan látványos, mint egy szabályos kör alakú, látszólag a semmibe vezető kráter a síkság közepén, de ha a helyén kezeljük a dolgokat, ez is csak azt jelzi, hogy nagyon rossz irányba mennek a dolgok.

Az egyetlen esélyünk az lenne, ha most azonnal komoly változásokat vezetnénk be. A baj csak az, hogy a megoldásból már van tudományos és pénzügyi is, de sajnos a politikai szándék még hiányzik. Pontosabban a gazdasági rész sem stimmel teljesen. Abban ugyan megvan az egyetértés, hogy a felmelegedés óriási gondokat okoz majd (a Világbank szerint például csak az ivóvízkészletekkel kapcsolatos problémák 1,3 milliárd embert és úgy 158 billió dollárt érintenek majd negatívan a világon 2050-ig), de egy másik számítás valami egészen újra világított rá.

A Citi bank tavalyi számítása szerint

A bank jelentésében két jövőképet vettek alapul. Az egyikben minden maradt úgy, ahogy most van, a másikban úgy számoltak, hogy hirtelen megjön a világ esze, és nekiáll csökkenteni a kibocsátást. Az eredmény szerint ugyan valamennyivel jobban megéri, ha teszünk valamit a jövő érdekében, a tétlenség alig kétbillió dollárral vinne el többet. Persze ez az egész csak annyit jelent, hogy a változás baromi drága, és csak hosszú távon éri meg, amúgy meg sok lemondással és áldozattal jár.

Áldozat nélkül nem megy

Pont ez az, ami miatt elég nehéz átverni a jövőmentő törvényeket, hiszen ezeket az áldozatokat valakinek meg is kell hoznia. Világszinten a szénpiac lenne a legnagyobb vesztes, a következő negyedszázad során mintegy 11 billió dollárnyi befektetéstől esnének el a bányák és a felhasználók, de a gázipar befektetései is komolyan megcsappannának. A kőolajipar tulajdonképpen úgy ahogy van, csődbe menne és eltűnne – és akármilyen furcsán hangzik ez, valahol ez az egész folyamat célja.

Az, hogy ez nem egyik napról a másikra történik, nem összeesküvés-elmélet, teljesen természetes folyamat, hogy a piacot és a politikát ennyire sűrűn átszövő iparágat nem lehet egyik pillanatról a másikra leállítani. Azonban komoly paradigmaváltás kell ahhoz, hogy az emberek ne viccként értelmezzék, mikor a klímakutatók szerint a jövő záloga tök egyszerű: hogy életben maradjunk, nem kell mást tenni, csak a föld alatt hagyni a kőolajt meg a földgázt.

Ez a cikk természetesen nem arról szól, hogy válaszokat mutat ezekre a bonyolult kérdésekre. A kőolajipar megszűnése legalább olyan komoly gazdasági politikai hatással járhat a Közel-Keleten, mint mondjuk az ivóvízkészletek tulajdonjoga feletti, lassan elkerülhetetlennek látszó háborúk. Ugyanakkor fontos, hogy lássuk, már nem csak vészjelzések vannak, nem csak közeleg valami, ami elkerülhető, hanem benne vagyunk egy folyamatban, aminek nagyon is jól tudjuk a végét. Most még 1-2 Celsius-fokos emelkedésről beszélünk, a modellek még csak azt mutatják, milyen városokat lep majd el a megemelkedett tengerszint, milyen területeken pusztítanak majd a megerősödött viharok, de hamarosan már mi, magyarok sem tudjuk elhessegetni a dolgot azzal, hogy ugyan, ezek mind tőlünk messze történnek.

Ha a világ nem lép valamit, az 1-2 fok csak a kezdet, és hamar eljutunk majd a 3,5 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedésig, ami jelen pillanatban

Nem azért, mert enyhébbek lennének a telek és melegebbek a nyarak, hanem mert ez az a hőmérséklet, ahol a ma ismert tápláléklánc összeomlik. Önmagában már ez is elég lenne, de közben az is látszik, hogy nem egy történés van, hanem több, önmagát és egymást is erősítő folyamat létezik. Ez az, ami miatt a tudományos kutatások szerint az elmúlt 65 millió évben példátlan felmelegedés jön, de akármelyik ismert kihalási eseménnyel összehasonlítva is rémisztő sebességű a robogás.

És ha valaki erre azt mondja, hogy csak néhány hóbortos kutató szórakozása az egész, álljon itt zárásként egy érdekes adat: a 200 leghíresebb, a klímaváltozással foglalkozó amerikai kutató körében végzett felmérés szerint a kutatók legnagyobb része kisebb-nagyobb mértékű depresszióval és hangulatingadozással küzd. Nem is csoda, mindenkit megviselne, ha az lenne a munkája, hogy dokumentálja, ahogy a szeme láttára elpusztul a világ.