Az Apollo-program 17 legpokolibb másodperce

1967. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közti űrversenyben az utóbbi épp kezdett lendületet venni, a NASA túl volt már egy hosszú rakétateszt-sorozaton, magabiztosan és öles léptekkel haladtak a Kennedy elnök által kijelölt úton, hogy még az évtized vége előtt amerikai űrhajós léphessen a Holdra. Már az is többé-kevésbé eldöntött kérdés volt, hogy a tapasztalt Mercury-űrhajós, Gus Grissom teheti meg az űrversenyt lezáró történelmi lépést.

A NASA egyik Saturn IB rakétája 1967. január 27-én már a Kennedy Űrközpont 34-es startállásán várakozott a február 21-re tervezett indításra, tetején az első űrutazásra felkészített, 012-es számú Apollo parancsnoki modullal. Január 27-re egy úgynevezett Space Vehicle Plugs-Out Integrated Test volt előirányozva, amivel azt kívánták ellenőrizni, hogy az űrhajó elektronikus rendszerei megfelelő módon működnek-e majd a start során, miután eloldódnak a külső elektromos kábelek, és a saját belső akkumulátorai veszik át az áramellátást.

Tűz van a pilótafülkében!

A floridai napsütésben büszkén tornyosult az űrkikötő fölé az egyelőre kiszolgálóhelyiségekkel körbebástyázott rakéta, legtetején a modulhoz csatlakozó, úgynevezett fehér szobával, ahol a NASA mérnökei készítették elő a délutáni tesztet. A következőkben az események hivatalos rekonstrukciója következik (az időformátum: óra:perc:másodperc.tizedmásodperc).

• 1967. január 27. 7:55: Az űrhajó saját energiacelláinak tesztje megkezdődik, az űrhajót áram alá helyezik.
• 13:00: A rendszerek működőképességének ellenőrzése után a három űrhajós, Virgil „Gus” Grissom parancsnok, Edward H. White rangidős pilóta, az első amerikai, aki űrsétát hajtott végre és az újonc Roger B. Chaffee pilóta belép az űrhajóba.
  

  42

  Galéria: Apollo-1: Ötven éve történt a NASA első nagy tragédiájaFotó: NASA
• 13:20: Felfüggesztik a visszaszámlálást, amikor a parancsnok valami szagot érez az űrruha oxigénellátó rendszerében. A levegőből mintát vesznek.
• 14:42: A kabinajtó lezárása után folytatódik a visszaszámlálás.
• 14:45: A kabint feltöltik tiszta oxigénnel.
• 17:25: Egy folyamatosan működő mikrofont vesz észre a tesztcsapat.
• 17:40: Felfüggesztik a visszaszámlálást a kommunikációs problémák ellenőrzése idejére. Többféle, a végső visszaszámlálással kapcsolatos funkciót ellenőriznek.
• 17:45 – 18:53: A szakemberek a kommunikációs hiba elhárításán dolgoznak, alkatrészeket cserélnek. Eközben a földi irányításnak megszakad a kapcsolata az Apollo–1 legénységével, sőt, a földi rádióállomásokkal is.
• 18:20: T-10 percnél tart a felfüggesztett visszaszámlálás, a szimuláció feladatai elvileg rendben mennek, a kommunikációs zavartól függetlenül. A következő tíz percben semmiféle esemény nem utal tűzre. A kommunikációs zavar elhárításán dolgoznak, ezen kívül minden rendszer normálisan működik.
• 18:21:11: A szenzorok nyomásnövekedést érzékelnek a kabinban.
• 18:30: A parancsnok (Gus Grissom) bekapcsolt mikrofonja súrlódó és kopogó hangokat közvetít, ami az űrhajós fészkelődésére utal. Hasonló zajokat korábbi tesztek során is rögzítettek, mindig, amikor a mikrofon viselője mozgott.
• 18:30:14: Ettől fogva nincs hangátvitel az űrhajótól a tűz jelentéséig.
• 18:30:21: Edward H. White (a rangidős pilóta) pulzusa és légzésszáma enyhén emelkedik.
• 18:30:24: A navigációs és irányzékrendszerek valamiféle mozgást jeleznek az űrhajó belsejéből. Az űrruhákban áramló oxigén szintjének emelkedése is a legénység mozgolódására utal. Ez korábbi tesztek során is tapasztalt jelenség volt.
• 18:30:30: White elektrokardiogramja több másodperces izomtevékenységet jelez.
• 18:30:39: Újabb elektrokardiogram-jelek a rangidős pilótától. Az adatok megnövekedett aktivitást mutatnak, de nem váltanak ki riasztást. A navigációs és irányzékrendszerek továbbra is a legénység megnövekedett aktivitását mutatják.
  

  42

  Galéria: Apollo-1: Ötven éve történt a NASA első nagy tragédiájaFotó: AFP
• 18:30:44: A legénység mozgása megszűnik.
• 18:30:45: White élettani paraméterei nyugalmi szintre térnek vissza.
• 18:30:50: A gázkromatográf kimenő jele változást mutat.
• 18:30:54.8: A műszerek jelentős feszültségváltozást észlelnek.
• 18:30:58.6: Grissom mikrofonja elnémul.
• 18:30:59: Az oxigénáramlás szintje meghaladja az érzékelő határát.
• 18:31:00: Az űrhajó további mozgását érzékelik.
• 18:31:04.7: A legénység először tesz említést a tűzről. „Hé! Valami ég!”
• 18:31:10: Az első hangadás megszakad.
• 18:31:12: A tűz szétterjed a kabinban. A bizonyítékok arra utalnak, hogy az űrhajó bal oldalán lángba borult a fal, ezért a bal oldali ülésben fekvő parancsnok nem tudta kinyitni a szelepet, ami külső levegőt engedhetett volna a kabinba. A lángok vízszintesen átcsapnak a plafonon. Az olvadt, égő nejlon fröcskölése továbbterjeszti a lángokat. A számítások szerint az említett szelep kinyitása kevesebb mint egy másodperccel odázta volna el a hajótest felrepedését.
• 18:31:16: A kabinnyomás meghaladja az energiaátalakítók működési határát, a kabinra vonatkozó 1,17 bart, az akkumulátorrekeszre vonatkozó 1,45 bart. A kabinfal megreped, és a forró gázok kiáramlása az űrhajó külső borítását nagy felületen károsítja.
• 18:31:16.8: A legénységtől származó utolsó rádióadás kezdete. Az egész üzenet torz és nehezen érthető a statikus zörejektől, meg-megszakad. Chaffee valami olyasmit kiált: „Tűz! Tűz van a pilótafülkében! Ez...” Aztán azt hallani hogy „Tűz! Baj van! Engedjetek ki! Nyissátok ki! Kiszállok!” Az adás Chaffee vérfagyasztó halálsikolyával szakad félbe.
• 18:31:19.4: Az űrhajó fala megrepedt, a tűz kívülre terjed. Az első, belső szakaszban a kabinhőmérséklet és a kabinnyomás hirtelen emelkedése jelezte a súlyos rendellenességet. A kívül is megjelenő lángok gyorsan terjednek tovább a kiindulási helytől, végigfutnak az űrhajó alatt lévő védőhálón. A tűz fészke közelében lévő tépőzárcsíkok is lángolnak.
• 18:31:21.8: Az utolsó rádióadás megszakad.
• 18:31:22.4: Minden kapcsolat megszakad az űrhajóval. A monitorokon látni, ahogy lángok söpörnek végig az űrhajó oldalán balról jobbra, rövid időre teljesen kitöltve a látómezőt. Az adatkapcsolat megszűnése innentől lehetetlenné teszi a további történések pontos idejének meghatározását.
• 18:31:25: A tűz harmadik fázisa. Teljes intenzitással tombolnak a lángok, amiket az űrhajó belsejéből a repedésen kiáramló gázok táplálnak. A hajótestet örvénylő lángnyelvek nyaldossák, továbbterjesztve az égést. A kabinban a nyomás visszaesett a légköri szintre öt vagy hat másodperccel a test megrepedése után.
• 18:31:30: A kabin levegőjének összetétele már halálos a gyorsan, nagy mennyiségben képződő szén-monoxid miatt. A nyomás csökkenése és a kabinbelsőt elpusztító tűz miatt a maradék levegő oxigéntartalma minimálisra esik, és tovább már nem táplálja az égést. Sűrű füst képződik, a kabin belső felületein korom képződik. Bár az oxigénszint csökkenése miatt a tűz javarészt kihunyt, a sérült oxigén- és hűtőfolyadék-vezetékek szivárgása miatt itt-ott még felcsapnak kisebb lángok, megolvasztva a kabin alját és tovább emésztve a beltér egyes részeit, így a hőpajzs belső felületét.
• 18:32: A helyszínre indulnak a tűzoltók.
• 18:32:04: Közben megpróbálják eltávolítani a kabin külső ajtaját.
• 18:32:34: A startállás főnöke helyzetjelentést ad az ajtó eltávolításáról.
• 18:36: A reteszeket kinyitják, a belső ajtót leveszik. A legénység újraélesztése nem lehetséges.
• 18:36:31: A startállás főnöke – meggyőződve, hogy az űrhajó ajtaja nyitva – elhagyja a fehér szobát, pár lépést megtesz a startálláshoz csatlakozó lengőfolyosón, felveszi fejhallgatóját és jelentést tesz.
• 18:40: Megérkeznek a tűzoltók. A kabin ülései és az űrhajósok éppen csak hogy láthatók a füstön át. Megpróbálják kiemelni a rangidős pilótát, de nem sikerül.
• 18:43: Megérkeznek az orvosok.
• 19:30: Elkészülnek az első fotók, megkezdődik a holttestek kiemelése.
• 1967. január 28. 02:00: Hét és fél órával a tűzvész után befejeződik a holttestek kiemelése.
• 1967. február 1.: A tervezett Apollo–2-es küldetés 014-es számú parancsnoki modulját a Kennedy Űrközpontba viszik, hogy kidolgozzák és begyakorolják az Apollo–1 sérült moduljának szétszerelési technikáját.
• 1967. február 7.: Minden készen áll a 012-es parancsnoki modul szétszerelésére.
• 1967. február 17.: A sérült parancsnoki modult átviszik a pirotechnikai részlegbe, ahol jobbak a munkakörülmények.
• 1967. március 27.: A parancsnoki modul szétszerelése befejeződik.

Tizenhét irgalmatlanul rövid másodperc. Ennyi idő alatt zajlott le az Apollo–1 tragédiája. Az irányító központban mire felfoghatták, hogy valami nagyon rossz történik a hermetikusan lezárt űrhajóban, már beteljesedett Grissom, White és Chaffee végzete.

Esélyük sem volt

A lángok kihunyása után öt hosszú percbe telt, mire sikerül a kabin ajtajának mindhárom részét (külső, belső, közbülső) leszerelni. A startállás technikusai először nem is látták, hol vannak az űrhajósok, annyira sűrű volt a füst a kabinban. Amikor eloszlott a füst, az eléjük táruló sokkoló látvány, a holttestek helyzete kétségbeesett, utolsó leheletig tartó küzdelemről árulkodott.

Az űrhajósok nejlonruháját megolvasztotta a tűz, a létfenntartó rendszer hozzájuk csatlakozó csövei ugyancsak tönkrementek a hőtől. Grissom a padlón feküdt, a biztonsági övekből kibújva. White rögzítő övei elégtek a tűzben, a holtteste az ajtónál hevert féloldalasan. Ő megpróbálta kinyitni az ajtót, de a megnövekedett kabinnyomás miatt erre esélye sem volt. Chaffee a székébe szíjazva halt meg, a vészhelyzeti protokoll szerint neki kellett tartania a rádiókapcsolatot, ő nem mozdulhatott helyéről. A nagy mennyiségű olvadt műanyag miatt egy-egy holttest kiemelése másfél órát vett igénybe.

A tűzben károsodott 012-es parancsnoki modult teljesen szétszedték, és a vele szerkezetileg teljesen azonos 014-es modult is, hogy a baleset okait aprólékos összehasonlító elemzés segítségével megállapítsák. Az egész nemzetet megrázó tragédia kivizsgálása április 5-én zárult le.

A holttestek boncolása kiderítette, hogy ugyan mindhárom űrhajós súlyos, harmadfokú égési sérüléseket szenvedett testfelületük negyedén, harmadán, felén, de halálukat nem a lángok, hanem a füstmérgezés okozta: a kabinban pillanatok alatt felgyülemlett szén-monoxid és az oxigén hiánya végzett velük. Ha valahogy sikerült volna kijutniuk, túlélhették volna a tüzet. De nem volt semmiféle ha, a baleset okairól szóló jelentés szerint önerőből képtelenség volt kimenekülniük a lángoló űrhajóból.

Mint egy gyújtóbomba

A vizsgálóbizottság jelentése több fő tényezőt különített el a három űrhajós halálához vezető események láncolatában.

A tűz kiindulópontja feltehetően egy vagy több zárlatos vezeték volt, bár a meghibásodás pontos helyét nem sikerült megállapítani. Az biztos, hogy valahol a kabin bal alsó részén, a padló közelében egy vagy több rosszul szigetelt vezeték sorozatosan szikrázott, végül lángra lobbantva a fal éghető anyagait.

A lángok rendkívül gyors elharapódzásához nagyban hozzájárult, hogy a kabint a teszt kezdetekor tiszta oxigénnel töltötték föl. A belső nyomás 115 kPa volt, ami ugyan csak kicsivel több mint a rendes légköri nyomás (100 kPa, azaz 1 bar), de mivel tiszta oxigénről van szó, ilyen közegben az amúgy kevéssé gyúlékony anyagok is könnyen lángra lobbannak. És éghető anyagok voltak dögivel a kabinbelsőben: legnagyobb mennyiségben, összesen 3,2 négyzetméternyi tépőzár, azaz bolyhos felületű nejlon volt mindenfelé.

A tragédiához pedig közvetlenül az vezetett, hogy a három űrhajós csapdába esett: nem tudták belülről kinyitni a kabin ajtaját. Ennek oka egyrészt az volt, hogy tervezésnek megfelelően a kintinél nagyobb belső nyomás szorosan lezárta az ajtó belső részét, mintegy eldugaszolva a kijáratot, és csak úgy lehetett belülről, kézzel kinyitni, ha a belső nyomás kisebb, de legalábbis nem nagyobb, mint a külső. Márpedig a belső nyomás nagyobb volt, és ha Grissom a tőle balra lángokban álló falon valahogy el tudta volna elérni a belső nyomást csökkentő légszelepet, a levegőztető kapacitása akkor se tudott volna megbirkózni a hirtelen hőemelkedés miatt duplájára ugró belső nyomással. Az Apollo-program űrhajósai egyébként kérték korábban, hogy változtassák meg a kabin ajtaját, hogy kifelé lehessen nyitni.

Végezetül kiderült az is, hogy senki nem volt kellően felkészülve egy ilyen vészhelyzetre. A teszt előkészítőiben fel sem merült, hogy az veszélyes lehet. A rendelkezésre álló védőeszközök (gázmaszkok) alkalmatlanok voltak ilyen típusú tűzhöz. A tűzoltó, mentő és orvosi személyzet nem is volt jelen a tesztnél. Az űrhajó és hozzá kapcsolódó munkaterületek elérése is nehézkes volt: a lépcsők, ajtók, éles fordulók miatt túl sok időt vett igénybe a megközelítésük.

Óriások vállán

A tragédia következtében ideiglenesen felfüggesztették az Apollo-programot. Újratervezték az életveszélyesnek bizonyult parancsnoki modult, és a kabin belső levegőjének összetételét és nyomását is más, biztonságosabb paraméterekre állították át a start idejére vonatkozóan: 60 százalék oxigén és 40 százalék nitrogén keverékével töltötték fel 1 bar nyomással, és csak start után, már az űrben cserélték le a belső levegőt tiszta oxigénre. Az űrruhák anyagából elhagyták a könnyen olvadó, égő nejlont, helyette hő és tűzálló, teflonborítású üvegszálakból szőtt anyagot kezdtek használni. Áttervezték a kabinajtót, ami ezután csak kifelé nyílt, és vészhelyzetben kevesebb mint öt másodperc alatt nyitható lett kívülről is. A kabinbelső gyúlékony anyagait lecserélték olyanokra, amik gyulladás esetén maguktól elfojtják a lángokat. Az űrhajó vezetékei is biztonságosabb szigetelést kaptak, megelőzendő a további rövidzárlatokat.

Az Apollo-program végül 1967 novemberében, az Apollo–4 Saturn V-ös rakétájának ember nélküli orbitális tesztjével folytatódott, és sikeresen kulminálódott 1969. július 20-án, amikor az első ember a Holdra tehette lábát. Neil Armstrong nevét örökre beírták a történelemkönyvekbe, de Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee űrhajósok emléke sem halványodik el soha: az emberiség történetének máig legnagyobb teljesítményének eléréséhez ők hárman hozták a legnagyobb áldozatot.