Az ön gyerekéből is könnyen válhat zaklató

Ma Magyarországon minden harmadik gyereket érint a cyberbullying, vagyis az online zaklatás és megszégyenítés. Mégis csak minden tizedik kér segítséget, és a zaklatottak fele inkább megpróbálja megvédeni magát – ezek a fő megállapításai az UNICEF Magyarország és az Ipsos közös felmérésének.

A probléma tehát kézzel fogható, mégse vesszük elég komolyan, illetve nem is tudunk róla eleget. Ezen akar változatni az UNICEF Magyarország, az ENSZ gyermekvédelmi alapjának itthoni szervezete, a most indított figyelemfelhívó kampányukkal.

A kutatást és a kampányt Tausz Katalin, a szervezet gyermekjogi igazgatója mutatta be egy pénteki sajtóeseményen, ahol Demetrovics Zsolttal, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánjával, és Tari Annamária pszichológussal beszélgettek a cyberbullying jelenségéről. Tausz szerint az idén befolyó 1 százalékos felajánlásokból a cyberbullyingra fog összpontosítani az UNICEF Magyarország, és a céljuk kettős: a gyerekek segítése mellett a felnőtteket is szeretnék érzékenyíteni a problémára.

Ez utóbbihoz két kampányvideót is forgattak, amelyeken valódi gyerekek valódi cseteléseit adják elő színészek, hogy a felnőttek is betekintést nyerjenek a gyerekeket érő online zaklatás kegyetlen világába:

Tausz szerint nem magától az internettől akarják megvédeni a gyerekeket, hiszen az az életük fontos és kiküszöbölhetetlen része. Inkább azt akarják megmutatni nekik, hogy miért baj, ha egy-egy társukat megalázzák vagy kiközösítik. Ennek érdekében egyrészt az Ébresztő-óra nevű játékos iskolai gyerekjogi foglalkozásukat bővítik ki netes zaklatással kapcsolatos órákkal; másrészt továbbfejlesztik a HelpApp nevű segítségkérő mobilappjukat; harmadrészt új eszközökön, szolgáltatásokon is dolgoznak.

Jó gyerekből is válhat agresszor

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet reprezentatív felmérése szerint a magyar 5-8. osztályos gyerekek közel 80 százaléka szerint a cyberbullying súlyosabb, mint a szemtől szemben elkövetett zaklatás. Tari Annamária szerint hosszútávú károkat okozhat a gyermekek személyiségfejlődésében, mert nem tudják kezelni az őket ilyenkor érő agressziómennyiséget. “Ha egy kiskamasz olyan mértékű agressziót kap, amit se feldolgozni nem tud, se segítséget nem kap, akkor az minimum az empátiáját, a bizalmát a felnőttekben és a külvilágban erodálni fogja.”

A régi felfogások Tari szerint nem alkalmazhatók egy az egyben a netes zaklatásra, mert az online tér több szempontból más, mint az offline, és előbbi működését a kutatások szerint a mai felnőttek nem annyira értik.

A fő különbség, hogy az online térben túlteng a nárcisztikus viselkedés, ami nagy mértékű agressziót eredményez. Az arctalanság miatt ráadásul durvább is a kommunikáció. Emellett nagyon erős tényező Tari szerint az online csoportnorma is, vagyis a gyerekek jóval könnyebben kezdik követni az agresszort, mint egy offline iskolai szituációban.

Persze nem arról van szó, hogy a gyerekek gonoszabbak, mint valaha. “Ha a mai gyerekek személyiségét offline vizsgálnánk, akkor nem látszana, hogy agresszívabbak. Ez a jelenség az online térben termelődik.”

Tari szerint ebben az online térben kisebb az önkontroll, gátlástalanabb a kommunikáció, és ez kamaszkorban, amikor amúgy is túltengenek az érzelmek, hatványozottan igaz. “Ezt kell megértenie a szülőknek és a tanároknak, hogy a tér által kiváltott mechanizmus.”

A zaklatóra nagyon könnyű haragudni, de bizonyos szempontból ő is áldozat.

A szülőknek fontos megérteniük, hogy nem arról van szó, hogy csak a rossz gyerekek válhatnak zaklatóvá, bárkiből válhat nemcsak zaklatott, de agresszor is, sőt sok gyerek egyszerre áldozat és elkövető. “A szülő nem növeszthet erre vakfoltot, nem gondolhatja azt, hogy náluk ilyen biztos nem történik” – mondja Tari.

Nem csak eszköz, élettér

Éppen ezért magát a szülőt kell megtanítani arra, hogy ez a jelenség igenis létezik. Tari szerint csak az a család tud segíteni a gyerekének, amelyik legalább heti két-három alkalommal beszélget otthon az internetről. Ez jelzi egy kamasznak, hogy otthon az online tér elfogadott, a netezéssel önmagában nincs semmi gond.

Ha viszont a szülő azt kommunikálja a gyereke felé, hogy szerinte ez az egész netes zaklatósdi csak túlfújt médiahiszti, ezzel valójában azt üzeni, hogy nem fontos neki az, ami a gyerekének fontos.

“Ennek az oka az az óriási különbség, hogy a szülők nemzedéke csak eszközhasználó: ha bármikor otthon felejti a mobilját, ettől még működni fog a személyisége és az énhatárai, de az Y, Z és Alfa generációnak a közösségi média életteret adott. Ha az eszközhasználó az élettérrel kapcsolatos véleményét megfogalmazza, akkor gyakran értéktelenít, szűkít”, és azt hiszi, olyan egyszerű eszközökkel megoldható a probléma, mint hogy a gyerek törli magát Facebookról – mondja Tari.

Márpedig a titlás nemcsak a gyerekek kirekesztettségét növeli, de a szülő iránti bizalmatlanságot is. Ennek közel lehet ahhoz, amit a Microsoft februárban közzétett hazai kutatása is megállapított: bár tízből hat gyerek esett már áldozatul az internet különféle veszélyeinek, a gyerekek 52 százaléka nem tudja, hova forduljon segítségért.

Na de hogy lehet a tudatos nethasználatra úgy megtanítani a szülőt, hogy azt a gyereknek is át tudja adni? Hiszen pont azokat a szülőket kéne elérni, akik maguk is kevésbé tudatos internetezők.

Tari szerint a cél, hogy mindez ugyanúgy evidenciává váljon, mint ahogy minden szülő pontosan tudja gyereknevelési kézikönyv nélkül is, hogy nem jó ötlet egy kicsinek megengedni, hogy bedugja az ujját a konnektorba.

Azt kéne elérni, hogy a szülők az online élettérnek az ilyen konnektorszabályait is be tudják építeni.

Figyelni kell a jeleket

Nem kevésbé fontos a tanárok figyelmének felhívása, mert a tapasztalatok szerint gyakran ők se igazán tudnak mit kezdeni a netes zaklatással.

Demetrovics Zsolt szerint az egyetemek szerepe kettős: egyrészt a témát érintő kutatásokkal foglalkoznak, másrészt a tanárképzésben nekik is feladatuk a pedagógusok felkészítése arra, hogyan segíthetnek az áldozatoknak, és hogyan dolgozhatnak a megelőzésért. Szerinte a tanárok több ilyen problémát, például a kirekesztést, a különböző csoportfolyamatokat tematizálhatják, olvasmányokon, feladatokon keresztül bevihetik az órákra.

Tari Annamária szerint a szülőhöz hasonlóan a tanárnak se szabad azt hinnie, hogy az offline viszonyok jelentik a valóságot, hiszen könnyen elképzelhető például, hogy a netes áldozat és agresszor egyébként egymás mellett ül a padban, és normális viszony van közöttük, miközben az online térben káros folyamatok zajlanak.

A gyerek akkor tudja megmutatni, hogy bántalmazás alatt áll, ha a szülő vagy tanár észreveszi az általa leadott jeleket. Ezek lehetnek olyan érzelmi megnyilvánulások is, mint hogy a gyerek feszültebb, ingerlékenyebb, irritáltabb, vagy visszafogottabb.

De lehetnek Tari szerint tudattalan kommunikációs mozzanatok is, például ha a gyerek elől hagyja a telefonját, amit egyébként sose szokott. “Ilyen apró jelek a figyelmes szülőknek alkalmat adhatnak, hogy észrevegyék a problémát, hogy ne a gyereknek kelljen panaszkodni. Ez 15-16 éves korban nagyon fontos, mert egy nagykamasz nehezen kezdi el direktben elmondani, hogy mi történik vele.”

Ilyen jel lehet az is, ha a gyerek “véletlenül” beleejti a mobilját a vécébe, leönti üdítővel, vagy bármi hasonló megoldás, amely lehetőséget teremt a menekülésre. Tari szerint ugyanis a zaklatásból nem lehet csak úgy kilépni, mert az csak újabb konfliktusforrást jelentene.

Demetrovics Zsolt szerint ráadásul ha egy gyerek éppen benne van ebben a helyzetben, vagyis áldozattá vált, akkor előfordulhat, hogy nem is látja a kiutat, “úgy tűnik, hogy ez egy feloldhatatlan helyzet, nincs miért segítséget kérni”. Már csak ezért különösen fontos, hogy a szülők és tanárok ne is erre várjanak, hanem figyeljék a kevésbé tudatos jelzéseket is.

Borítókép: Andrew Harrer/Bloomberg / Getty Images