Bedurvultak a pápuák

Elsőre villámlásnak hitték, de mennydörgés helyett vezényszavak és ordibálás törte meg a falu vasárnap éjszakai csendjét, a ház belsejét célzófények világították meg. Nem volt honnan segítséget várni, az ellenséges klán terepruhás fegyveresei az összes otthont megrohanták azon az éjjel. Lőttek, erőszakoltak és gyújtogattak – reggelre 34 halott és üszkös romok maradtak a pápua felföldön lévő falu helyén.

A Vöröskereszt „Lándzsáktól a félautomatákig” című dokumentumfilmjének kezdő képei nem egyedi tragédiáról szólnak: Pápua Új-Guinea, a világ második legnagyobb szigetének belsejében a beszámolók szerint egyre kegyetlenebbek a törzsek közötti konfliktusok. A falvak lerohanásánál válogatás nélkül ölnek, felgyújtják a lakóépületek mellett az iskolát, a templomot, az orvosi rendelőt is. A nemi erőszak nem is kérdés: az országban a Human Rights Watch szerint amúgy is a nők 70 százaléka (!) lesz szexuális erőszak áldozata.

Az egyébként nagyon heterogén Pápua Új-Guinea a nyugati világban mindig is híres volt a klánok közötti harcokról, a kannibalizmusról és a fejvadászatról – akkor is, ha az csak a helyi kultúrák kis részének volt a sajátja. A hagyományos törzsi harcok azonban az utóbbi húsz évben szintet léptek, most pedig a helyzet állítólag rosszabb, mint valaha. Az íjak és az addig csak módjával bevetett pisztolyok mellé bejöttek a gépfegyverek, a gránátok és az idegen zsoldosok, a hagyományos vezetői szerepet betöltő öregek helyébe pedig új generáció lépett. Őket már nem köti a korábbi háborús erkölcs, ellenben úgy látják, hogy a csoporton belüli státuszukat kegyetlen gyilkosságokkal emelhetik a leghatékonyabban. Akkor is, ha erre nincs igény: több törzs fordult szembe saját, militarista beállítottságú ifjaival, de ez csak helyenként állította meg az eszkalálódó erőszakot.

A világ legszínesebb szigete

Törzsből és etnikai csoportból pedig nincs hiány. Pápua Új-Guineában van a világon az egyik legnagyobb nyelvi változatosság: a 7 milliós országban közel ezer nyelvet beszélnek, így átlag 7 ezer emberre jut egy nyelv – a világ 7 ezer nyelve közül minden hetedik ezen a szigeten honos. A magas hegyekkel, mély szurdokokkal, áthatolhatatlan folyókkal és esőerdőkkel megáldott szigeten a szavak és az emberek is nehezen kelnek át, emiatt egységes nemzetállamról is csak megszorításokkal lehet beszélni. Nem véletlen, hogy itt a gyarmatosító projekt is csak a 19. században indult be, majd a britek 1905-ben átadták az általuk birtokolt területet Ausztráliának (a sziget északi fele feletti német fennhatóság az első világháború után szűnt meg). A bennszülöttekkel az ausztrálok sokáig rabszolgaként kereskedtek – a függetlenségét 1975-ben elnyerő Új-Guinea súlyosan fejletlen, a belső feszültségekkel és az elszakadni kívánó Bouganville-i régió miatt polgárháborúval is küzdő ország azóta is ausztrál gyámkodásra és segélypénzekre szorul.

Most június végén és július elején kéthetes választások lesznek. Ezzel kapcsolatban az egyik vezető hír, hogy a forgalomból évekkel ezelőtt kivont papírpénzeket (ott is műanyag bankók vannak már, mint egyre több helyen) megsemmisítésre szállító hajókat a közelmúltban megtámadták. Attól tartanak, hogy az amúgy érvénytelen pénzeket a választások befolyásolására próbálják felhasználni valakik – távolabbi vidékeken még nem értesültek arról, hogy ezzel hiába korteskednek, a voksokért kínált pénzeket beváltani nem tudnák sehol sem.

Sok helyen még most is minimális a készpénzforgalom. Fontosabb szerepet játszanak az állatok és más természeti javak, akár a törzsi ellentétek csillapításában is. Ennek hagyományos eszköze a sertésekben kifizetett kárpótlás: sok törzsnél disznókkal oldják meg a konfliktusokat. Helyi ügyekben ma is a falu öregjei döntenek, joghatóságukat az állam is elismeri. A beszámolók szerint ez néhol eredményes: normális időkben a törzsek közötti háborúk, bár gyakoriak, rövidek, és az esetek nagy részében csak egy-két halálos áldozattal járnak.

A normális időknek azonban vége. A Nemzetközi Vöröskereszt most arról beszél, hogy az ország egyes részein háborús helyzet alakult ki, a törzsi összetűzések minden eddiginél erőszakosabbak és kegyetlenebbek. Mint a szervezet helyi misszióját vezető Mark Kessler mondja: „Egyre gyakrabban válnak a támadások célpontjaivá nők és gyermekek. Az utóbbi időben érkeznek hírek nemi erőszakról, csonkításokról, olyan jellegű támadásokról, amelyekhez korábban a felek jellemzően nem folyamodtak. A törzsi összetűzések eddigi hagyományos szabályait kezdik felrúgni.”

Barbárok és gyarmatosítók

A 21. századi pápua mindennapokat ezek alapján nagyjából egy egzotikusabb Hobbes-illusztrációnak lehetne elképzelni, a „mindenki harca mindenkivel” természeti állapot tankönyvi példájának. A törzsi háborúskodások valósága azonban nem ilyen egyértelmű: kiterjedtségükről alig vannak adatok, így a világsajtóban könnyen felnagyítva jelenhetnek meg lokális események is.

A „pápua vadember” ráadásul alaptoposz a nyugati irodalomban. Ennek egyik nagy hatású darabja az antropológiai film klasszikusa, Robert Gardner Dead Birds című 1963-as filmje, mely a nyugati (Indonéziához tartozó) pápua dani törzset mutatta be az állandó háború világaként: lándzsával egymásra támadó csoportok a senki földjén, sikolyok, nők és gyerekek halálát ünneplő harcosok – az egész egy pontosan szabályozott rituális hadviselés. Filmként remek, üzenetként azonban eléggé ideologisztikus, nem véletlenül finanszírozta éppen a maradásért küzdő holland gyarmati adminisztráció: lám, a „civilizálatlan” világ vadembereinek, a „természeti népnek” nem lehet önállóságot adni.

Miközben az antropológusok az utóbbi évtizedekben már saját gyarmati örökségük miatt is jóval óvatosabbak, és szívesen bírálják a „vadak” hagyományos nyugati ábrázolását, a médiában és a turizmusban továbbra is nagy igény van az ösztönös vadember mítoszára; vállalkozóbb kedvű turisták programcsomagjában alapelem a bennszülöttek előre megrendezett támadása.

Éljen az állam?

Néhány éve a népszerű tudományos ismeretterjesztő Jared Diamond könyve okozott felzúdulást. Az eredetileg madarakkal foglalkozó biológus könyve, „A világ tegnapig: Mit tanulhatunk a hagyományos társadalmaktól?” a nagyközönségnek ugyan bejött, de az antropológusoknál nem aratott sikert. Diamond, aki éppen Új-Guinea szigetén kutatott évtizedeken át, pápua tapasztalatai és olvasmányélményei alapján arra jutott, hogy a törzsi társadalmak általában véve erőszakosabbak a moderneknél, arányaiban náluk sokkal többen halnak erőszakos halált: „a kisméretű társadalmak az erőszak és a háborúskodás köreinek fogságába estek”. A szerző ehelyett az erőszak feletti monopóliummal rendelkező központi hatalom, vagyis az állam hatékonyságát dicséri – a törzsi társadalmakat eszerint csak a modern állam lenne képes megóvni a káosztól és állandó vérengzéstől, vagyis saját magától. (Más kérdés, hogy közben magunktól is megpróbáljuk megóvni az esőerdőből egyre inkább előmerészkedő törzseket.)

A tézis heves támadásokat kapott az antropológusoktól, a törzsi társadalmak jogaiért harcoló civil szervezetektől és a diskurzusba bevont pápua vezetőktől is. Az amerikai kutatót előítéletességgel és egyoldalúsággal vádolták: az indonéz hadsereg százezer pápuát gyilkolt meg a hatvanas évek óta, sokkal többen haltak meg az állami erőszaktól, mint a klánok közötti összecsapásokban – mondták. A törzsi társadalmak kritikája eszerint inkább politikai szöveg, és önkéntelenül is 18–19. századi nagy modernizációs elbeszélésekre rímel: a „vadság” és „barbárság” rég meghaladott fogalmaira, valamint a gyarmatosító ideológiára, hogy a Nyugat feladata „pacifikálni” a kőkorszakinak láttatott népeket.

Jobb lenne ehelyett visszatérni a nagy ellenmítoszhoz, Rousseau „nemes vademberéhez”? Ez már a törzsi jogvédők és aktivista lelkületű antropológusok között sem divat, de a modernizációs válságok kapcsán azért a „bennszülöttek” áldozatiságát azért még mindig sokan hajlamosak szent tehénnek tekinteni: ezt lehetett látni a világ legharciasabb társadalmának mondott amazóniai yanomamik körüli akadémiai háborúkban is – a szakmai érvek és az ideológiai támadások ezekben az ügyekben ma sem nagyon szálazhatók szét.

A törzsi társadalmak és a modernitás éles szembeállítása azért is hamis, mert a hírek szerint az eszkalálódó erőszak ma sokkal inkább modernizációs termék (korábban használt fogalommal: „másodlagos primitivitás”), nem pedig „a” kulturális hagyomány. A pápua új-guineai felégetett falvakból elüldözötteknek mindenesetre most egyszerre kell tartaniuk a hadseregtől, a választásokra készülő korrupt új uraktól, a bányákat őrző militáris csoportoktól és az egyre szűkösebb erőforrásokért küzdő rivális klánoktól.

(Borítókép: Pápaui törzsek tagjai a Baliem-völgyi Kultúrális Fesztiválon. Fotó:Agung Parameswara/Getty Images Hungary)