Gondolkodom, tehát 42

Ha az emberi agy olyan egyszerű lenne, hogy megértsük a működését, olyan buták lennénk, hogy mégsem értenénk.

– Emerson M. Pugh

Nick Bostrom, az Oxford Egyetem filozófiaprofesszora 2003-ban publikálta az Egy számítógépes szimulációban élsz? (Are You Living In A Computer Simulation?) című gondolatkísérletét. A Mátrix népszerűsége akkortájt ért a csúcsra; logikus, hogy egy filozófust is foglalkoztatott a széles tömegeket érdeklő téma.

Bostrom három állítást fogalmazott meg, amelyek közül legalább egyet igaznak tartott:

1. Az emberi faj valószínűleg kihal, mielőtt elérhetné a poszthumán létformát.
2. Hihetetlenül alacsony lehet azoknak a poszthumán civilizációknak a száma, akik az őseik evolúcióját akarják szimulálni.
3. Majdnem biztos, hogy egy számítógépes szimulációban élünk.

A kifejtésben Bostrom eljut odáig, hogy az a képzet, hogy egy napon eljutunk a poszthumán létformáig, és az őseink életét fogjuk szimulálni, téves – hacsak nem élünk már most is egy számítógépes szimulációban.

Az észlelés zárt kapui

Noha Bostrom írása – és az ahhoz készült kiegészítés – inkább gondolatkísérlet, mint tudományos értekezés, a tudományt a megjelenése óta idegesíti, foglalkoztatja és ejti ámulatba a szimulációs hipotézis. Hogy még ma, 14 évvel a publikálása után is kínál gondolkodnivalót, az nem azért van, mert a hipotézist nem tudták bizonyítani, hanem azért, mert nem sikerült egyértelműen cáfolni.

De ha megpróbálnánk bizonyítani, sikerülne-e? Vajon adhatnak az érzékszerveink elég információt arról, hogy egy szimulációban élünk-e?

Ami azt illeti, adhatnak – más kérdés, hogy ezek mennyire megbízható információk. Hiszen az agyunk naponta több százszor, talán több ezerszer is készségesen átver bennünket, méghozzá a mi érdekünkben. Már a látásunk sem megbízható. A retinánkra érkező képet – a szem mechanikai felépítéséből adódóan – fordítva látnánk, ha az agy nem forgatná el a képet 180 fokkal.

És ez csak az elsődleges filter; még nagyobb különbséget eredményez, hogy a kognitív funkciók mindenkinél más-más prioritás szerint működnek. Kérdezzünk meg két embert, aki ugyanazon az eseményen volt, hogy mit tapasztaltak: rögtön világos lesz, hogy az agy mennyire máshogy dolgozza fel ugyanazokat az információkat. Mindegy, hogy (Jung után) introvertált érzékelésnek, vagy (Sartre után) egzisztencializmusnak hívjuk: a szubjektum megjelenik az érzékelésben.

A nyugati és keleti filozófiák között fontos különbség volt, ahogy a test és a lélek viszonyához álltak. A racionalista filozófus, René Descartes – róla még lesz szó – ilyen szempontból dualista volt: határozottan elkülönítette a szellemi és anyagi világot, míg Keleten egységes egészként kezelték a testet és a lelket. A kétféle megközelítés csak látszólag mond ellent egymásnak, valójában nem összeegyeztethetetlenek. Descartes-nak igaza volt abban, hogy az értelmünkre támaszkodva is szerezhetünk biztos ismereteket, de a test működése is okozhat az értelem működésére kiható változásokat. Ha éhesek, ingerültek vagy szomorúak vagyunk, az a gondolkodásunkra is hatással lesz. 

Ez a fő akadálya annak, hogy a körülöttünk lévő valóság valóságosságát érzékszervi úton cáfolhassuk: az, hogy egyébként is túl gyakran tesszük meg. És ha megtehetnénk, az sem lenne tudományos bizonyíték. Ahhoz az kéne, hogy a kapott eredményeket bármikor reprodukálni lehessen. Ennélfogva az egyéni benyomások nem számítanak: semmit sem jelent, ha valaki azt állítja, hogy pixeleket vagy kék halált látott az égbolton. Vagy égő csipkebokrot a sivatagban.

Az érzékszervi úton megszerezhető egyéni tapasztalatokat maga Bostrom sem fogadja el bizonyítékként. Érvelése szerint ilyen tapasztalatokra akkor is szert tehetünk, ha nem egy szimulációban élünk. Az ilyen programhibákra más, kézenfekvőbb magyarázatok is vannak: hallucináció, mentális rendellenesség, érzékcsalódás, önámítás. Vagy egyszerűen csalás.

Csak gondolj bele

Hiába nem bizonyítható öt érzékszervvel, reprodukálható módon, hogy egy szimulációban élünk, maga a tény, hogy gondolkodhatunk róla, önmagában is figyelemre méltó. Az emberi agynak megvan az a képessége – a primitív, én-tudattal nem rendelkező állatokkal szemben –, hogy reflektálhat a létezésére, az énjére, a saját gondolkodására. Hogy ennek a képességnek mi értelme van, azt éppúgy nem tudjuk, mint ahogy a lét értelmére is hiába keresnénk a választ. 

(Az önreflexió, valamint az észlelésen túlmutató gondolkodás képességében a racionalista filozófusok, mint Platón és Descartes Isten létezésének bizonyítékát látták. Platón megkülönböztette az ideák világát és az anyagi világot; szerinte a tökéletességről alkotott elképzeléseink az ideák világából származnak. Descartes szerint az a képesség, hogy gondolataink alakulhatnak ki egy tökéletes lényről, önmagában Isten létezését bizonyítja – elvégre a tökéletes lény gondolata nem származhat a tökéletlen embertől. A tökéletes lény nem lenne tökéletes, ha nem létezne, de ha nem létezne, elképzelésünk sem lehetne róla. Ugyanakkor John Locke, a brit racionalista filozófus úgy vélte, hogy amikor az agy üresjáratban teker, és Istenen gondolkodik, annak az az oka, hogy az érzékszerveink nem társítottak Istenhez kézzelfogható tapasztalatot.)

Vannak átfedések, de Bostrom elmélete nem Descartes filozófiájának újragondolása. Bostrom nem ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozott, csak sorra vette azokat az állításokat, amik azt támasztják alá, hogy egy szimulációban élhetünk.

Mégis van egy pont, ahol Descartes és Bostrom megközelítése egybecseng: mindketten abból indulnak ki, hogy a világ nem az érzékelés, hanem az értelem segítségével ismerhető meg. Einstein sem látta a gravitációs hullámokat, de puszta gondolkodás révén olyan összefüggések rendszerét ismerte föl, amiből egyenesen következett, hogy évtizedekkel később bizonyíthatták a létezésüket. De ez normális. Az agy csak az érzékszervi benyomások töredékét képes feldolgozni; a vakfoltokat koncepciókkal és elméletekkel hidalhatjuk át.

Bostrom kiindulópontja a technikai fejlődés üteme volt. Ennek a fejlődésnek egy pontján már rendelkezésünkre fog állni az a számítási teljesítmény, amivel egy, a mi világunkhoz hasonló, elképesztően bonyolult szimulációt futtathatunk, egyszerre hétmilliárd emberrel, sötét anyaggal, kozmikus sugárzással, démokritoszi atomelmélettel, történelemmel, vallással és filozófiával.

Vajon pusztán az értelmünk segítségével felismerhetjük, hogy egy szimuláció részesei vagyunk? A jövőben készülhetnek olyan számítógépek, amik egész univerzumokat szimulálhatnak. De ha ezt elfogadjuk igazságként, hogyan zárhatjuk ki, hogy ez még nem történt meg?

James Gates, a Marylandi Egyetem fizikusa szerint ha a szimulációs elmélet igazolható, annak a természetben is nyoma van. Gates az univerzum működését  meghatározó leptonok és kvarkok természetének tanulmányozása közben olyan reakciókat és jelenségeket figyelt meg, amik leginkább az informatikában használt hibajavító kódok működésére emlékeztetnek. Gates szerint

rendkívül valószínűtlen ilyen jellegű kódokat találni egy nem szimulált univerzumban.

A hibajavító kódokat a böngészők teljesítményének optimalizálására használják. Ugyan mi keresnivalójuk van a szuperszimmetriát és a húrelméletet vizsgáló egyenletekben?

Lisa Randall, a Harvard Egyetem fizikusa szerint ezek a hibajavító kódok azért szükségesek, mert egy univerzum, ahol ezek a hibák javítás híján elterjednek, igen hamar összeomlana. Ezt kisebb léptékben, de megfigyelhetjük a DNS replikációjánál is; ha nem lennének hibajavító algoritmusok, a tovább örökített, rossz minőségű genetikai anyagoknak, valamint az ezekből kifejlődő élőlényeknek csökkenne a túlélési esélye. Az evolúcióelmélet szerint maga az élet is egy önjavító algoritmus, ahol a rendszer menet közben korrigálja a hibákat, hogy fennmaradhasson az élet.

Ki bírja ezt erőforrással?

De ha lemegyünk a DNS szintjéig, belátható, hogy egy ilyen bonyolultságú szimuláció futtatása mennyire számításigényes feladat.

A ma létező mesterséges világok, mint az online szerepjátékok (MMO), rengeteg számítógépet igényelnek: a játékosét, illetve a játékosok gépeit összehangoló szerverekét. És a World of Warcraft, bármilyen sokrétű játék, technikailag igencsak elmaradott. Bizonyos vonatkozásaiban az életet imitálja: van saját fizikai modellje, földrajza, történelme, gazdasága, a világot benépesítő karakerei – de csak erős fenntartásokkal nevezhető szimulációnak. És még ez a primitív virtuális világ is rengeteg számítási teljesítményt követel meg.

Minél alaposabbak a valóságról alkotott ismereteink, annál nagyobb számítási teljesítményt fog igényelni a tökéletes szimuláció. Egy kisbaba még csak a saját kezeit és a plafont láthatja, amint hanyatt fekszik a bölcsőben – ezt szimulálni viszonylag könnyű. De a rádiócsillagászathoz már jóval több erőforrás kell, hiszen kozmikus távolságokat vizsgálhatunk vele. Ugyanez a helyzet a DNS-molekulával: szabad szemmel nem látható, de ha belenagyítunk, elképesztő információmennyiség fog visszaköszönni.

Megfelelő optimalizációval mindez kivédhető. John Carmack, aki a világ legfejlettebb grafikus motorjainak vezető fejlesztője volt, gyakran használt olyan programozási trükköket (adaptív képfrissítés, bináris térparticionálás), amikkel átverte a játékos érzékelését, hogy a szimuláció zavartalannak tűnjön. A Commander Keennél csak azt rajzoltatta újra a számítógéppel, ami valóban új elem volt a képernyőn; a Doom motorjánál csak az éppen megjelenített poligonokat és a textúrákat számoltatta ki a géppel; a Rage-ben úgy programozta a textúrakezelést, hogy a felbontásuk aszerint változzon, hogy milyen távolságban van tőlük a játékos.

Ha a mi világunkat megteremtő szimuláció tervezője hasonló módszereket használt, elképzelhető, hogy a világ, amit ismerünk, valójában nem is olyan formában létezik, ahogy észleltük. Ma még meghaladja a képességeinket, hogy távoli galaxisokba utazzunk, így a hiteles szimulációhoz az is elég, ha a kétdimenziós másukat vetítik az égre. Lehetséges, hogy a sejtek és az atomok is csak akkor rajzolódnak ki előttünk, ha mikroszkóp alatt vizsgáljuk őket – hasonlóan a Rage textúrakezeléséhez. Ha csak az öt érzékszervvel megtapasztalható dolgokat szimuláljuk, azzal rengeteg erőforrást spórolhatunk.

De – ahogy a témával foglalkozó Kurzgesagt videójában is elhangzik – már az emberi öntudat szimulációja is hatalmas erőforrásokat igényelne. Az idegsejtek közti reakciók számából kiindulva elmondhatjuk, hogy az emberi agy másodpercenként 10²⁰ műveletet hajthat végre. Ha a teljes emberiséget és a komplett történelmet bevonjuk a szimulációba, az összesen kétszázmilliárd embert jelent. Számoljunk ötvenéves átlagéletkorral, évi harmincmillió másodperccel:

30 millió (másodperc) × 50 (év) × 200 milliárd (ember) × 10²⁰ művelet,

az másodpercenként millószor billiószor billiószor billió műveletet jelent. És ez a kapacitás csak az emberi öntudat leképezéséhez kell, pedig már ez is több, mint ahány csillag van az univerzumban.

Ha feltételezzük, hogy a technikai fejlődés üteme a jövőben nem fog lassulni, idővel létrejöhet egy úgynevezett Matrjoska agy,

Egy ilyen teljesítményű és nagyságú számítógép kéne ahhoz, hogy egy olyan minőségű szimulációt futtasson, ahol a résztvevők reflektálhatnak a saját létezésükre. Izgalmas, nem? Mintha új processzort és extra memóriát vennénk a gépünkbe, mire a videojátékban irányított karakterünk elkezdene arról gondolkozni, hogy milyen operációs rendszert használhat a játékos.

Mintázatok és mellékhatások

Ahhoz, hogy a hipotézis megállja a helyét, feltételeznünk kell, hogy egy szuperfejlett civilizációnak szándékában áll lefuttatni ezt a szimulációt. Ha akarunk, kereshetünk erre utaló bizonyítékokat, csak nem biztos, hogy éppen azt találjuk meg. Az ide vezető zsákutcákat egy filmen és egy regényen keresztül lehet a legjobban szemléltetni.

Darren Aronofsky filmje, a Pi egy különc matematikusról, Max Cohenről szól, aki a természetben megfigyelhető ismétlődéseket, mintákat és rendszereket vizsgálja; ezen az úton akar eljutni a világ pontosabb megértéséhez. 

John Updike regénye, az Így látja Roger a teológus Roger Lambert és a számítógép-szakértő, Dale Kohler vitája köré épül; az előbbi meggyengült hitével, utóbbi a természettudomány eszközeivel próbálja megragadni Istent, de mindketten kudarcot vallanak. 

Az említett mintázatok és összefüggések akár egy szimulációra is érvényesek lehetnek: ott is változókkal és állandókkal kell dolgozni. De az informatika a matematikai törvényszerűségekre épül, a matematika pedig – ahogy a fenti idézetből kiderül – az életet próbálja számokkal modellezni. Ugyan miért különbözne radikálisan a digitális modell attól, amit modellezni próbál? És ha ezek a mintázatok jelentenek valamit, honnan tudjuk, hogy ezek nem vezetnek tévútra? Ahogy a filozófus David Chalmers megjegyezte a téma kapcsán:

Nyilván nem lesz rá cáfolhatatlan tudományos bizonyíték, hogy nem egy szimulációban élünk. Bármilyen erre utaló bizonyíték, amihez hozzáférhetünk, a szimuláció része lehet.

Hiszek egy Rendszergazdában

Bostrom leszögezte, hogy a szimulációs elmélettel nem vallási kérdéseket akart feszegetni, de bizonyos párhuzamok így is felismerhetők. A szimuláció alkotóinak emberfeletti intelligenciával kell rendelkeznie; bármikor beavatkozhatnak a szimulációba; bármit megfigyelhetnek, ami történik; és bármikor átírhatják a szimuláció szabályait, amiket mi természeti törvényként ismerünk. Ezt akár a mindenható keresztény Istenről is írhatták volna. És az sem elképzelhetetlen, hogy a szimulációban megjelenő erkölcs egy sajátos jutalmazás-büntetés rendszer hozadéka, amivel a szimulált élőlények viselkedését próbálják szabályozni.

Gates szerint a szimulációs hipotézis bőven hagy teret a vallási teóriáknak is. Egy szimulált rendszerben a reinkarnáció is lehetséges, elvégre bármikor lefuttatható újra, és ez mindenkit visszahozna az életbe:

Ez eltörölheti azt a furcsa akadályt, amit az emberek gyakran a tudomány és a hit konfliktusának vélnek.

Vallási és hitbéli kérdéseket legalább olyan bajosan lehet a tudomány eszközeivel vizsgálni, mint a szimulációs elméletet. De a vallásnak nem is kell a tudományos módszertan korlátai közé szorítkoznia. Ezért, ha teremtéstörténetként vizsgáljuk Bostrom feltételezését, nyugodtan felhozhatjuk ellenérvként, hogy

A Biblia, függetlenül attól, hogy igazságként kezeljük-e, ami benne áll, az emberiség egyik legértékesebb és legfontosabb irodalmi műve. A finom analógiák, a történetvezetés és a hiteles karakterek nagyban hozzájárultak, hogy annyian hisznek benne. Hiába, hogy tele van vérontással, népirtással, természeti katasztrófákkal, egyéni sorstragédiákkal, és egy omnipotens lénnyel, aki időnként szörnyű kegyetlenségekre is képes – ez akkor is fantasztikus történet. A hinduizmus elképesztő figurái és a reinkarnáció ugyancsak képzeletgazdag világmagyarázatok, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a valóságtartalmukról.

Stanislav Grof cseh pszichiáter – akit a Scientific American újságírója, John Horgan Isten pszichoanalitikusának nevezett – könyvében felidézte, hogy amikor egy tanítványa a világban megfigyelhető szenvedésről és igazságtalanságról kérdezte Ramakrisnát, a XIX. században született bengáli szentet, Ramakrisna azt mondta, hogy a gonoszra azért van szükség, hogy a cselekmény érdekesebb legyen. Grof először felháborodott ezen (nehezen tudta lenyelni, hogy tízmilliók éhezése és a holokauszt csak a történetet színesítő elemek), de végül elfogadta Ramakrisna magyarázatát. Éhínségek, háborúk, diktatúrák és más szörnyűségek nélkül az emberi történelem sokkal eseménytelenebb és szürkébb lenne.

Elveszítenénk a kozmikus dráma nagy részét, és a végén csupán egy olyan lapos történet maradna számunkra, hogy ha filmet csinálnának belőle, senki nem nézné meg a moziban.

Vagy, ahogy Tolsztoj fogalmazta meg: boldog családoknak nincs története.

Ehhez képest a szimulációs hipotézis maga a földhözragadtság. A kozmikus zsenik szuperszámítógépet építettek egy csillag köré, hogy évmilliárdokon át futó szimulációban élethűen modellezzék Kim Kardashiant és Matolcsy Györgyöt? Hát ez nem az az eredettörténet, amiben bárki hinni tudna. Ugyan ki akarna imádkozni egy Mindenható Rendszergazdához?

De hiába, hogy mesének fantáziátlan és kiábrándító, a szimulációs hipotézis tudományos gondolatkísérletnek nagyon is izgalmas. Erkölcsi tanulsága nem sok van, a mindennapi életünkre pedig semmilyen hatással nincs, hogy elhisszük-e vagy sem. De semmi kárunk nem származik abból, ha törekszünk rá, hogy a Rendszergazda jól szórakozzon – ha elég izgalmas életet élünk, talán nyerhetünk még egy kört az újraindítás után. 

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)