Magyarországon is beindul a nagyüzemi időjárás-manipuláció

2018 májusában indul az országos jégkármérséklő rendszer, amivel a magyar mezőgazdaság évi több tízmilliárd forintot fog megspórolni – jelentette be tavaly ősszel a Miniszterelnökség illetékes államtitkára. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy országszerte 984 darab generátort telepítenek majd, amelyek ezüst-jodidot párologtatnak a levegőbe, megelőzve ezzel a jégesőket és azzal a jégkárokat is. A vegyszer meg leesik az esővel, aztán simán felszívódik a talajban. És erre el fogunk költeni 1,8 milliárd forintot, aztán az üzemeltetésére még évi másfél milliárdot.

Mielőtt még átmennénk paranoiás chemtrailhívőbe, érdemes átvenni, mi is ez az egész jégesőtelenítés, hogyan működik, és kell-e félnünk tőle.

Az egész Vonneguttal kezdődött

Mármint nem a híres íróval, hanem a bátyjával, dr. Bernard Vonneguttal, aki atmoszférakutató volt, és 1946-ban a kutatócsoportjával először sikerült a GE laborjában a felhőmagvasítás jelenségét előidéznie és megfigyelnie. Ez nagyjából annyit jelent, hogy egy mesterséges felhőből esőt, illetve hóesést fakasztott különféle anyagok, mint a só vagy az ezüst-jodid bevitelével. (Egyébként Kurt Vonneguttól sem állt távol a tudományos pálya, ő kémikusnak tanult; nem véletlen, hogy a Macskabölcsőben olyan szakszerűen írt a fiktív szuperjég működéséről – aminek az ötletét éppen a bátyja kísérletei adták.)

A korabeli amerikai sajtó nagy szenzációt kanyarított a tudományos eredményből, a cikkek mesterségesen szabályozott időjárásról, esővel eloltott erdőtüzekről és garantált karácsonyi hóesésről fantáziáltak. Az persze hamar kiderült, hogy a gyakorlatban nem olyan egyszerű a dolog kivitelezése, mint egy laborban, és gyorsan felerősödtek azok a hangok is, hogy nem kéne a természet rendjébe belebabrálni, mert annak sose volt még jó vége.

Akárhogy is, a kísérletek folytatódtak, és a hatvanas évek végén az amerikai hadsereg (pontosabban a CIA) már fegyverként vetette be az esőcsinálást a vietnami háborúban. Ez volt a rajzfilmfiguráról elnevezett Popeye-hadművelet, amivel a monszunt igyekeztek manipulálni, hogy az esőzések minél hosszabbak és súlyosabbak legyenek, nehezítve ezzel a vietnami csapatok mozgását. A titkosítás alól feloldott dokumentumok szerint sikerrel. 1977-ben aztán nemzetközi egyezmény tiltotta be a katonai célú időjárás-manipulációt.

A civil esőfakasztás azóta egész iparággá nőtte ki magát: a Bloomberg összefoglalója szerint 52 országban foglalkoznak ilyesmivel; a legnagyobb szereplő Kína, ahol államilag koordinált az esőcsinálás, és százmilliókat költenek arra, hogy a mezőgazdaságot támogassák az így előidézett öntözéssel, illetve a nagyvárosok katasztrofálisan agyonszennyezett levegőjét mossák ki néha egy kiadós esővel. Bár már vagy fél évszázada használják, a tudósok a mai napig vitatkoznak azon, valójában milyen hatásfokkal működik a mesterséges esőfakasztás, de ahhoz már elég statisztika gyűlt össze, hogy kijelentsük: igen, működik.

A jégeső-mentesítés pedig tulajdonképpen a mesterséges esőcsinálás egyik mellékterméke.

Hogyan lesz a jégeső?

Jégeső speciális légköri egybeeséseknél alakul ki a sima esőből, egészen pontosan akkor, ha a levegő ún. nedves hőmérséklete a 2200 és 2800 méter közötti magasságban éri el a nulla fokot. Hogy mi az a nedves hőmérséklet, abba most ne menjünk bele, mert kénytelenek lennénk izobárikus folyamatokkal és adiabatikus körülményekkel dobálózni – akit érdekel, itt olvashat róla. A lényeg, hogy ha egy felhő pont a kellő magasságban van, és ott pont a kellő hőmérséklet uralkodik, akkor a párából kicsapódó vízcseppeknek van is idejük megfagyni, és nem is olvadnak el, mire leesnek a földre: kész a jégeső.

Ebbe a folyamatba úgy tudunk beleavatkozni, hogy a felhőbe beleszórunk valami anyagot, ami felturbózza a jégkristályok képződésének sebességét. Az eredmény: sokkal több, de kisebb jégdarab, amelyek szépen visszaolvadnak vízzé, mire a földfelszínig érnek. Erre jelen tudásunk szerint az ezüst-jodid a legalkalmasabb anyag, mert a kristályszerkezete nagyon hasonlít a jégéhez. Fagyponton úgy működik, mint egy mag, amiből kiindulva beindul a jég képződése, tulajdonképpen magára fagyasztja a környező vízmolekulákat (ezért is hívják az egész technológiát felhőmagvasításnak, vagy cloud seedingnek).

Az ezüst-jodidot általában repülőről szórják a felhőbe, vagy rakétával lövik bele. Magyarországon utóbbit használták a hatvanas évektől kezdve több-kevesebb sikerrel egészen 1990-ig, amikor a rendszert üzemeltető Állami Biztosító megszűnt, és azzal a jégmentesítés is leállt. Aztán egy év múlva Baranya, Tolna és Somogy megyében újra is indult a Dél-magyarországi Jégesőelhárítási Egyesülés szervezésében. Ez a NEFELA, ami máig működik, sőt, az országos rendszer mintájául szolgál. És egész jól végzi a dolgát a baranyai jégkárok alakulását mutató grafikon tanúsága szerint:

A legegyszerűbb válasz tehát arra, hogy miért nem kell félni a központi időjárás-manipulálástól, az, hogy a Dél-Dunántúlon már bő 25 éve megy a tesztüzem, és mégsem tört ki a zombiapokalipszis.

A NEFELA nem repülőkkel vagy rakétákkal működik, hanem párologtató állomásokkal, és így dolgozik majd az országos rendszer is. Ez jóval olcsóbb megoldás, arra a jelenségre alapoz, hogy a zivatarfelhők a kialakulásuk közben felszippantják a felszín közeléből a meleg, nedves levegőt. A terv az, hogy kiépítenek az országban nagyjából ezer generátorállomást, amelyek a meteorológiai szolgálat riasztására a jégeső eleredése előtt 2-3 órával elkezdik az ezüst-jodid oldat párologtatását (az ezüst-jodid egyébként alapállapotban egy sárgás színű por, a természetben is előfordul ásvány formájában), és innentől a fizika már teszi a magáét, és a jég víz formájában esik le. Legalábbis a nagyja, mert ha elég szélsőségesek a körülmények odafenn, és extra nagyra nőnek a jégdarabok, azzal már nem tud mit kezdeni a rendszer.

A rendszer kiépítésére 1,8, az üzemeltetésére évi 1,5 milliárd forintot szán a rendszer leendő gazdája, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara. A baranyai tapasztalatok szerint a védekezésre fordított minden forint 27 forintnyi kártól óvta meg a helyi mezőgazdaságot. Ha ez az arány országos szinten is megmarad, azzal alsó hangon tízmilliárdos nagyságrendű lesz a nyereség, és akkor még nem beszéltünk a jégverések okozta károk elmaradásáról autóknál, lakóépületeknél vagy a kockázat csökkenése miatt csökkenő biztosítási díjakról.

Jó, jó, de mi lesz azzal a sok ezüsttel?

Hát az bizony az esővízzel bekerül a talajba, onnan meg az élővilágba. A szerencsénk az, hogy az a sok ezüst valójában azért nem olyan sok. Egy tervezett párologtató állomásról óránként egy liter ezüst-jodid oldat kerül majd a levegőbe, ami nem sokkal több, mint egy nagyobb teljesítményű otthoni párásító készülék kapacitása. Viszont odafenn a légkörben nagyon kis mennyiségű hatóanyag is hatalmas változásokat képes elérni – erről sokat tudna mesélni például az Antarktisz feletti ózonréteg, ahol nagyjából 25 kilónyi tiszta klór bont el 500 ezer tonna (!) ózont minden nyáron, újra és újra megnyitva a hírhedt ózonlyukat.

A jégeső-elhárításnál ez a jelenség éppen szerencsés: olyan kevés ezüst is hatékonyan meg tudja oldani a jégképződést, ami a földre hullva és a talajba kerülve a környezetnek meg sem kottyan. A mérések mindenhol azt mutatják, hogy az időjárás-manipulálás nyomán évtizedes távlatban sem változik meg számottevően a talajban vagy a talajvízben az ezüst természetes formában is meglevő, minimális koncentrációja.

Egyetlen nyugtalanító körülményként marad a „nem kéne a természet rendjébe beleavatkozni” témaköre, ami egyébként nem is annyira a jégesők semlegesítése, hanem a nagyobb üzlet, az esőfakasztás kapcsán kerül elő rendszeresen. Elvégre a vízhiány a közeljövő, sőt a jelen egyik legsúlyosabb globális problémája, és elég logikusnak tűnik, hogy ha egy ország kicsalja az esőt a felette levő felhőkből, az az esővíz hiányozni fog később a szomszéd országban, ahová egyébként fújta volna a szél a felhőket. Bár a szakértők szerint ez nem egészen így működik, a felhők nem „ürülnek ki” az esőtől, sőt, a mesterségesen generált csapadék valójában még serkenti is a felhő újragenerálódását.

Ettől függetlenül nagyon könnyű meghúzni a párhuzamot a gátakkal és vízierőművekkel, amelyek aztán ökológiai katasztrófát és szárazságot-éhínséget okoznak a folyók alsóbb szakaszain a szomszéd országokban. Ilyesmi miatt sodródott már a háborúba például Pakisztán és India (megnyugtató módon két atomhatalom), de hasonló konfliktusokkal fenyegetnek a Níluson, vagy Délkelet-Ázsia nagyobb folyóin tervezett gátak is. Csak reménykedhetünk abban, hogy az időjárás-módosítással kapcsolatos hasonló eseteknek elejét veszi az 1977-es genfi egyezmény.

Mindenesetre, ha minden jól megy, a jégveréstől addig is egy kicsit kevésbé kell majd tartanunk.

Nyitókép: 2009. június 10. Elvert palánták láthatók egy nagykanizsai kiskertben miután a palini városészben vihar tombolt és jégeső hullott (Varga György/MTI).
Címlapkép: Patrick Plül / MTI/EPA/DPA.