Elmúlt nyolc év: Mit adott a tudománynak Orbán?

Orbán Viktor, akiről Szingapúrban orchideát neveztek el (Dendrobium Viktor Orban; igaz, Horn Gyula orchidea is van arrafelé) legújabb miniszterelnökségének 7. évében a tudomány és a politika szövetségéről beszélt a Magyar Tudományos Akadémián. Miután megállapította, hogy nukleáris fegyvereink nincsenek (igaz, magyar tudósok nélkül lehet, hogy másnak sem lenne - tette hozzá), és ismertette a tudósokkal a háttérhatalmak szándékát (agyelszívás), azt mondta:

Abból kell tehát főznünk, amink van, és eszünk, sajátos észjárásunk és komoly tudományos tradíciónk van.

Bár biztos sokan vevők a nemzeti géniusz jelszavaira és a magyaros észjárás dicséretére, az ilyen szövetségi ajánlatokat a Nemzeti Együttműködés Rendszerében többféleképpen is lehet érteni. Van, aki pénz ígéretét, más a politika dörömbölését hallja ki belőle – márpedig a tudomány egyszerre szisztematikusan alulfinanszírozott, és különösen érzékeny az autonómiájára.

Evolúció és ideológia

Szögezzük le elöljáróban: más szférákhoz képest a tudomány világát a Fidesz-kormány relatíve békén hagyta. Legalábbis direkt pártpolitikai nyomulás itt messze nem volt annyira, mint mondjuk a színházaknál, nyilvánvaló politikai kinevezettek inkább csak az egyetemeken voltak. Tartalmi-ideológiai kérdésekben mintha a fő stratégia az lenne, hogy ami a kormánynak nem tetszik, arról nem nagyon vesznek tudomást, ahogy általában is úgy tűnik, Orbánt már nem nagyon érdekli az értelmiség véleménye, az 1998-2002 között még rendszeresen összeülő tanácsadói körét Habony-félékre cserélte. Nyílt csörtékbe azonban a tudomány képviselőivel nem nagyon mentek benne, és az olyan megmondások is inkább kivételek, mint amiben Semjén helyretette az evolúciót. Ezért is volt feltűnő, hogy néhány hete a kampányban Orbán személyesen támadta meg Melegh Attila szociológust, miután a jobboldali média kiragadta egy mondatát egy 2015-ös interjújából – a kutató és a kutatás szabadsága mellett 500 tudós állt ki, köztük Orbántól eltávolodott jobboldaliak is.

A viszonylagos békén hagyás alól egy nagy kivétel van: a jobboldal tőlünk nyugatra is elsőszámú ellenségét, a genderkutatásokat nyíltan támadják ideológiai alapon (miközben éppen azt állítják, hogy az pusztán ideológia, nem valódi szaktudomány), és természetesen a történettudomány is különösen érzékeny terület. Közben azonban a Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) továbbra is az a Lovász László vezeti, aki óvatosan, de többször (például a közoktatás és a CEU-botrány kapcsán) felszólalt a kormány politikájával szemben. Igaz, vannak, akik ennél többet várnak: 2016-ban 28 akadémikus bírálta az MTA-t, mert szerintük közügyekben túl passzív az Akadémia – közben a fideszes trollsajtó meg azzal támadta Lovászt, hogy amerikai-magyar kettős állampolgárként csak ne ugráljon.

Ez a színpad, a lényeg viszont inkább abban a tudományfinanszírozási rendszerben van, ami 2010 óta kiépült Magyarországon. Más szférákhoz hasonlóan itt is államosításról van szó: a forrásokat sokkal központosítottabban osztják el, mint korábban, ezzel a tudományos szféra önállósága meggyengült, az állam hatalma pedig nagyobb lett. Bár ez éppen úgy hangozhat, mint amire szakállukat és katalóguscéduláikat tépik a feldühödött kutatók, mielőtt barikádot raknak a petricsészékből, nem ez a helyzet, az új szisztémát sok kutató jobbnak tartja a korábbinál.

A magyar tudomány valódi ura

Ez döntően egy embernek köszönhető. Amíg a minisztériumi struktúrában alig van gazdája a területnek, a valódi irányító, a magyar tudománypolitika meghatározó figurája Pálinkás József. Az első Orbán-kormány minisztere, MTA-elnökként előbb az akadémiai intézményrendszert reformálta meg, majd miután átadta az MTA vezetését Lovásznak, magához vette a pénztár kulcsát.

Pálinkás találta ki és irányítja a magyar tudományfinanszírozás fő intézményét, az NKFIH-t, lényegében ő dönt a pályázatok kiírásáról és az egész struktúráról, amiben a magyar tudomány és a kutatás-fejlesztés-innováció működik. Pálinkás kormányzati szereplő, ezért sokan féltették tőle a magyar tudomány önállóságát, de mára a kutatók közül sokan az ő személyében látják a tisztességes tudománypolitika garanciáját. Általában elismerik, hogy Pálinkás tényleg elkötelezett a tudomány iránt, érdemének tartják, hogy a valódi teljesítményt jutalmazza, fő célja a nemzetközi versenyképesség erősítése, és létrehozott egy olyan pályázati rendszert, melyben egymásra épülnek a lehetőségek a posztdoktori ösztöndíjaktól az Élvonal és a Lendület Programokon át a nagy európai kutatási pénzekig.

MTA-elnökként Pálinkás átalakította az akadémiai kutatóközpontok rendszerét, 50 intézményből kikényszerített integrációkkal csinált egy tucatnyit. 2010 után Orbánék létrehozták neki az NKFIH-t, azóta kb. évi 80-90 milliárd forint fölötti összeget osztanak ki. A tudományos közösségben főleg az okozott felhördülést, amikor 2015-ben Pálinkásék megkapták az OTKA-t is. Korábban az OTKA-nál lehetett pályázni alapkutatásokra, igaz, ezek nem voltak túl nagy összegek (pályázatonként átlag 30-40 millió forint), amiből bujtatottan sokszor az intézmény alapműködését is próbálták finanszírozni. Mivel világjelenség, hogy a politikusok kevésbé szokták szeretni az alap-, mint a jobban mutogatható alkalmazott kutatásokat, többen attól tartottak, hogy az OTKA lenyelésével Magyarországon vége is lehet az erre szánt állami pénzeknek. Az elmúlt években azonban az NKFIH-ból több jutott alapkutatásokra (most kb. évi 15 milliárd forint), és közmegítélés szerint nem lettek kevésbé szakmaiak a döntések, mint korábban.

Legnagyobb sikernek azonban a Lendület Programok számítanak. Azzal, hogy ezek európai szinten versenyképes bért kínálnak, több fiatal kutatót sikerült legalább néhány évre hazacsábítani külföldről. Ez ugyan nem állítja meg az Orbán által rutinosan háttérhatalmi keretbe illesztett agyelszívást, de érdemi lehetőséget teremt magyarországi kutatásoknak, ráadásul a sikeres Lendület Programok után az azokat befogadó intézmény alapfinanszírozása is megnő. A cél egyfajta szelekciós mechanizmus érvényesítése: a nemzetközileg versenyképes kutatóhelyek erősebb támogatása, párhuzamosan akár a maradék elsorvasztásával. Ez ugyan komoly érdeksérelmekkel és konfliktusokkal jár, de a fiatalabbak szerint ez jót tesz a belterjes magyar tudományos életnek.

A 2010 utáni tudománypolitikának ez az egyik fő vonása: míg korábban inkább a „mindenki kapjon valamennyit, hogy elvegetálhasson” volt az alapelv, Pálinkás alatt jobban érvényesül a kiválók jutalmazása. Ez a tudományos életben amúgy is létező „Máté-effektus” erősítése finanszírozói eszközökkel – az azonban vitatott, hogy ez hogy működik a gyakorlatban, és mi lenne a megfelelő egyensúly. A cél az lenne, hogy anélkül, hogy a hátteret és az intézményrendszert hagynánk lerohadni, a magyar tudomány képes legyen kitermelni európai szintű teljesítményeket.

Csak ígérik

Regionálisan nem is állunk rosszul, az MTA például szívesen hangoztatja, hogy Kelet-Közép-Európában magyar kutatók nyerik el legnagyobb arányban a nagy, 2 millió eurós pályázatokat, a European Research Council grantjeit. Ez jelentős részben a nagy hagyományú, ma is erős magyar tudományos műhelyeknek köszönhető – a sikerágazatok közül leginkább a matematikát, agykutatást, idegtudományokat szokták kiemelni. Ezzel azonban még Ausztriától is messze vagyunk. Ez döntő részben pénzkérdés, és Magyarország az ellenkező ígéretek ellenére továbbra is keveset ad kutatásra, fejlesztésre, innovációra. Néhány nagy presztízsű, kiemelt projekt viszi el a pénzek nagy részét: ezek közül messze a legnagyobb a 80 milliárdba kerülő szegedi lézerközpont, de ott van a 12 milliárdos Nemzeti Agykutatási Program, a 8,5 milliárdos CERN projekt, vagy az MTA Természettudományi Kutatóközpont 9,5 milliárdos (nem éppen problémamentes) új épülete is. A többi nagy nemzeti kutatás-fejlesztési és innovációs programról itt lehet gyorsan tájékozódni.

Bár Orbán arról beszélt, hogy nőnek a K+F pénzek, a valóságban átmeneti emelkedés után visszaesés következett be. KSH adat csak 2016-ig van egyelőre, akkor nemzetgazdasági szinten kutatás-fejlesztésre 427 milliárd forintot, a GDP 1,22%-át fordították.

Ez messze elmarad az EU 1,9 százalékos átlagától, nem beszélve a tervről, mely szerint 2020-ra a tagállamoknak a GDP 3 százalékát kellene K+F-re költenie. Ráadásul költségvetési forrásból csak a GDP 0,33 százaléka megy erre, a többi a vállalati szférából jön, illetve EU-s pénz.

Az egyik fő probléma az egyetemek súlyos alulfinanszírozottsága (GDP-arányosan a felsőoktatási intézmények már csak 0,17%-ot kapnak, ezzel az EU-ban hátulról a harmadikok vagyunk) és rövid pórázon tartása. Így csak komolytalan politikai lózungok azok a szövegek, melyek a nagy magyarországi egyetemek top 200-ba emelését helyezik kilátásba, miközben mindent megtesznek az egyetlen nemzetközileg valóban versenyképes intézmény, a CEU Bécsbe kergetéséért.

Most jön a neheze

A magyar tudomány pénzügyi kilátásai még rosszabbak: 2020 után Magyarország nem, vagy a mainál sokkal kevésbé fog hozzáférni a strukturális alap támogatásaihoz, a most sem túlfinanszírozott tudományos szféra tehát komoly anyagi problémákkal néz szembe, ha nem történik jelentős változás. Márpedig extra pénzek nélkül az eddigi fejlesztések sem fenntarthatóak, hiszen a nagy projektekben például a kutatók bére is az EU-s projektekből jön. Ha a magyar tudomány nem akar teljesen leszakadni, és kiszolgáló helyett legalább részben tudástermelő ország akar lenni, akkor az államnak sokkal többet kellene ezen a területen költeni.

Pálinkás József többször belengette már, hogy ezért 2019-től az NKFIH-nak juttatott költségvetési pénzek megduplázását akarja elérni. „Az ország fejlődése látja kárát, ha nem fordítunk többet kutatás-fejlesztésre” – nyilatkozta korábban, miközben (állítólag az NKFIH nemzetközi tanácsadóinak fenyegetésére) a CEU-ügyben is felszólalt a kormánykommunikációval szemben. A kérdés, hogy meddig teheti.

Miközben sok kormányzati területnél jobb a tudományirányítás megítélése az érintettek között, a rendszer Pálinkásra van szabva, akit a háttérbeszélgetésekben nekünk többen nagyjából „jó királyként” jellemeztek. Nem igazán látszanak azonban az intézményi garanciák, amelyek biztosítanák a tudomány legalább részleges megvédését a politikától, ha más valaki kerülne a helyére – és vannak pletykák mozgási szándékokról.

Borítókép: Orbán Viktor és Pálinkás József az MTA Természettudományi Kutatóközpontjának átadásán, 2013. november 15-én.