Lett egy kutyád? Segítünk!

Egy kutya befogadása a családba mindenképpen tervezést igényel. Szerencsére a legtöbb ember valamennyire felkészül, mielőtt hazavisz egy állatot (kivéve talán abban az esetben, ha egy kóbor kutyáról van szó, akit az utcáról fogadunk be). Abba azonban már kevesebben gondolnak bele, hogy egy négylábú örökbefogadásakor nem csupán a szükséges tárgyak beszerzésére és a lakás előkészítésére kell gondot fordítani.

A kutyatáp, a nyakörv, a póráz, a tálkák és csipogós játékok beszerzése persze fontos az új jövevény érkezése előtt, azonban még ennél is fontosabb, hogy fel legyünk készülve a kiskutya nevelésére is. Egy kölyökkutya tanítása ugyanis komoly kihívásokkal jár. Ráadásul a kezdeti időszak meghatározó jelentőségű abból a szempontból, hogy a későbbiekben milyen „nagykutyánk” lesz.

Régről elterjedt tévhit, hogy a felnőtt állatot már nem lehet megnevelni vagy trükkökre tanítani – lehetséges, csak valamivel nehezebb feladat. Ha azonban már az első naptól fogva tudatosan állunk hozzá a feladathoz, rengeteg jövőbeli bosszúságtól kíméljük meg magunkat. 

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy akinek még sosem volt kölyökkutyája, annak az előtte álló feladat meglehetősen ijesztőnek tűnhet. Sok tekintetben olyan, mintha egy kisgyerek lenne a háznál: rengeteg türelmet és odafigyelést igényel, nevelni és tanítani kell, hogy megismerje a családban és a világban uralkodó szabályokat és elvárásokat.

Bár a kölykök sokat alszanak, nem mindig bírják ki nyugton az egész éjszakát, és ilyenkor gyakran ugatással vagy nyüszítéssel próbálják felcsördíteni a háztartást. Amíg a tejfogaik lecserélődnek, rengeteget rágnak: tűhegyes kiskutyafogaikat a szőnyegen, a kanapén, a nadrágszárakon, a cipőkön és gyakran a gazdi kezein élesítik.

Mielőtt azonban pánikba esnénk, fontos tudni, hogy ez nem egy végleges állapot. Mire kis kedvencünk betölti az egyéves kort, már teljes értékű felnőtt kutyának számít, maga mögött hagyva kiskutyahajlamait. Addig azonban nyugodtan, szelíden és következetesen kell az állattal bánni. 

Az alábbiakban igyekszünk néhány hasznos tippet adni az újdonsült kölyökkutya-tulajdonosoknak annak érdekében, hogy megfelelően kezeljék a kisállat fejlődési szakaszait, valamint hogy képesek legyenek biztosítani, hogy az új, négylábú családtag idővel boldog, egészséges, jól nevelt nagykutyává érjen. 

1. Minden kutya más

Első körben fontos megítélni, hogy a kutyánk milyen habitussal, temperamentummal rendelkezik. A fajták esetében nemcsak a külső megjelenés a lényeges, hanem az is, hogy milyen, a fajtára jellemző, genetikailag öröklött tulajdonságokat hordoz. Lényeges továbbá az is, hogy egy kutya milyen helyről kerül hozzánk: mivel az idegrendszerük nagyon hamar, már háromhetes kortól elkezd fejlődni, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ingerekkel találkozik. Ha az ekkor kezdődő, hetekig tartó szocializációs periódus nem megfelelő, a későbbiekben nagy a valószínűsége, hogy viselkedési problémákkal találjuk szembe magunkat

– magyarázza nekünk Márton Attila, a Kutyabajok blog szerzője, azenkutyam.hu oldal szakértője, aki a Kutyás Újságírók Világszövetségének (WDPA) alelnöke is egyben.

2. Türelem, a kutya nem ember!

A leggyakoribb hiba, amibe a kutyatulajdonosok már az elején beleesnek, az a türelmük elvesztése. A legtöbben már az első héten olyan komoly elvárásokat támasztanak az új jövevénnyel szemben, amelyek egyszerűen teljesíthetetlenek. A kutya nem ember. Hiába beszélünk hozzá egyre hangosabban, hiába artikulálunk erősebben, ő ebből legfeljebb annyit ért meg, hogy dühösek vagyunk rá, azt viszont egészen biztosan nem tudja összerakni, hogy éppen azért kiabálunk vele, mert megrágta a kanapé bőrhuzatát.

Egy kisbabától se várhatjuk el, hogy azonnal megértsen minket. Ráadásul egy állat magától értetődően nem rendelkezik olyan kognitív képességekkel, mint egy emberi lény, így hát azt sem várhatjuk el, hogy teljesen megértse, ha beszélünk hozzá.

Sokan emberként bánnak a kutyájukkal, ami egészen addig aranyos, amíg csupán saját magunkat szórakoztatjuk vele. Az állatok azonban alapesetben csak szavakat, szókapcsolatokat képesek memorizálni, így hiába magyarázzuk el neki többszörösen összetett mondatokban, miért volt rossz kutyus, nem fogja érteni.

Régről gyökeredző tévhit például, hogy ha a kutya bevizel a házba, akkor bele kell nyomni az orrát a vizeletébe, és abból majd megtanulja, hogy a ház tiltott övezet. Valójában a kutyák nem képesek tisztán összekapcsolni ezt a cselekedetet az elkövetett „bűntettel”, így teljesen feleslegesen tunkoljuk bele az orrukat a vizelettócsába, nem fogják érteni az okát.

3. Ne büntess, jutalmazz!

Ezzel a gondolattal el is jutottunk a kutyanevelés harmadik fontos pontjához. Habár sok tulajdonos még mindig a büntetéseket részesíti előnyben, már legalább egy évtizede minden valamirevaló kutyatréner és kutyapszichológiával foglalkozó szakember tudja, hogy négylábú barátainkkal szemben a pozitív megerősítés sokkal hatékonyabb, mint a negatív visszacsatolás.

Magyarra lefordítva ez annyit jelent, hogy többet érünk azzal, ha nem a „rossz” viselkedést büntetjük, hanem a „jó” viselkedést díjazzuk. Világszerte számos kutyakiképző alkalmazza erőszakos, súlyos viselkedési problémákkal küzdő, nagy testű kutyák rehabilitációjához ezt a szemléletmódot, és bizony az átlagos, „tiszta lappal” rendelkező kiskutyáknál is ez lehet az egyik legeredményesebb nevelési technika. 

A kutyák nevelésében talán a legfontosabb dolog a következetesség, már a kezdetektől fogva. Próbáljuk meg kerülni a büntetést, alkalmazzunk inkább pozitív megerősítést. Tehát jutalmazzuk meg a kutyánkat akkor, amikor az elvárt módon viselkedik. Akkor, amikor ezt teszi. Ne később, ne előbb! Jutalmazás alatt nem kell nagy dolgokra gondolni. A szóbeli dicséret megfelelő hangsúlyozása a kutyának már megfelelő iránymutatás ahhoz, hogy tudja, az elvárt módon viselkedett 

– teszi hozzá Márton Attila.

A pozitív megerősítést előnyben részesítő technikák egyik legnépszerűbb eszköze az úgynevezett „klikkermódszer”. Ennek keretében egy apró, klikkelő hangot kiadó eszköz, a klikker segítségével taníthatjuk meg a kutyánknak azokat a viselkedési formákat, amiket elvárunk tőle.

Amikor a kutya valamit jól csinál, például elkapjuk, amint a kertben vizel, vagy parancsszóra leül, megnyomjuk a klikkert, majd megjutalmazzuk valami aprósággal (például egy játékkal,  jutalomfalattal, dicsérő szavakkal, simogatással). Ennek a cselekedetnek a rendszeres megismétlésével egy idő után a kutya összeköti a pozitív élményt a klikker jellegzetes hangjával, így a későbbiekben akár már jutalom nélkül is képes összekötni a klikkelő hangot azzal a gondolattal, hogy ő éppen most dicséretben részesül a gazdájától, tehát „jól viselkedik”.

Így a kezünkbe kapunk egy olyan eszközt, amellyel az állatnak állandó visszacsatolást tudunk adni, amit meg is ért.

Fontos leszögezni, hogy a pozitív visszacsatoláson alapuló nevelési elv nem egyenlő az engedékenységgel. Az állat fegyelmezésére olykor sajnos muszáj sort keríteni, ám erre a testi fenyítésen kívül számtalan más módot találhatunk.

Használhatunk különböző hangjeleket, alkalmazhatjuk a játékból való kizárást, valamint a rossz viselkedés figyelmen kívül hagyását is. A lényeg tehát, hogy számos olyan technikát alkalmazhatunk, amely nem a kutya megfélemlítésén alapszik.

4. A név sem mindegy

Bár kétségtelen, hogy jópofa dolog Kopernikusznak hívni egy kutyát, mégis érdemes valamilyen rövidebb, maximum két szótagos nevet választani. Kis kedvencünk ugyanis nehezen jegyzi meg és azonosítja az ennél hosszabb szavakat (ugyanez érvényes a különböző parancsszavakra is, amelyek esetében szintén érdemes rövid, velős utasításokat használni).

Sokan nem tudják, de a legtöbb kutyus valójában felnőttkorában sincs tisztában azzal, hogy hogyan is hívják, mi is az ő neve. Ha ugyanis egy család minden tagja állandóan a „Blöki” nevet kiabálja, attól a kutya még nem érti meg, hogy az az ő neve. Sokszor nem is a névre figyelnek, hanem a gazdi hangjára, jobb esetben valamilyen hívó parancsszóval azonosítják a hangsort. Ha tehát azt hallják, hogy „Blöki”, azt gondolják, azt jelenti, hogy „gyere ide!”, vagy „ülj le!”, stb. Valójában azonban azt is kiálthatnánk, hogy „ananász!”, az állat akkor is hozzánk szaladna, vagy leülne elénk.

A klikkertréninget például arra is fel lehet használni, hogy megtanítsuk a kiskutyának, hogy felismerje a nevét.

Ez a következőképpen zajlik: mikor kimondjuk a kutya nevét, csendben fel kell vele vennünk a szemkontaktust. Ha sikerül pár másodpercig megszakítás nélkül a szemébe néznünk, klikkelhetünk, majd ezután – amennyiben még szükséges – ajándékkal jutalmazzuk. Ezt a jelenetet természetesen sokszor meg kell ismételni.

Ezzel a módszerrel tudatosítani tudjuk a kutyában, hogy a „Blöki” szó valami fontosat jelöl, valami vele kapcsolatosat, amihez semmilyen parancs nem társul, mindössze a figyelmének a felkeltése. 

5. Kezdődhet a játék és a séta!

Bár minden kutyafajtának más a mozgásigénye, ahogy minden kutyának megvan a saját személyisége is, mégis általánosságban elmondható, hogy ezeknek az állatoknak aktív életmódra van szükségük. Ha nem mozoghatnak eleget, és nem köthetik le valamivel rendszeresen a figyelmüket, az nincsen jó hatással a személyiségükre.

Bizonyára mindnyájan átéltünk már hasonló élményt, amikor egy kerítés előtt elsétálva egyszer csak előugrott egy kutya a kertből, és fülsüketítő, vad ugatásba kezdett, amit abba sem hagyott, míg el nem tűntünk a látóteréből. Ha nem tudja levezetni a felgyülemlett energiáit, valamint ha nem kapja meg a külvilágtól azt a rendszeres impulzust, amit a séták és a más állatokkal való szocializáció jelentenek, akkor a kutyánk agresszívvá, feszültté válhat. Éppen ezért nagyon fontos, hogy már kiskorától fogva rendszeresen sétáltassuk, és játsszunk vele.

A kölyökkutyák sétáltatása ráadásul nemcsak azért szükséges, hogy kielégítsük a napi mozgásigényüket, hanem azért is, hogy megszokják a pórázt a nyakukon, az idegen emberek és autók jelenlétét, és ne ijedjenek meg a váratlan helyzetektől sem.

A gazdi egyik legfontosabb feladata, hogy segítsen nekik megtanulni, hogyan kell ismeretlen helyzetekben is jól érezniük magukat. Minél jobban képes egy kiskutya megbirkózni egy furcsa helyzettel, vagy minél jobban viseli az ismeretlen emberek és állatok közelségét, annál kevésbé valószínű, hogy a magatartása védekezővé válik, és megtámad egy embert vagy egy másik állatot. 

6. Falkavezérré kell válnom, hogy jó gazdi legyek?

Bár soha nem fogjuk teljesen megérteni a kutyák viselkedését bizonyos helyzetekben (például azt, hogy miért kergetik a farkukat), ma már számos komoly kutatási eredmény áll a rendelkezésünkre, amely hozzásegít ahhoz, hogy minél jobban megértsük őket.

A kutatások során a kutyákat gyakran hasonlítják a farkasokhoz mint a legközelebbi, vadon élő rokonaikhoz. A farkasokról tudjuk, hogy falkákban élnek, mindegyik tagnak megvan a maga szerepe a csoport jólétében. Ugyanígy a vad kutyáknak is szigorú hierarchiájuk van: az alfától (vagyis a csapat vezetőjétől) kezdve egészen a kölyökkutyákig minden egyednek megvan a maga szerepe a csapat életében, működésében.

Egyes nézetek szerint a kutya fejében az emberi családtagok egy falkát képeznek, emiatt a gazdának kell az alfa szerepet betölteni, azaz folyamatosan domináns magatartást kell tanúsítania a kutyával szemben, különben az állat agresszív viselkedéssel megpróbálhatja átvenni a család felett az irányítást, ez pedig egy rakoncátlan, akár veszélyes kutyát „eredményezhet”.

Mások épp az ellenkezőjét vallják, szerintük a szorosan emberi gazdához tartozó kutyák nem falkarendszerben gondolkodnak, emiatt a kutya-ember kapcsolatnak pusztán a pozitív megerősítésre szabad épülnie.

Hogy melyik oldalnak van igaza, az a mai napig vitatott, a tudománynak egyelőre nincsen egységes álláspontja ebben a kérdésben. Talán embere válogatja, hogy mennyire kell alfaként viselkednünk a kutyánkkal szemben. Ha például a család úgy érzi, belefér az életébe, hogy a kutyus néha a kanapén pihenjen, vagy velük együtt egyen az ebédlőasztal körül, akkor dönthetünk egy kevésbé alá-fölé rendeltségre épülő kutya-gazdi kapcsolat mellett.

Ha viszont azt szeretnénk, hogy a kis kedvencünk mindig tartson be bizonyos határokat, akkor érdemes következetes szigorral viselkednünk.

7. A következetesség általános aranyszabály

A kutyáknak rendkívül gazdag érzelmi életük van – folyamatosan figyelik és próbálják értelmezni az emberi magatartást, ami befolyásolja és motiválja a viselkedésüket. Ilyen tekintetben a kiskutyák különösen fogékonyak, olyanok, mint a szivacs – elképesztően sok információt szívnak magukba a világról. Hamar megtanulják például, hogy a konzervnyitó hangja ételt jelent, a póráz csörgése sétát, a hátsó ajtó nyikorgása pedig a játékidő kezdetét. 

Még kölyökkorban se hagyjunk rá dolgokat a kutyánkra, mondván, majd kinövi, és egyébként is cuki! A kutyánk az életének már nagyon korai időszakában elkezdi tanulni, hogy mit várunk el tőle. Ha ekkor elkapatjuk, a későbbiekben sokkal nehezebb dolgunk lesz. És a kutyánk sem fogja érteni, hogy amiért kölyökkorában jutalmaztuk – például nevettünk, és megdicsértük, ahogy megrágja a dolgainkat –, ugyanazért a későbbiekben miért vagyunk mérgesek (amikor már 30 kilós, és így rombolja szét az otthonunkat) 

 – inti óva a tapasztalatlan kutyatulajdonosokat Márton Attila.

Minden kutya más, nem lehet egységes sémát felállítani, csak alapelveket. Nagyon fontos, hogy ismerjük meg a kutyánkat. Töltsünk vele sok időt! Egy kutyát jól felnevelni időigényes munka, ám egy viselkedésproblémás kutyát helyrehozni még keményebb dió 

– magyarázza Márton Attila. 

Nem szabad elfeledni tehát, hogy egy kölyökkutya rengeteg időt és türelmet igényel.

A kiskutyák néha rosszalkodnak, megrágcsálják a cipőket, vagy lyukakat ásnak a kertbe. A nevelésük nem könnyű feladat: a gazdi útmutatására, következetességére, figyelmére és egy nagy adag szeretetre van szükségük ahhoz, hogy azzá a csodálatos, jól viselkedő kutyává váljanak, amivé válhatnak.

Ez az időszak azonban egy hatalmas kaland is, amely során mély, egész életen át tartó kötődés alakul ki a gazdi és a kutya között. Összességében tehát minden erőfeszítést megéri.

(Borítókép: Shutterstock)