Fény derült a piramisok építésének titkára

A franciaországi Aix-Marseille Egyetem kutatói Hader Sheisha geográfus vezetésével paleoökológiai nyomok segítségével rekonstruálták, hogyan nézhetett ki az egyiptomi Nílus folyó az elmúlt 8000 évben.

A Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban augusztus 24-én megjelent tanulmány szerint a piramisépítők valószínűleg kihasználták a folyó egy „már megszűnt” ágát az építőanyagok mozgatására. Eredményeik egyértelműen azt mutatják, hogy a folyók magasabb szintje körülbelül 4500 évvel ezelőtt elősegítette a gízai piramiskomplexum felépítését – írja a CNN.

A gízai nagy piramis körülbelül 140 méter magas, amit Hufu fáraó rendelt meg a Kr.e. 26. században. 2,3 millió kőtömbből áll, amelyek össztömege 5,75 millió tonna (ez 16-szor több, mint New York egyik legnagyobb nevezetessége, az Empire State Building), valamint a gízai piramiscsoport legnagyobbika. A másik két fő piramis Khufu fiához, Khafréhoz és Menkaure unokájához tartozik.

Mire használták?

A tudósok régóta feltételezik, hogy az ókori egyiptomiak bizonyára kiaknázták a Nílus egykori részeit, hogy megmozgassák az óriási építmények felépítéséhez szükséges tonnányi mészkövet és gránitot. (A Nílus jelenlegi vízi útjai túl messze kerültek a piramisok lelőhelyeitől ahhoz, hogy hasznosak legyenek.)

Ez a „fluviális-kikötőkomplexum” hipotézisként ismert magyarázat azt feltételezi, hogy az ókori egyiptomi mérnökök egy kis csatornát vágtak át a piramis helyétől a Nílus Khufu-ágáig, a folyó árterületének nyugati széle mentén, és kikotorták a medencéket a folyó fenekéig.

Az ókori Nílus árterének rekonstrukciójára szolgáló technikák kombinációjával a kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy az egyiptomi mérnökök a Nílus mára kiszáradt Khufu ágát arra használták fel, hogy építőanyagokat szállítsanak a „a” pontból „b” pontba.

Először a gízai ártérről 2019-ben fúrt magok kőzetrétegeit elemezték, hogy megbecsüljék a Khufu-ág több ezer évvel ezelőtti vízszintjét. Megvizsgálták a Khufu térségében található agyaglerakódásokból származó megkövesedett pollenszemeket is, hogy azonosítsák a növényzetben gazdag területeket, amelyek magas vízállásra utaltak.

Adataik azt mutatták, hogy a Khufu terület virágzott az egyiptomi Óbirodalom időszakának első felében, Kr.e. 2700 és 2200 között, amikor valószínűleg a három fő piramis épült. Khufu, Khafre és Menkaure fáraók uralkodása alatt még magas volt a vízállás az ágban.

A harmadiktól az ötödik dinasztiáig a Khufu ág egyértelműen kedvező környezetet kínált a piramisépítési terület kialakulásához és fejlődéséhez, és segítette az építőket a kő és az anyagok hajóval történő szállításának megtervezésében – jegyezte meg a kutatócsoport a tanulmányban.

Ám Egyiptom késői időszakában, Kr.e. 525-332 között a Khufu ág vízszintje leesett a száraz időszak alatt – ez a megállapítás összhangban van a múmiák fogaiban és csontjaiban lévő oxigénről szóló tanulmányokkal, amelyek az alacsony vízfogyasztást tükrözik. Mire Nagy Sándor Kr.e. 332-ben meghódította Egyiptomot, a Khufu ág csak egy kis csatorna volt.

Ez jelenti a jövőt a múlt kutatásában

Joseph Manning, a Yale Egyetem klasszicista történésze számára a forradalmi kutatás példája annak, hogy a paleoklimatológia alapvetően megváltoztatja az emberi történelemről alkotott felfogásunkat.

Egyre reálisabban és dinamikusabban látjuk az időben távolabbi emberi társadalmakat

– mondta a CNN-nek.

„Ezek az új technikák – akárcsak a tanulmányban használt pollenelemzés – lehetővé teszik a tudósok számára, hogy több ezer évvel ezelőtti társadalmakat vizsgáljanak” – tette hozzá Manning.

„Korábban az ókori egyiptomi történészek elsősorban szövegekre támaszkodtak, hogy megértsék az egyiptomi társadalmat, ez a módszer azonban megdőlni látszik, és a helyét újszerű technikák veszik át” – jelentette ki a történész.

(Borítókép: Menkaure, Khafre és Khufu három nagy piramisa Gizában, Egyiptomban. Fotó: Sean Gallup/Getty Images)