Kikeltek a szűznemzéssel fogant gyíkbébik

A Flora nevű sárkánygyík igencsak meglepte gondozóit és a természettudósokat a tudományos nyelven partenogenezisként emlegetett szűznemzéssel. A biológusok korábban is tudták, hogy egyes gyíkfajok képesek az önmegtermékenyítésre, ám a komodói varánuszok esetében először jegyeztek fel ilyesmit.

Tea és szivar

A 2006 májusában rakott tíz tojás közül három megsemmisült, a maradék hétből szerdára már öt kikelt. Két tojás még inkubátorban van. A kikelt varánuszcsemeték mindegyike hím (partenogenezissel csak hím utódok születnek), hosszuk 46 centi, súlyuk 113 gramm. A kicsik és a mama jól vannak, az aprócska sárkánygyíkok már nagy étvággyal pusztítják a szöcskéket és tücsköket.

"Örömmel mondhatjuk, hogy Flora most már boldog mama és papa egyben. Amikor az első bébije kikelt, nem tudtuk, hogy teát főzzünk neki, vagy inkább adjunk neki egy jó szivart" – viccelődött a BBC-nek Kevin Buley, az állatkert gerincesekért felelős gondnoka. A chesteri állatkert slágereit Húsvéttól tekintheti meg a közönség, addigra nevet is kapnak. Az esemény azért is örömteli, mert a komodói varánusz különösen veszélyeztetett faj: már kevesebb mint 4000 példány él belőlük a Földön.

Nem teljes klónok

A szűznemzés hátterét részletesen taglaló tudományos magazin, a Nature cikke szerint a sárkánygyíkokban azért alakulhatott ki ez a képesség, mert Indonézia szigetvidékén őshonosak, ahol rendszeresen előfordulhat, hogy a természeti csapások kisebb szigeteken elszigetelnek egy-egy varánuszt. A faj fennmaradását szolgálja, hogy a hímre évekig hiába váró nőstények ekkor megtermékenyítik magukat.

A chesteri állatkert varánusza, Flora sohasem párzott, de még csak nem is volt hím társaságban. A megsemmisült tojásokat vizsgáló Liverpooli Egyetem tudósai szerint a sárkánybébik nem teljes klónjai az anyjuknak, de a DNS-ükben feleannyi a variáció, ami arra utal, hogy a kicsik megduplázták az anya néhány kromoszómáját.

Bárót is esznek

A Délkelet-Ázsiában honos komodói varánusz hatalmas hüllő, testhossza elérheti akár a három métert, testsúlya a 100 kilogrammot. Harapása nemcsak hatalmas fogai miatt veszélyes, hanem azért is, mert nyálában rendkívül fertőző baktériumok vannak. Legtöbbször lesből támad, vagy a préda nyakát kapja el, vagy izmos farkával veri le az áldozatot a lábáról. Először rendszerint a belső szerveket tépi ki a hasüregnél, s csak ezután kezdi szétmarcangolni a nem ritkán még élő áldozatot.

A varánuszok jó futók, rövid távon az óránkénti 18 km-es sebességet is bírják, és a tengerben is otthonosan mozognak. Amikor összeállnak, és falkában kezdenek vadászni, még a vízibivaly sincs biztonságban tőlük, de az embereket sem vetik meg. 1974-ben egy svájci ornitológus, Rudolf Von Reding Biberegg báró egyedül vágott neki a bozótosnak - a varánuszok csak a szemüvegét és a fényképezőgépét hagyták meg.