Ionmeghajtó állítja pályára a műholdat

Az Európai Űrügynökség első számú műhold-építője, az Aleniaspazio által készített Artemis kommunikációs műholdat a múlt nyáron bocsátották fel egy Ariane rakétával a francia-guayanai Kourou űrtámaszpontról. A műholdat azonban nem sikerült a helyére juttatni: Az Artemis az eredetileg tervezettnél lényegesen alacsonyabb pályára került, veszélyeztetve ezzel az ESA eddigi legköltségesebb programjának megvalósítását.

Az Artemis az ESA legújabb és legfejlettebb kommunikációs műholdja, amely modern, bonyolult kommunikációs jelfogadó és -továbbító központként szeretnének működtetni. Tíz évre tervezett élettartama alatt a legfejlettebb mobil telefon- és navigációs rendszerek nélkülözhetetlen támasza lenne - talán most már lesz is.

A Földhöz közeli pályán keringő földfelszín- és tenger-figyelő műholdak adatai az Artemisen keresztül sokkal gyorsabban és hatékonyabban jutnak majd el a földi állomásokhoz, ráadásul egy teljesen új rendszerű, lézeres kommunikációs rendszerrel is felszerelték - SILEX -, ami valósággal forradalmasítja a műholdak közti kapcsolattartást. Bár a tervezettnél alacsonyabb magasság nem akadályozza meg teljesen a műhold ilyen jellegű tesztelését, szerepét tökéletesen csak a geostacionárius magasságban tudná betölteni.

Több mint féléves kísérletezés és tesztelés után a gyár és az ESA szakembereinek sikerült a műholdat elindítani az eredetileg tervezett geostacionárius magasság felé. A megoldáshoz az ion-hajtóművön kívül szükség volt az egyéb vegyi alapú hajtóművek használatára is, és a műhold egyéb berendezéseit is át kellett programozni, hogy hozzájárulhassanak az eredetileg nem tervezett manőverhez.

Egy sor váratlan akadály elhárítása után azonban a földi irányítók munkáját siker koronázta, és a drága szatellit napi 20 kilométert megtéve végre úton van oda, ahol már egy éve lennie kellene. Ha minden az új tervek szerint halad, az év végére eléri az eredetileg tervezett pályamagasságot.

Így működik az ionhajtómű Az ion-meghajtás lényege, hogy egy erre alkalmas gázt - általában xenont - kis adagokban az ionizáló kamrába vezetnek, ahol elektromos áram segítségével ionizálják. A folyamatban keletkezo ionokat a kamrában levő gyorsító elektródák olyan nagy sebességgel lökik ki a meghajtótérből, hogy az űrszerkezetnek - bár nem nagy, de folyamatos - tolóerot biztosítanak. A gyakorlatilag nulla légellenállású világurben az ion-meghajtású űrjármű végsebessége akár több tízezer km/óra is lehet - a NASA Deep Space-e például tizenhatezer km/órás sebességgel száguldott.