Giddens szerint vége a történelem végének

Anthony Giddens, alias Professsor Lord Giddens a világ egyik, ha nem a legbefolyásosabb szociológusa manapság. Nemzetközi hírnevét A kapitalizmus és a modern társadalomelmélet (1971) című könyvével alapozta meg, szociológiaprofesszor volt Cambridge-ben, majd a London School of Economics and Political Science igazgatója. Az ő nevéhez fűződik a modern szociáldemokrácia megújítását célzó, a „régi baloldal" és az „új jobboldal" közötti „harmadik út" politikai filozófiája, ami a brit Blair-kormány (és bizonyos mértékben Bill Clinton amerikai elnöksége) ideológiai vezérfonalává vált.

Az elmúlt harminc év legtöbbet idézett társadalomtudósa 2004-ben a királynőtől főrendi címet kapott, ma a brit felsőház munkáspárti tagja.

Giddens, aki évtizedek óta több mint egy könyvet ír éves átlagban, legutóbbi könyvét a klímaváltozás politikájának szentelte. A kelet-európai újságírók és szerkesztők klímatudatosságát fejlesztő londoni tréningen azt mondta, hogy „normalizálni és depolarizálni" kell a klímapolitikát, ami jelenleg jelentős részben pártpolitikai hovatartozás kérdése: a zöld és a baloldali pártok a saját ügyükként kezelik, míg a jobboldal egy tekintélyes része a klímaszkeptikusok álláspontját osztja. Pedig a helyzet már nem úgy áll, hogy vannak a „klímaváltozás-hívők" és a „klímaszkeptikusok", bár a sajtó egyelőre gyakran így tálalja.

Giddens szerint a tudományos közvélemény túlnyomó többsége bizonyított tényként kezeli az ember által előidézett klímaváltozás jelenségét, a klímaszkeptikus tudósok aránya kevesebb két százaléknál. Azt már a szkeptikusok sem vitatják, hogy a jelenség létezik, csak az ember által előidézett voltát kétlik, földtörténeti klímaváltozásokra hivatkozva.

Ugyanakkor léteznek klíma-radikális tudósok is, mint például James Hansen, a NASA vezető tudósa, vagy James Lovelock, a Gaia-elmélet atyja, akik viszont úgy vélik, hogy a többségi álláspont alábecsüli a globális felmelegedés sebességét, kockázatait és veszélyességét.

A három csoportnak három gyökeresen eltérő elképzelése van az ökoszisztémáról: a szkeptikusok szerint a bolygó robusztus, az emberi tevékenység nem tud kárt tenni benne; a többségi álláspont szerint aktívan meg kell óvnunk törékeny egyensúlyát; míg a radikálisok szerint olyan szörnyetegről van szó, amit nem szabad ingerelni, mert elpusztít bennünket.

Személy szerint Giddens úgy véli, hogy a szkeptikusok álláspontja tarthatatlan, míg a radikálisokét sajnos nem lehet egyértelműen kizárni.

A többségi álláspontot az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) által képviselt konszenzus jeleníti meg: eszerint az ember által előidézett klímaváltozás valós, most történik, és súlyos következményekkel fenyeget az eljövendő generációk számára. Az időjárási mintázatok szélsőségesebbé válnak, nőnek a globális egyenlőtlenségek, népvándorlások indulnak meg már húsz-harminc éves távlatban.

A radikálisok szerint viszont a változások nem csak fokozatosan, hanem hirtelen is bekövetkezhetnek, ha a folyamatok egy fordulóponthoz érnek – a permafrostból felszabaduló metángáz, vagy a grönlandi és az antarktiszi jég olvadása gyorsan katasztrofális helyzethez vezethet.

Bárhogy is zajlik le majd, a történelem végének végéről van szó – magyarázta Giddens, utalva Francis Fukuyama amerikai politológus (azóta a szerző által is revideált) elméletére, miszerint a szovjet típusú szocializmus bukásával és a hidegháború lezárultával a nyugati típusú liberális demokrácia mint az emberi faj legfejlettebb társadalmi berendezkedése végső győzelmet aratott a bolygón.

Giddens szerint azonban ma már más típusú társadalmi berendezkedés kialakításán kell dolgoznunk, mert a jelenlegi hosszú távon fenntarthatatlan. „Mi magunk pusztítjuk el azokat a körülményeket, amelyek között a társadalmunk él és virágzik" – fogalmazott Giddens, ezúttal Diamond Jared híres könyvére célozva.

És bár erről széles körű tudományos, és növekvő politikai konszenzus van, az emberiség továbbra is úgy él, mintha a probléma nem lenne fontos. A fejlett országok lakossága a tudósok körében mért arányt messze meghaladóan, 40 százalékban klímaszkeptikus nézeteket vall. Ezt a jelenséget szerényen saját magáról, Giddens paradoxonának nevezte el a tudós, és azzal magyarázza, hogy korábban soha nem álltunk szemben olyan problémával, amely nem gyakorol érzékelhető befolyást a mindennapi életre, és mire nyilvánvalóvá válik, késő lesz cselekedni ellene, hiszen az üvegházhatású gázok évszázadokig a légkörben maradnak.

Megoldásként Giddens strukturális változásokat javasol a politikában. Az állami szabályozást az elmúlt évtizedekben rövidtávú érdekek és célok befolyásolták leginkább, míg a klímavédelem és az energiabiztonság minimum 20-30 éves időtávra való előregondolkodást tesz szükségessé. „Utálom ezt mondani, de szükség lesz valamiféle visszatérésre a tervezéshez" – mondta, hiszen azt már a globális pénzügyi válság is bebizonyította, hogy a kormányoknak nagyobb szerepet kell vállalniuk, több szabályozásra van szükség, és kevesebb rövidtávú piaci megfontolásra.

Az ilyesfajta tervezéshez azonban „politikai kontinuitásra", folyamatosságra van szükség, és mivel a fejlett országok többsége demokratikus berendezkedésű, a fő feladvány abban áll, hogyan lehet kivédeni a klíma-, és az energiakérdés politikai polarizációját, hogyan lehet „normalizálni" a klímapolitikát, amelyet a környezetvédő és baloldali pártok a saját ügyüknek éreznek, míg a jobboldal döntően szkeptikus a kérdéssel kapcsolatban.

„Pedig a klímaváltozás nem jobb-, vagy balodali kérdés, el kéne már felejteni a ‘zöld az új vörös' hozzáállást" – érvelt, hozzátéve azt is, hogy a zöldek antikapitalista, beruházásellenes mentalitása ugyanúgy polarizáló hatású, mint a jobboldali szkepszis.

„Nem az a dolgunk, hogy ‘megmentsük a Földet', hanem hogy megmentsük az emberiség létfeltételeit a Földön" – ekézte a sötétzöldeket Giddens. Szerinte nem riogatni kell az embereket, hanem mobilizálni, negatív helyett pozitív képekkel, problémák helyett lehetőségekről beszélve. Közvéleménykutatások bizonyítják, hogy az embereket lelkesíti a tiszta energia, az energiabiztonság, az alacsony szénkibocsátású gazdaság ideája, ahogyan az is bizonyított már, hogy a fenntarhatóságra való átállás nem csak költségeket, hanem gazdasági lehetőségeket is jelent, és jelentősen hozzájárulhat az egyes országok jövőbeli versenyképességéhez.

A klímaváltozás kérdését Giddens a korábbinál sokkal jobban összekapcsolná az energiabiztonságéval, mert úgy véli, hogy a recesszió múltával az olajárak gyorsan visszatérnek majd a hordónkénti 200 dolláros szintre. Könyvében külön fejezetet szentel az olajhozamcsúcs problematikájának, amely szerinte analóg a klímaváltozáséval: a szkeptikusok szerint még évszázadokra elegendő fosszilis tüzelőanyag áll rendelkezésünkre, a többségi álláspont szerint néhány évtized múlva problémát fog okozni, a radikálisok viszont úgy vélik, néhány éven belül beleütközünk az erőforráskorlátba.

Márpedig a korai olajhozamcsúcs hazavághatja a klímaváltozás elleni küzdelmet, mert a szénbányászat reneszánszához vezethet, miközben a klímaváltozás megfékezése esélytelennek tűnik a fosszilis energiahordozóktól való függőség radikális csökkentése nélkül.

A cikket itt lehet kommentálni