Lufiufó, szagszobor

Az építészetről azt szokták mondani, hogy olyan, mint a megfagyott zene. De a zene csak az időben létezik, és kár is lenne megfagyasztani. Az építészetnek inkább ugyanolyan dinamikusnak kellene lennie, mint a muzsikának - fogalmazta meg hitvallását Usman Haque brit építész, aki elmúlt és elképzelt installációi és performanszai bemutatásával próbálta partihangulatra hergelni hallgatóságát szombat délután a Műcsarnokban.

Partihangulat helyett azonban szolíd paranoia telepedett a projektor előtt ülőkre: Haque előadásának végére kiderült, hogy elektromágneses terek rabságában élünk, mindent elönt a rádióhullám, az infrahang és a wifi, ezek pedig bizonyítottan együtt járnak a kísértetekkel. Még szerencse, hogy van megoldás.

Valami bűzlik

Az interaktív installációiról ismert Haque, egyébként a Bartlett építésziskola tanára, A tér illatai című projektjének bemutatásával kezdte a az előadást. Szerinte az építészek túl sokat foglalkoznak a "hardverrel" és keveset a "szoftverrel", és bár igaz, hogy a szoftvernek szüksége van a vasra ahhoz, hogy futni tudjon, azért mégis a szoftver az úr. Itt vannak például a szagok. A szagokat használják ugyan szállodákban központi légfrissítő formájában, és olyan kávézókról-pékségekről is tudni, amelyek marketingképp direkt az utcára pumpálják bentről az illatfelhőt, de az igazi mégis a szagokból alkotott tér. Csakhogy a szagok hajlamosak összekeveredni és "mocsaras elegyet" képezni. Ennek elkerülésére Haque szobányi dobozt konstruált, ami ventillátorokkal külön csatornákon áramoltatja a szagokat, kétméteres óránkénti sebességgel. Sikerült is a szagokat - a frissen kaszált széna, az ózon, a mosógép, az izzadság és a kávé illatát - háromdimenziós térben pozicionálnia, ami a dokumentációs videón is jól látszott: emberek valóban úgy viselkedtek, mintha éreztek volna valamit.

Orr után fül

Haque másik alkotása, az Égi fül (Sky Ear) hosszadalmas előkészítést és rengeteg pénzt vett igénybe: ezer héliummal töltött luftballont eresztett a levegőbe, hogy szemmel láthatóvá tegye az elektromágneses teret. Vagy tereket. A lufik mindegyikébe került egy áramkör, amire Hasque és felesége háromszínű ledeket és egy-egy mobiltelefont applikált. Erre azért volt szükség, hogy a közönség maga is befolyásolhassa a látványt, hiszen a gsm-kommunikáció is generál elektromágneses teret.

"Ha ezret csinálsz valamiből, nagyon fontos, hogy az elsőt ne rontsd el", mondta az építész, aki a konyhaasztalról készült fényképekkel demonstrálta: ötször kellett újrakezdeniük az egészet, mire összeállt a dolog. Végül több kudarcba fulladt kísérlet után sikerült a téli London fölé bocsátani a pányvákkal irányított lufiufót, amit nyilván csak azért nem vadászott le a légelhárítás, mert egy repülőtér közelsége miatt előre be kellett jelenteni az akciót. A ledek meg villogtak szorgalmasan, háromdimenziós mátrix formájában jelenítve meg az elektromágnesességet, valahogy úgy, ahogy az északi fény teszi - önerőből.

Felfújhatós Linux

Az építész Indiába is ellátogatott, hogy bebizonyítsa: az építészet nem is pusztán szoftver, hanem egyenesen operációs rendszer, ráadásul nyílt forráskódú: olyan tehát, amin bármely hozzáértő buherálhat egy kicsit, és ettől nemhogy rosszabb lenne, hanem csak tökéletesedik. A hagyományos építészetben a tervező, a kivitelező és a lakó elválik egymástól, a nyílt forráskódú változatban viszont együttműködve hoznak létre új tereket. A bizonyításhoz tégla, malter és talicska helyett Hasque felfújható műanyagzacskókat használt, és konstatálta: a résztvevők "csodálatos textúrákat hoztak létre, pedig egyikük sem volt építész".

Légkondival a seggmeleg ellen

A vizionárius tervei között szerepelnek még a munkanéven "Lebegők"-ként (floatables) emlegetett szerkezetek, amelyekkel az összes városlakókat veszélyeztető káros hatást ki lehetne küszöbölni. Az emberek fölött lebegő, pillangó alakú magánszféra-pajzsok ötlete azután pattant ki az építész fejéből, hogy elhatározta, feltérképezi lakása wifi-viszonyait. A hotspot közelében, a dolgozószobában természetesen mindenhol volt drótnélküli net, a nappaliban már gyengült a jel, az ebédlőben viszont Haque két furcsaságra is bukkant: egyrészt betolakodó nyomait fedezte fel (mint később kiderült, a szomszéd wifizett), másrészt viszont talált egy fehér foltot, ahol semmilyen jel nem volt.

Az építészt a szomszéd idegesítette, a fehér folt viszont megnyugtatta: létezik hát szűz terület - de hogyan lehetne ezt kivinni az utcára? Az utcára, ahol folyamatosan megfigyelnek, lehallgatnak, kameráznak bennünket, adatainkat ellopják, behatolnak magánszféránkba, és egyesek még a seggük melegét is otthagyják a padon maguk után. Hasque szerint nem jó megoldás, ha alufóliába burkoljuk magunkat a sugarak ellen (az infrahang hányingert kelt, a szemgolyó vibrálni kezd tőle, ez pedig hallucinációkat ébreszt - ezért látunk kísérteteket); jobb, ha medúzaként, burokkal védekezünk. Ez a burok lenne a Lebegő, az elvárosiasodott polgár pajzsa. Már csak olyan apró problémákat kell megoldani, mint a súly, az energiaellátás, a tartósság meg az esetleges vandalizmus. De akinek sikerült uralma alá hajtania a szagokat és lehallgatnia az eget, az előtt nem létezhet akadály. Addig is marad az alufólia. Meg a seggmeleg.