Tél a szibériai nomádok között

A szerző etnológus, 12 éve jár Közép-Szibériába, tavaly kilenc hónapot töltött terepmunkán két, a Bajkál-tótól nyugatra elterülő burját faluban. Háromszor járt az evenkik között, legutóbb tavaly decemberben. Írása ezen a találkozáson tapasztaltakon alapul.

Az evenkiknek, és általában minden mai tajgában élő közösségnek és embernek a tél a vadászatot, a férfias életet, a nőknek idegenekkel való találkozás lehetőségét jelenti. Nyáron a tajgai evenki falvak elzártak a külvilágtól, hiszen az esőktől átitatott talaj állandó jelleggel járhatatlanná teszi az erdei utakat, télen ellenben a hó és a fagy nyitja meg azokat a külvilág felé.

Nincs út, sem villanyvezeték

Nyugati burját utas ősei szülőföldjére menet imádkozik a terület tunguz (evenki) ősasszonyához annak barisa-jánál, az égiek lókikötő oszlopánál, az ősanya hajdani lakóhelye irányába.

Nyáron Tuturiba, az irkutszki evenkik falujába nem vezet út, télen a sámánfa után egy alig észrevehető csapás visz bal kéz felé az erdőbe. A faluban nincs elektromos áram, van egy diesel-motor, ez ad áramot esténként két óra hosszáig, ha történetesen van gázolaj. A körzet másik két evenki faluban még rosszabb a helyzet, egyikben sem működik a diesel-motor és rádióadó sem, mivel nincs, aki megjavítsa, a boltot is hosszú időre bezárták áruhiány miatt.

Nemrég tért vissza a járásszékhelyről a polgármesteri hivatal fiatal evenki vezetőnője, hogy azt a kevés petróleumot, amit sikerült a járási vezetőségtől kikönyörögnie, szétoszthassa a háztartások között, hogy az embereknek legalább egy ideig legyen mivel világítaniuk a hosszú téli estéken.

Bezárt az iskola

Mindenki örömmel üdvözli, ha füstöl a bolt kéménye, ami biztos jele annak, hogy nyitva van, tehát áru érkezett a faluba. A boltban rengeteg a gyerek, olyan az ember érzése, mintha itt lenne az iskola. Ennek az az oka, hogy a járási hivatal nem utalt ki gázolajat a falunak áramot szolgáltató diesel-motorhoz, erre sztrájkszerű, dafke válaszlépésként az evenkik bezárták iskolájukat. A gázolaj megvonásával megszűnt ugyanis egyetlen kapcsolatuk a külvilággal, a tévé, melyet esténként egy-két órán át tudnak nézni a generátor által szolgáltatott árammal.

Nincs pénzforgalom

Pénze senkinek sincs, még a nyugdíjasoknak sem, akik elvileg 500 rubel (5000 forint) nyugdíjat kapnak havonta egy olyan országban, ahol az árak csak egy kicsit alacsonyabbak, mint nálunk. De az a kevés ember sem kap fizetést pénzben, aki az iskolában, a klubban, a polgármesteri hivatalban, vagy az elsősegélynyújtó állomáson dolgozik, mert a következő havi fizetése terhére vásárolhat hitelre a boltban.

Van, aki még ennek sem örülhet, mert nem volt hajlandó az előzetes megbeszélés értelmében a "helyi érdekeket képviselő" Evenki Társaságnak az irkutszki prémfelvásárlók áraihoz képest harmadáron eladni prémjeit. A Társaság evenki származású vezetője rég beköltözött Kacsugba, a járási székhelyre, s elvette feleségül a járási hivatal vezetőjének leányát. Ahelyett azonban, hogy földijeinek érdekeit képviselné, a Társaság oldalára állt. A rossz nyelvek szerint, mikor az evenki falu polgármester asszonya gázolajat kért a járási vezetőtől, a Társaság vezetője arra buzdította apósát, hogy ne adjon, mert az evenkik nem adják le a prémeket, "ezután majd megtanulják, hogy kinek kell vadászniuk". És ő volt az is, aki megtiltotta a boltvezetőnek, hogy hitelt adjon a tanár fizetésére, mivel az nem volt hajlandó olcsón adni az általa lőtt prémeket.

Egy lábon állni veszélyes

A nyugati burjátok csak erdeik kiirtásával tudnak pénzhez jutni

A gond akkor kezdődik, mikor a nagy hidegben nem lehet a tajgába menni vadászni. Ekkor nincs mit enni a faluban, az emberek bezárkóznak, nem járnak vendégségbe, mint régen, a vendéget sem nézik jó szemmel, mert nincs mivel megkínálni. A prém- és húsvadászat a pénzszerzés egyetlen lehetősége, a mínusz 50-60 fokos hidegben a vadászat kényszerű szünetelése nem engedi, hogy az evenkik tartalékokat képezzenek.

Segítik egymást

A hagyományos evenki társadalom nagyon sérülékeny. Az evenkik nem képeznek nagy tartalékokat, mindig csak annyi vadat ejtenek el, ami feltétlenül szükséges. A zsákmányt szétosztják egymás között, mert tudják, hogy egyik nap az egyik vadásznak van szerencséje, másik nap másiknak. Ezzel nem az "őskommunizmust" gyakorolják, hanem az egyedülálló nőket, a nehéz sorsú árvákat segítik, a vadász-szerencsét akarják a segélyezésen keresztül megtartani.

Nem beszélnek szívesen a régi dolgokról, mert ebből a múltban jó még nem származott, de a jövővel sem foglalkoznak, inkább azt mondják, majd meglátjuk mi lesz. Ebben a megnyilvánulásban a természetközeli viszonyuk, a természetben való élet tapasztalata tükröződik. "Akárhányszor megyek is a tajgába mindig mást találok, mindig van mit felfedezni benne. "Amikor egy magyar azt mondja "a jó isten tudja", egy evenki így szól: "majd meglátjuk, milyen kegyes lesz a természet hozzánk."

Mindennek gazdája van

Medvevadászaton a tajgai burjátok

Itt a természetet egységként szemlélik, melybe beletartozik a természetes környezet az időjárás, és az állatvilág is. Ennek a szemléletnek a gyökereit az evenki hitvilágban lehet megtalálni, ugyanis a természetnek gazdája van, akitől el kell kérni a sikert, a szerencsét. Arra, hogy minden dolog összefügg egymással, és hogy mindennek gazdája van, az mutat, hogy az evenkik magukat is tajgájuk gazdájának tekintik, egyfajta intézőnek. Az ő dolguk mindenről gondoskodni, és elszámolni a javakkal a szellemi gazdának - a jó, a nyugodt elszámolás alapja annak, hogy jól menjenek a dolgok.

A modernizált életmód veszélyeket hordoz

Régen, mikor a hagyományos élet menete még kevésbé volt kívülről befolyásolva, az evenkik nem fogtak új gazdasági tevékenységekbe. Az orosz életforma előretörésével fokozatosan elvesztette az evenki társadalom a hagyományos biztonságát, amit annak előtte a különböző evenki tevékenységek folyamatos fenntartásával értek el. Ha az egyik évben valamelyik vadra sikertelenül vadásztak, akkor biztonságot a sikeres években mellékesen fenntartott kiegészítő tevékenység, a halászat és a gyűjtögetés jelentett.

Ellenben ma, mikor a réntartás visszaszorult, egyes területeken teljesen felszámolták, a vadászat kiszolgáltatott a prémfelvásárlók kénye-kedvének, a többi tevékenység evenki-idegen, az evenkik múltja és jövője mellett a jelen is nagy nehézségeket hordoz magában.

Kik azok az evenkik? Az evenkik a mandzsu-tunguz nyelvcsalád északi ágának legnagyobb nyelvét beszélő kis nép, tagjai háromszázas csoportokban lakják a tajgát a Jenyiszej bal oldali mellékfolyóitól egészen a csendes-óceáni Szahalin szigetéig. Hagyományosan a "sámán" szó csak az evenki és rokon nyelvekben jelent sámánt, ezt először 1581-ben az egyik Jenyiszejtől nyugatra élő evenki csoporttól írta le egy régi tudós utazó. Az evenkik a harmincas évekig egész évben folytonosan hagyományos tajgai nomád életmódot folytattak, rént tartottak, vadásztak, halásztak, vándoroltak nyáron - két hetenként egyik táborhelyről a másikra, télen - feljebb, a hegyek lábához, a tajga és a hegyi tundra határára húzódtak fel nyájaikkal. Egészen az 1937-es represszióig minden evenki nemzetségnek volt sámánja. Ekkor kényszermunkára hurcolták őket, ahonnan senki sem tért vissza. A harmincas évektől az oroszok, de a Hingán-hegységben a kínaiak is állandó téli szálláshelyet építettek nekik. Ettől kezdve az asszonyok nagy része, az öregek és a gyerekek is itt éltek, mert itt vannak az iskolák, a bentlakásos kollégiumok, melyek a fiatalok evenki gyökereinek elvágását, a szovjet értékrendre való átállást hivatottak katalizálni. Általánosan elterjedt, hogy míg a férfiak a tajgában vadásznak vagy a rénekkel foglalkoznak, a nők a faluban oroszok asszonyai lesznek. Ma az evenki társadalom nemi alapon kettészakadt, így rohamosan átalakul a társadalom etnikus tartalma.