Szabadság, szerelem, szerelem, szerelem

Március 15., Stančić börtönénél

Táncsics cellájának ajtaján hamarosan kopogtatott az őrparancsnok, és közölte a fogollyal, hogy nemsokára kiszabadul. Megkérte, hogy beszéljen a tömeggel az érdekében, ő csak parancsot teljesített. Délután fél hatkor a küldöttség megérkezett a börtönbe.

Stančić, ahogy akkor hívták, sajtóvétség és izgatás miatt került börtönbe 1847-ben egy Lipcsében megjelent műve miatt. Szabadulása és a forradalom tiszteletére aznap vette fel a magyarosabb Táncsics nevet. „Börtönöm ajtaja feltárult, és beléptek Nyáry Pál, Klauzál Gábor és mások is többen, de ezek élén kedves feleségem, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: Nincs többé cenzúra! Én nagy meglepetésemben, hogy feleségem is jelen van, nem bírtam szólani”- írja később. Táncsicsné Seidel Teréz egy józsefvárosi csizmadia lánya volt, akit a jobbágy sorból felemelkedett író 1838-ban vett el. Szüntelen nélkülözésben, nyomorban éltek, de nagy szerelemben.

A szabadulást követően is legszívesebben kettesben maradt volna feleségével, de nem tehette. „Feleségemmel s Nyáry Pállal kocsiba ültünk, s alig foglaltunk helyet, a lovakat kifogták, s a kocsit férfiak, ifjak húzták ...Így haladt a menet Budáról a hídon át Pestre, a Nemzeti Színház elé, hol töméntelen sokaság közül hangok zajlottak fel, hogy a színházban a fejedelmi család (nádori) páholyában foglaljak helyet. De e kívánság teljesítését azon nyilatkozattal mellőztem, hogy nem mehetek a színházba, mert a városházához kell mennem, hogy az ott ülésező új kormány bizottmányának magamat bemutassam, miszerint tényleg meggyőződhessék arról, hogy valósággal ki vagyok szabadítva.” Megígértették vele, hogy az esti előadásra visszatér. A mai Vörösmarty tér sarkán álló Nádor fogadó legszebb szobáját nyitották meg a házaspárnak. Sem lovashintóban nem ültek korábban, sem szállodai szobát, franciaágyat nem láttak még soha. A kiszabadult rab alig várta, hogy kettesben maradjanak. A színházi ünneplést is kihagyta. Valószínűleg nem sok ilyen boldog éjszakájuk volt.

A szabadságharc bukása után Táncsicsot halálra ítélték, sőttávollétében „in effige” ki is végezték. Teréz saját házuk alatt készített számára rejtekhelyet, s itt élt nyolc évig, az amnesztia kihirdetéséig. A gödörben csaknem megvakult. Két évvel később 1860-ban egy március 15-ei tüntetés szervezése miatt ismét letartóztatták, és 10 évre ítélték. Csak 1867-ben szabadult öregemberként. Teréz végig kitartott mellette.

Március 15., a Nemzeti Színházban

Amikor kiderült, hogy Táncsics kiesett, a forradalmárok azon törték a fejüket, hogy este a színházban egy színész fogja helyettesíteni, mert az előre kitalált dramaturgiától nem akartak eltérni. A színház zsúfolásig megtelt, Bajza direktor ötlete az ingyenes előadásról megtette a hatását. Igazi forradalmi tabló állt össze: a földszinten kofák, mesterlegények, kispénzű diákok. A páholyokban a város előkelői és a nap hősei, a forradalmárok. Ott ült Petőfi és Júliája, Jókai Nyáry Pál páholyában Táncsics helyén, mellettük Bulyovszky és Vasvári. Utóbbit a nézőtér egy eldugott sarkából nézte a fátyolos tekintetű Teleki Blanka. A mellette ülő hölgyek a szabad prédának számító, fess Klauzál felé mosolyogtak. A színészek lázasan készülődtek, Szilágyi Lilla a takarásból pislogott Bulyovszkyra. A Bánk Bán minden szereplője kokárdát tűzött magára. A Gertudist alakító Laborfalvi Róza először tiltakozott: szerepidegennek érezte, hogy a német királyné kokárdában menjen a színpadra. De meggyőzték, hogy aznap nem ez számít. És tényleg: a szabdság és a szerelem teljesen átírta aznap este a műsort.

A Bánk bánt nem lehetett végigjátszani. Az első felvonás után a közönség ráunt a lassan hömpölygő cselekményre, és valami forradalmit akart. A nagy zajongásban a színpadra lépett a Petur bánt alakító Egressy Gábor, és elszavalta a Nemzeti dalt, azután a darab szereplői egyszerre léptek a színpadra, és elénekelték a Szózatot, a Marseillaise-t, a Rákóczi indulót és a Hunyadi László áriáját. A közönség azonban egyre hangosabban Táncsicsot követelte, aki ekkor már a szállodába bezárkózva töltötte megérdemelt pihenését hű Terézével. Petőfi és Vasvári próbálták lecsöndesíteni a tömeget, de szavaikat elnyelte a lárma. Egressy elérkezettnek látta az időt, hogy a színpadra vezessen egy ál-Táncsicsot, hadd kapja meg a nép, amit szeretne. Jókai azonban nem hagyta, hogy a forradalom estje egy ilyen kínos paródiával folytatódjon, ezért bejelentette, hogy beszélni fog a néphez.

A színfalak mögé ment, és szólt Egressynek, hogy vonassa fel a függönyt. A színfalak mögötti félhomályban csaknem összeütközött a kokárdás Gertrudisszal, Laborfalvi Rózával. Egymásra néztek, a 23 éves fiatalember közelről is épp olyan gyönyörűnek találta a 31 éves dívát, mint korábban a nézőtérről. Jókai öltözete estére kissé megviseltnek tűnt: csizmája sáros volt, ruhája az esőtől átázott, csak a cilindere szalagjába tűzött óriási piros toll kölcsönzött neki némi forradalmi külsőt. A színpadra állva elmesélte Táncsics kiszabadítását és azt, hogy a fáradt hazafi most nem tudott eljönni. Beszédet némi taps fogadta, de azért a közönség nem örült, hogy nem láthatja élőben a kiszabadított rabot.

A tapsrend természetét értő Róza ekkor lépett a színpadra. Levette jelmezéről a saját maga által varrt, erdélyi és magyar színekkel készített piros-fehér-zöldsárga-kék kokárdáját, és a szónok mellére tűzte. A taps végre felmorajlott, de Róza ezt is tudta fokozni. Ott, a közönség szeme láttára megcsókolta a kissé megszeppent írót. A nézőtéren ováció tört ki: a szerelem megmentette az estét, és győzött a szabadság is. Jókai és Róza másnap már együtt andalgott a budai utcákon.

A barátok közt elterjedt a hír: Móric nemcsak a forradalom hevében váltott csókot a nála nyolc évvel idősebb Rózával, hanem össze is kötné életét a kétes hírű színésznővel, akinek házasságon kívüli született gyermeke van. Laborfalvi Róza, született Benke Judit gyermekének apja a kor ünnepelt hősszerelemes színésze, Lendvay Márton volt. A színésznő a 40-es évekre már igazi sztár volt, férfiak tucatjai hevertek a lábai előtt. Vörösmarty és Bajza is áradozó kritikákat írt róla, s egy ízben még a színházat különösebben nem kedvelő Széchenyi Stefi gróf is felállott páholyában és a közönség füle hallatára fennhangon azt mondta: „Laborfalvi sonorus alt hangja a legszebb muzsika, amit hallottam valaha".

A népszerűség azonban nem jelentette, hogy Rózát feleségnek is el tudták volna képzelni rajongói. Így volt ezzel Petőfi is, aki nem átallott összefogni barátja édesanyjával, hogy megakadályozzák az esetleges házasságot. Először is bemutatták Móricnak Róza tizenéves kislányát, hogy eltántorítsák szándékától. Jókai meg is ígérte, hogy szakít a színésznővel, de ehelyett Sándor másnap barátja hűlt helyét találja a közös lakásban. Rosszat sejtve, az éppen törött lábú Jókainé asszonnyal felmentek Laborfalvi svábhegyi villájába, de a pár már onnan is kereket oldott. Végül – a színésznők iránti olthatatlan szerelem ügyében megértő Nyáry Pál segítségével – Rákoscsabán adta őket össze egy falusi pap.

Petőfi annyira megorrolt barátjára, hogy szóba sem állt vele, és csak Laborfalvi Móricként emlegette egykori lakótársát. Pedig Róza szerető és hűséges felesége lett Jókainak. Még hamis papírokat is szerzett neki '49-ben, de biztonságból jó ideig továbbra is szobafogságban tartotta férjét, hogy baja ne essék. „Annak, hogy olyan sokat dolgozom, az egyik oka az is, hogy szeretek otthon lenni – s hogy még egyet megvalljak, még bírálóim legelsőjét is tisztelem az én asszonyomban. Az ő ítélete nekem oraculum" – írta róla később Jókai. Róza 1886-os halála szó szerint megbénította Jókait. Fogadott leánya szervezett neki hosszú itáliai utazást, hogy lassan felejteni kezdje. És aztán megismétlődött minden: amikor 74 évesen feleségül vette az akkor 20 esztendős Grósz Bellát, ugyanúgy ellene fordult családja és barátai, mint ötven évvel korábban Róza miatt.

Jókai és Róza csókja fertőzőnek bizonyult. Szilágyi Lilla lépett elő, és a délben megszólított Bulyovszky mellére tűzte a saját kokárdáját. Megvolt a második csók is, amit Petőfi már bosszúsan fogadott, attól félve, hogy a szabadság ünnepe helyett csak a szerelem marad meg a jelenlévő emlékezetében.