A brit, aki felgyújtotta a Fehér Házat
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Egyes amerikai politikusok, köztük James Madison elnök 1812-ben elérkezettnek látták az időt, hogy a britek erejét bő két évtizede lekötő, Európát feldúló francia forradalmi, később napóleoni háborúk árnyékában a Brit Birodalom maradék észak-amerikai gyarmataira is rátegyék a kezüket, illetve lecsapjanak az akkor spanyol uralom alatt álló Floridára is.
E lehetőség mellett az is a háború mellett szólt, hogy a Franciaország elleni brit háború fő fegyvere, a kontinentális blokád súlyosan érintette az amerikai kereskedőket is, ráadásul a feltartóztatott hajók legénységének egy részét a Királyi Haditengerészet kényszerrel saját kötelékébe sorozta, ezt a gyakorlatot pedig az ismételt amerikai tiltakozások ellenére sem voltak hajlandók beszüntetni.
Az Egyesült Államok 1812 júniusában hadat üzent Nagy-Britanniának, benyomult a mai Kanada területére (amelynek kérdéses, keleti része akkoriban a két brit gyarmatot, Alsó- és Felső-Kanadát foglalta magában), valamint nagy erőkkel igyekezett megakadályozni a brit kereskedelmi hajózást a Karib-tengeren és az Atlanti-óceán északi részén. A mai Kanada ellen indított amerikai offenzíva kudarcba fulladt. A Detroitban állomásozó egységek harc nélkül megadták magukat, a Niagara-folyón keresztül tervezett támadás pedig zűrzavaros visszavonulásba torkollott, amikor a New York-i Milícia megtagadta, hogy átlépje az államhatárt. Madison anélkül indított háborút, hogy a megvívásához szükséges hadsereg a rendelkezésére állt volna.
A britek „természetes közegében”, a tengeren sem alakultak kevésbé különösen az események. Az aprócska amerikai flotta, amely szinte alig jutott forrásokhoz a három egymást követő republikánus kormányzat egy évtizede alatt, három egy-egy hajót felvonultató ütközetben is győzelmet aratott 1812-ben, sokkolva a Királyi Haditengerészetet. Még a francia flotta vezetése is kezdte elhinni az események láttán, hogy Nelson utódait talán le lehet győzni. Az amerikai propaganda kapott az alkalmon, és a győzelmeket a morális felsőbbrendűség bizonyítékainak igyekezett beállítani, azt állítva, hogy a britekre mért vereségek Amerikát a tengerek urává tették. Közben amerikai kalózok, engedéllyel rendelkező rablók rajzottak ki Baltimore-ból, New Yorkból és Charlestonból, hatalmas veszteségeket okozva a kereskedelmi hajózásban. Európa sorsa továbbra sem dőlt el, Napóleon csapatai egyre mélyebbre hatoltak Oroszország területén, Madison pedig arra számított, hogy a britek elvesztik a franciák elleni háborút, és sorsára hagyják Észak-Amerikát.
A brit háborús célok
A közvélemény felzúdulása ellenére a brit kormány nyugodt maradt, erősítésként csapatokat szállíttatott át Kanadába a Nyugat-Indiákról, a flottát pedig újabb hajókkal és jobb tisztekkel erősítették meg. A britek célja egyszerű volt: rávenni az Egyesült Államokat, hogy hagyja békén Kanadát. Ez lehetővé tette volna, hogy erőiket az igazán fontos konfliktusra, a Napóleon ellenire összpontosítsák.
A britek részben a Napóleon ellen már bevált stratégiát követték: a kanadai határ védelme mellett igyekeztek biztosítani a kereskedelmi hajózást, ezután pedig pusztító hatású gazdasági blokádot léptettek életbe az Egyesült Államok ellen. Miután 1812–1813 telén erősítéseket küldtek Észak-Amerikába, a britek figyelme újra Európa felé fordult. Amikor Napóleon dicstelen visszavonulásra kényszerült Oroszországból, Nagy-Britannia hozzálátott, hogy egy új szövetséget kovácsoljon össze a francia császárság összeroppantására.
A taktika beválni látszott, amikor 1813. június 1-jén Boston közelében a brit Broke kapitány zsákmányul ejtette az amerikai haditengerészet egyik legerősebb hajóját, a Chesapeake fregattot. A kereskedelmi hajózás veszteségeit is sikerült elfogadható szintre csökkenteni, miután szigorúbban betartatták a kereskedőhajók konvojokba szervezésére vonatkozó szabályokat, valamint erősebb hadihajókat vezényeltek ki kíséretnek. Napóleon 1814. áprilisi bukása idején a blokád már a teljes amerikai partvonalra kiterjedt, elapasztva a szövetségi kormány bevételeit, melyeknek nagy része a vámokból származott. A teljes gazdaságot is rendkívül súlyos helyzetbe hozta a blokád, olyannyira, hogy az Egyesült Államoknak egyszerűen elfogyott a pénze, 1814 októberére csődhelyzetbe került. Ez az ára, ha egy tengeri világhatalmat profi hadsereg és megfelelő színvonalú flotta nélkül hívnak ki a pástra.
Washington lángokban
A szárazföldön, ahol Madison és kormánya könnyű győzelemre számított, állóháború alakult ki. Kanadában a brit reguláris egységek, a kanadai milícia és az indián törzsszövetség három éven keresztül egymás után verték vissza az amerikaiak támadásait. Ezeket a sikereket akasztották meg az 1813-ban az Erie-tónál, majd 1814-ben a Champlain-tónál aratott amerikai győzelmek, amelyek megakadályozták, hogy a britek dél felé nyomuljanak. Ehelyett a britek meglepetésszerű, hajókról indított rajtaütéseket hajtottak végre az óceánparti városok ellen.
Egy ilyen akció hozta el a háború legfurcsább epizódját. 1814 augusztusában négyezer fős brit sereg szállt partra a Patuxent folyó közelében, majd Washington ellen vonult. Miután legyőzték az amerikai milíciát, megszállták a fővárost. Madison elnöknek olyan hirtelen kellett elmenekülnie, hogy a Fehér Házban a megérkező britek ott találták az ebédet, amelyet a személyzet aznapra főzött. Cockburn ellentengernagy és Ross tábornok valódi angolos hidegvérrel leültek és jóízűen elfogyasztották az ebédet, miközben katonáik felgyújtották a város összes középületét, majd – feltehetően a tea után – a Fehér Ház felgyújtására is parancsot adtak, mielőtt ugyanarra távoztak volna, amerről jöttek.
Ross ugyan néhány héttel később Baltimore-nál elesett, sőt serege is vereséget szenvedett, de a kivéreztetett amerikai gazdaság nem bírta tovább a háborús terheket, ezért 1814 karácsonyának estéjén Gentben megszületett a békeszerződés, amely a feleket a harcok kirobbanása előtti állapot visszaállítására kötelezte – tehát pontosan azt írta elő, amit a britek a háború kitörése óta igyekeztek elérni. Az amerikai háborús célok teljesítését még csak meg sem fontolták.
(A háború részletesebb történetéről, az amerikai Észak és Dél ekkor is tetten érhető ellentéteiről a BBC History Magazin most megjelent, júliusi számában olvashat.)