Mexikói drogháború: évi 33 milliárd dollár a tét

Az Egyesült Államokat Mexikótól elválasztó 3200 kilométeres határvonaltól délre egyre véresebb háború dúl az elmúlt öt évben. A konfliktusban eddig legalább ötvenezren vesztették életüket, rengeteg ember nyomorodott meg, vesztette el hozzátartozóit vagy lett földönfutóvá. A mexikói drogháború, amely az Egyesült Államokba csempészett, évi 33 milliárd dollár értékű kábítószer piacának kontrollálásáért zajlik, jelenleg havonta legalább ezer ember életét követeli. De hogyan kezdődött?

A mexikói drogcsempészet gyökerei mintegy 16 ezer kilométernyire, a Csendes-óceán túlpartjára nyúlnak. A mexikói ópiumipar ugyanis kínai importként érkezett az országba az 1870-es években. Ekkoriban kezdtek kínai bevándorlók érkezni Mexikóba, sokan közülük ópiumhasználók voltak, akik az ópium alapanyagául szolgáló mák magjait is magukkal hozták, és rögtön bele is fogtak a termesztésbe új hazájukban. Nemsokára Mexikóban és a határ északi oldalán is egyre-másra nyíltak az ópiumbarlangok.

Alkoholról drogra

1909-ben az Egyesült Államok törvényen kívül helyezte az ópium importját és fogyasztását is – ekkor alakult ki a mexikói drogcsempész hálózat.

Azonban egy másik amerikai tiltás, a szesztilalom volt az, ami gyökeresen megváltoztatta az ópiumcsempészetet. 1909 és 1933 között a csempészet főleg kínai mexikóiak kezében volt. A szesztilalom idején (1920–1933) aztán bennszülött és spanyol származású mexikóiak nagy mennyiségben állítottak elő és csempésztek át a határon alkoholt. Amikor a tilalmat feloldották, az ő megélhetésük is veszélybe került, de gyorsan megtalálták a megoldást: kiszemelték maguknak a kínaiak ellenőrzése alatt álló ópiumcsempészetet.

A kínaiak többségében jómódú, következésképp igen népszerűtlen kisebbséget alkottak Mexikóban, ezért az egykori alkoholcsempészek felfűtötték a kínaiakkal szembeni ellenséges érzelmeket, hogy erőszakba torkolló megmozdulásokat szervezzenek a bevándorlók ellen. Miután a kínaiak elmenekültek, a helyi csempészek vették át az ópiumüzletet.

A mexikói ópiumipar a következő évtizedekben is tisztes hasznot hozott, de az igazi nagyüzemi termelés csak a hatvanas és hetvenes években indult be. A hippi mozgalom miatt felfutó kereslet hatalmas üzletté tette a heroin- és marihuánacsempészetet. Nehéz elképzelni ok és okozat között nagyobb ellentmondást: részben és közvetve a békés hippi mozgalom vezetett a mészárlásokhoz és tömeges lefejezésekhez.

Amerikai segítség

A határ északi oldalán történtek más módokon is befolyásolták a mexikói kábítószeripar történetét és terebélyesedését. Az amerikai hatóságok a kereslet csökkentése helyett arra koncentráltak, hogy megakadályozzák a csempészést, illetve külföldi beavatkozással csökkentsék a termelést.

Nixon elnök 1971-ben rákényszerítette a török kormányt, hogy határozott lépéseket tegyen az ópiumtermelés visszaszorítására, de ezzel csak azt sikerült elérni, hogy Törökország helyett Mexikóban futott fel a kábítószer előállítása. Amerikai gépek 1976-ban több száz négyzetkilométernyi marihuánaültetvényt permeteztek le irtószerrel. Ennek hatására az amerikai terjesztők Kolumbiából kezdték importálni a növényt, ami hozzájárult a kolumbiai drogkartellek kialakulásához.

Később, 1982-ben Reagan elnök a hadsereget vetette be, hogy megakadályozza a Kolumbiából Floridába irányuló kábítószer-csempészetet. Erre a csempészek egyszerűen új útvonalon, Mexikón át szállították az anyagot (ekkoriban már főként kokaint). Ráadásul – ahogy erre az amerikai hatóságok is gyorsan rádöbbentek – a 3200 kilométeres mexikói határt sokkal nehezebb volt ellenőrizni, mint a floridai partokat.

Egy másik amerikai szabályozás is segített a mexikói drogbandák felfutásához: az engedékeny fegyvertartási törvények fennmaradása, amelyek igencsak megkönnyítették azt, hogy a mexikói drogbandák ezerszámra csempésszenek fegyvereket Mexikóba. A háborúban használt fegyverek többsége tehát Amerikából származik.

A helyzet elfajulását az is erősítette, hogy a hidegháborús időszakban az Egyesült Államok azzal is igyekezett a latin- és közép-amerikai baloldali fenyegetést visszaszorítani, hogy a CIA irányításával félkatonai alakulatokat képeztek ki számos közép- és dél-amerikai országban. Ezek az egységek aztán több „piszkos háborút” vívtak. Azonban a hidegháború végével ezen alakulatok közül legalább kettőnek tagjai – egy mexikói és egy guatemalai – csatlakoztak a mexikói drogkartellekhez. A jól kiképzett és kegyetlen katonák nagyban hozzájárultak a konfliktus eldurvulásához, szinte szabályos háborúvá fajulásához.

Demokratikus reform

A közelmúltban pedig az amerikai politikai nyomásgyakorlás is hozzájárult a háború kitöréséhez. Mexikói belpolitikai folyamatok és az Egyesült Államok hidegháború utáni, demokratikus reformokat szorgalmazó politikája vezetett oda, hogy Mexikó tradicionális kormányzópártja, az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) távozni kényszerült a hatalomból. A PRI 70 évig volt kormányon, ebben az időszakban az országban gyakorlatilag egypártrendszer működött. A helyi és országos ügyeket a korrupció és a nepotizmus különleges elegyével intézték, amelyben a bűnözés is többé-kevésbé a rendszer részének számított, így ritkák voltak a véres leszámolások.

A többpártrendszer és a demokrácia ideje azonban véget vetett ennek a viszonylag stabil állapotnak, amikor az új politikai vezetők megpróbálták visszaszorítani a kartellek hatalmát. A katonai erő bevetése egyrészt fegyverkezésre kényszerítette a kartelleket, másrészt felborította a korábbi kényes egyensúlyt az egyes szervezetek között. Következésképpen egyre gyakoribbak lettek a kartellek közötti véres összecsapások.

De az amerikai kábítószer-felvevőpiac igényei, az Egyesült Államok drogpolitikájának hibái és a demokratizálódás önmagukban nem magyarázzák meg a jelenlegi háború erőszakosságát és természetét. Ehhez meg kell vizsgálnunk a mexikói történelem néhány különleges aspektusát is.

Mexikó történelme tele van erőszakkal. A 16. századi spanyol hódítás felért egy népirtással, a 17. és 18. században pedig vérbe fojtották a népi mozgalmakat. A függetlenség 19. századi elnyerése után az országot (vagy egyes tartományait) több mint 30 belháború, katonai puccs és tömegmészárlás rázta meg.

Jócskán több mint egymillió mexikói vesztette életét 1910 és 1929 között a mexikói forradalom és az ezt követő ellenforradalmi felkelés, az úgynevezett cristero háború során. Az 1960-as és 70-es években százával tűntek el és haltak meg az emberek a kormány a baloldali veszély ellen indított akcióiban. A déli tartományokban 1994-ben az indiánok fegyveres felkelést indítottak a központi hatalom ellen.

A véres háborúk mellett Mexikóban nagy hagyománya van a hősies banditák kultuszának is. A helyi „betyárok” a mexikói folklór szerves részét képezik, ennek következtében mai utódaik, a drogbandák vezetői számos film és népszerű történet főszereplői. Sokak – főleg a szegények és hátrányos helyzetűek számára – ők valamiféle hatalomellenes hősök, még akkor is, ha akcióiknak korántsem csak rendőrök és politikusok a célpontjai, a háború ugyanis leginkább az utca népe közül szedi áldozatait.