Gyárfás
16 °C
29 °C

Nem a Watergate-botrány volt Nixon legsötétebb ügye

Richard Nixonról ma szinte mindenki a Watergate-botrányra gondol, de talán ezt nem is igazán bánta a bukott elnök. Ken Hughes újságíró évekig kutatott a Fehár Héz irattárában, és arra jutott, hogy ha Nixon korábbi mesterkedései napvilágra kerülnek, nemhogy meg sem választják, de még talán a hazaárulás vádjával is szembe kellett volna néznie.

Az 1968-as elnökválasztáson Nixon ellenfelei az Amerikai Függetlenség Párt jelöltje, George Wallace és Lyndon B. Johnson alelnöke, Humbert Humphrey voltak. A kampányban természetesen megkerülhetetlen volt a már bő egy évtizede dúló vietnami háború, illetve az amerikai szerepvállalás a konfliktusban.

Ami a dél-vietnami kormány megsegítésének indult, abból egy valódi, véres háború lett, amerikai katonák tízezrei – volt olyan időszak, amikor százezrei – harcoltak Délkelet-Ázsiában, a légierő pedig rendszeresen bombázta Észak-Vietnamot. Sokak számára már az is egyértelmű volt, hogy ezt a háborút az Egyesült Államok nem nyerheti meg, még akkor sem, ha újabb és újabb erőket vezényelnek a térségbe. A veszteségek és a civil lakosság ellen elkövetett atrocitások hatására az amerikai közvélemény is egyre inkább a háború ellen fordult, így Johnson és Humphrey stábja jól tudta, a béke reménye szinte biztosan megnyerné nekik a választást. De ezzel Nixon is tisztában volt.

Befuccsolt béketárgyalás

Márpedig pont az 1968. november 5-én esedékes választások előtt pár nappal csillant fel a remény. Ugyan hivatalosan már május óta tartottak Párizsban a béketárgyalások, korábban teljes patthelyzet alakult ki: Észak-Vietnam az amerikai bombázások azonnali leállítását követelte, Johnson elnök viszont ezt az északiak dél-vietnami és a demilitarizált övezetben zajló akcióinak felfüggesztéséhez kötötte. Október 31-én aztán áttörés történt, az elnök leállította a bombázásokat, azonban november 2-án Nguyen Van Thieu dél-vietnami elnök bejelentette, nem küldenek delegációt Párizsba, ezzel a békekötés esélye elszállt, Humphrey népszerűségének hirtelen növekedése megállt, a választást Nixon nyerte, a szavazatok kevesebb mint 1 százalékával szerzett többet az ellenfelénél (persze az elektori rendszerben nem ez számít, így 301-191 lett az eredmény, de  a választás szorosságát jól érzékelteti).

De mi történt? Miért nem ment el Párizsba a dél-vietnami delegáció, miután az északiakkal együtt már beleegyeztek a tárgyalási feltételekbe? Ken Hughes újságíró, aki évek óta kutatja a Nixon elnökségének idejéből fennmaradt és hozzáférhető titkos iratokat és hangfelvételeket, azt állítja, egyértelműen bizonyítható, hogy Nixon volt az, aki megtorpedózta a béketárgyalásokat.

Az ügy szorosan kapcsolódik a végül az elnök bukásához vezető Watergate-botrányhoz. Egy évvel azelőtt, hogy a Watergate-házba betörő, az FBI-hoz és az elnökhöz köthető hat embert leleplezték, Nixon ugyanennek a csapatnak egy másik betörésre adott parancsot. A célpont a tekintélyes „think tank” (agytröszt) Brookings Intézet páncélszekrénye volt, egészen pontosan a bombázások 1968-as leállításáról szóló akta.

Miért volt ez annyira fontos az elnöknek, hogy törvénytelen eszközökkel is megpróbálja megszerezni? Ebben a kérdésben Nixon még a legszűkebb stábjával sem volt őszinte, azt állította ugyanis, hogy a közelgő újabb kampányban akarja felhasználni az anyagot, amely azt bizonyítaná: Johnson azért állította le a bombázásokat egy héttel a választások előtt, hogy ezzel a választókat a demokrata jelölt mellé állítsa. Ez azonban nem volt igaz, mint azt az ennél a beszélgetésnél is jelen lévő, korábban pedig a párizsi tárgyalásokról Nixonnak információt kiszivárogtató Henry Kissinger is tudta.

Hughes szerint Nixon nem az ellenfeleket akarta lejáratni, hanem a saját bőrét igyekezett menteni. Nem tudta, pontosan mi van az aktában, de tudta, mi lehetne. Az 1968-as kampány során Nixon azt hangoztatta, hogy semmilyen formában nem akar beleavatkozni a béketárgyalásokba. Ehhez képest Johnson elnök a választások előtt nagyjából egy héttel hiteles forrásból kapott tippet arra vonatkozóan, hogy Nixon „arra bíztatja Saigont, többet követeljen, miközben Hanoi tudtára adta, ő majd bármit elfogadhat, úgyis az elődjét hibáztathatja majd érte”.

Eltussolt hazaárulás

A különféle amerikai titkosszolgálatok már addig is lehallgatták Van Thieu elnököt és Dél-Vietnam washingtoni nagykövetét, Bui Diemet, de ekkor Anna Chennault, Nixon stábjának egyik fontos embere is felkerült a listára. Nem is kellett sokáig várni, három nappal a választás előtt Chenault felhívta a nagykövetet, és azt mondta: „a főnök” egy üzenetet akar átadni rajta keresztül. Ez így szólt: „Tartsanak ki, nyerni fogunk!” Arról is biztosította Diemet, hogy „a főnök mindent ért”. Aznap jelentette be Van Thieu, hogy mégsem mennek el Párizsba.

Amikor tájékoztatták erről a beszélgetésről, Johnson dührohamot kapott, felhívta a szenátus republikánus frakciójának vezetőjét, akivel közölte: „Ez hazaárulás!” Végül azonban nem hozta nyilvánosságra az ügyet, egyrészt mert nem akarta az amerikai diplomácia hitelét lerombolni, másrészt mert nem volt egyértelmű, cáfolhatatlan bizonyítéka arra, hogy valóban Nixon személyesen állt a dolog mögött. Ráadásul tudta, egy ilyen botrány az egyébként is háborúellenes közvéleményre olyan hatást tenne, hogy a vietnami amerikai szerepvállalás azonnal véget érne, Dél-Vietnamot pedig a sorsára hagynák.

Azonban Johnson indokaival frissen megválasztott utóda nem volt teljesen tisztában, és azt hitte, a helyzet sokkal rosszabb. Erről elsősorban Edgar J. Hoover, az FBI rutinos, 71 éves igazgatója tehet, aki nem vesztegette az időt: odaállt a hivatalát éppen elfoglalt Nixon elé, és azt sejttette, lehallgatták Chennault otthoni telefonját is (a sors iróniája: éppen a Watergate-épületben), valamint Nixon a kampányban használt repülőgépén poloskákat helyeztek el. Hallgatásáért cserébe azt kérte, hogy megtarthassa állását, és ez így is történt.

Nixon viszont azt hitte, az ügy Damoklész kardjaként fenyegeti. Amikor úgy tájékoztatták, van egy akta, amelyben minden le van írva, és ez a Brookings széfjében van, kiadta az utasítást. Egyébként nem volt akta, következésképpen nem is lehetett abban a páncélszekrényben, és végül a betörés sem valósult meg, de az ezekről a beszélgetésekről készült felvételek majdnem ugyanannyira bizonyítják, hogy lehettek volna Nixon elleni közvetlen bizonyítékok.

Márpedig, ha mindez kiderül, az nem csak Nixon politikai karrierjének azonnali végét jelentette volna, hanem egy 1799-es törvény alapján akár a hazaárulást is rá lehetett volna bizonyítani, ugyanis a Logan Act megtiltja az amerikai magánszemélyeknek, hogy a kormány és egy idegen állam tárgyalásait befolyásolni próbálják.

Az 1968-as béketárgyalások kudarca után a vietnami háborúban még 1973-ig harcoltak amerikai katonák – sőt, éppen Nixon elnöksége alatt a legtöbben, 540 ezren –, majdnem 60 ezren nem is tértek haza közülük. Nem csoda, hogy Nixon egészen a haláláig mindent megtett, hogy ez a történet ne kerüljön napvilágra. A Watergate-ügybe bukott bele, de legnagyobb bűne nem az volt.