Ciánkapszulát álcázott potencianövelőnek

Richard Mader, a Monarchia hadseregének vezérkarába frissen előléptetett századosa 1909. november 17-én különös csomagot kapott. A csomagban egy dobozka, benne két titokzatos kapszula volt. A dobozhoz mellékelt kísérőlevél szerint a kapszulák „férfierőt fokozó”, azaz potencianövelő szert tartalmaznak, a csomag pedig reklámküldemény, amely egy Charles Francis nevű embertől származik. A százados nem tudta legyőzni kíváncsiságát, és kipróbálta a szert. Nem sokkal később tisztiszolgája holtan találta bécsi lakásán. Ezzel a furcsa halálesettel kezdődött az 1900-as évek Monarchiájának egyik legnagyobb visszhangot keltő bűnügyi története.

A rendőrségi vizsgálat kiderítette, hogy a százados halálát a pirulák okozták, amelyekben potencianövelő szer helyett ciánkálit mutattak ki. A nyomozást a bécsi rendőrség részéről Moritz Stuckart rendőrfőnök vezette, aki egy későbbi katonai botrány, az 1913-as Redl-ügy felderítésében is komoly szerepet játszott. Tekintve, hogy az eset igencsak kínos volt a vezérkar számára, a vizsgálatot igyekeztek a nyilvánosság kizárásával lefolytatni. Erre azonban lényegében semmi esély nem volt, mivel a bécsi sajtó korán felfigyelt az ügyre. Így aztán a tettesek, tanúk felkutatásában a rendőrség és Jaroslav Kunz katonai ügyész mellett a sajtó is fontos szerepet vállalt.

A nyomozás kezdetén több elmélet is felmerült a tettes kilétét illetően. A katonai elhárítás eleinte ellenséges hatalmak akciójának vélte a merényletet. A rendőrség és a sajtó több lehetséges gyanúsítottat is megnevezett, így például a nyomozás elején még azt feltételezték, hogy ‒ mivel a reklámküldeményhez mellékelt levélben sajátos helyesírási hibákat találni ‒ az elkövető magyar vagy szláv származású lehet. Feltehetően így került a képbe az a Peter Jakubec nevű kereskedelmi ügynök, aki gyakran elkövette ugyanazt a helyesírási hibát, mint a levél írója. Azt sem zárták ki a hatóságok, hogy Mader százados esetleg öngyilkosságot követett el. Mindenesetre a nyomozás kezdetén összesen mintegy ötven különböző feltételezett tettes ellen érkezett feljelentés ‒ legnagyobb részük a sajtó által közölt félinformációk alapján.

Fény derült arra is, hogy nem kizárólag Mader százados kapott a ciánkálit tartalmazó pirulákból; rajta kívül tizenegy fiatal vezérkari tisztnek érkezett ugyanolyan reklámcsomag, ám egyedül Mader próbálta ki a szert, hála a sajtóban közölt gyors figyelmeztetésnek. Mivel a csomagok címzettjeinek többsége a tiszteket a vezérkari posztra felkészítő Hadiiskola 1905-ös végzős évfolyamához tartozott, ezért a nyomozó hatóságok gyanúja szerint a tettest is itt kellett keresni. 1905-ben ugyanis szokatlanul sok hallgató végzett a Hadiiskolában, de közülük csak harmincan juthattak be a vezérkarba, a többieknek vissza kellett térniük ezredeikhez. Így tehát a gyanú egyre inkább azon tisztekre terelődött, akik a vezérkarba bekerülők várólistáján a Madert és a többi címzettet követő helyeken álltak

A "bolond hadnagy"

Ennek alapján a rendőrség több vezérkari aspiránsnál is házkutatást folytatott, és számos tisztet kihallgatott, a gyanú pedig egyre inkább a linzi 14. gyalogezred főhadnagyára, az előléptetési lista 32. helyén szereplő Adolf Hofrichterre terelődött. Hofrichtert november 27-én tartóztatták le Linzben. A lakásában végzett házkutatás során a Charles Francis által elpostázott dobozkákhoz hasonlókat találtak, az írásszakértői vélemény pedig számos hasonlóságot fedezett fel a levél feladója és Hofrichter kézírása között. Ráadásul a főhadnagy Mader halálának idején éppen Bécsben volt eltávozáson, és a postahivatalban, ahol feladták a gyilkos kapszulákat, felismerték Hofrichtert. Az sem vetett éppen jó fényt a főhadnagyra, hogy kihallgatása során több alkalommal is megváltoztatta véleményét.

A sajtó és a közvélemény ‒ amely sokáig meg volt győződve arról, hogy ilyen borzalmas tettre csak egy őrült lehet képes ‒ döbbenten fogadta a hírt, hogy a merényletet egy katonatiszt tervelte ki. A lapok azonnal belekezdtek Hofrichter személyiségének elemzésébe, és részletesen tárgyalták a vádlott katonai előéletét, valamint életrajzának furcsaságait.

Adolf Hofrichter 1880-ban a csehországi Reichenau-ban (ma Rychnov) egy üvegkereskedő második fiaként született. A helyi alsóreáliskola elvégzése után a prágai gyalogsági kadétiskolába iratkozott be, ahol az osztályelsők között végzett. A katonai iskolát követően a 2. gyalogsági ezredhez került és a török határ közelében teljesített szolgálatot. Egy évvel később az ekkor már hadnaggyá előléptetett Hofrichtert és ezredét Nagyszebenbe helyezték át, s ezzel a Monarchia tisztjei által gyűlölt vidéki garnizonok unalmas hétköznapi életét kellett élnie. Az ifjú hadnagy megismerkedett az ugyancsak csehországi származású nagyszebeni evangélikus lelkész lányával, Johanna Amlacherrel, akivel hamarosan eljegyezték egymást.

Az ambiciózus hadnagy azonban katonai karrierjét fontosabbnak tartotta a házasságkötésekkor fizetendő magas kaució miatt komoly anyagi terhekkel járó családalapításnál, így 1903-ban beiratkozott a bécsi Hadiiskolába. Jegyese egy év múltán hirtelen meghalt, amely esemény a mérgezéses merényletek kapcsán egészen más értelmezést nyert. A nyomozók exhumáltatták is a nő holttestét, de a vizsgálatok során nem sikerült bizonyítani, hogy megmérgezték volna ‒ ugyanakkor arra sem derült fény, mi is okozta pontosan halálát.

A sajtó más furcsaságokat is talált Hofrichter életrajzának nagyszebeni fejezetében. Számos olyan tanút idézett, akik úgy tudták, hogy a „bolond hadnagy” ‒ ahogy a helyiek nevezték ‒ nem evett húst, nem volt hajlandó borotválkozni, és állítólag egy furcsa, saját maga által tervezett cipőben járt, amikor civilben volt.

A Hadiiskola elvégzését követően a főhadnaggyá előléptetett, már házas Hofrichter ‒ 1907-ben vette feleségül egy régi bécsi kereskedőcsalád lányát ‒ részt vett Bosznia annexiójában. A századosi kinevezésre és vezérkari posztra váró Hofrichter néhány ügyes katonai manőverrel kivívta elöljárói elismerését. Ekkorra azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy a vezérkarba előléptetendő tisztek listáján túl alacsony pozíciót foglal el ahhoz, hogy teljesülhessen a vágya. A csalódott Hofrichter feltehetően a hír hallatára egymás után két fegyelemsértésre is vetemedik: 1909 áprilisában egy feljebbvalóit kritizáló kéziratot ad át egy szarajevói lap szerkesztőjének, majd két, Linzbe történő áthelyezésére szóló menetlevelet is meghamisít, hogy magánutazásaira használhassa fel őket.

A főhadnagy személyiségét jellemzi, hogy még a vizsgálati fogságban sem adta fel a nyomozókkal szembeni harcot. Börtönőre segítségével ugyanis titokban leveleket juttatott ki feleségéhez, amelyben arra kérte, hogy szolgáljon hamis alibivel számára, illetve küldjön neki olyan szereket, amelyekkel átmenetileg őrültséget lehet előidézni. A kísérlet azonban lelepleződött, a vizsgálatot folytató katonai ügyész pedig szorgalmasan gyűjtötte az adatokat Hofrichter ellen. Úgy tűnt, hogy a feltételezett merénylő öthavi vizsgálati fogságot követően megtörik: Hofrichter 1910. április végén beismerő vallomást tett. Pár nappal később azonban vissza is vonta a vallomást, mégpedig azzal az indoklással, hogy terhes feleségét akarta megszabadítani a rá nehezedő nyomástól azzal, hogy bűnösnek vallotta magát.

A k. u. k. Monte Cristo

A Hofrichter-ügy tárgyalása 1910 májusában kezdődött a bécsi katonai bíróságon. A hadbírósági tárgyalás a korszakban már elavultnak számító, még Mária Terézia korából származó szabályok szerint zajlott. A tárgyalást titokban, a nyilvánosság teljes kizárása mellett folytatták. Hofrichtert végül 1910. június 25-én halálra ítélték, de mivel az ítéletet nem tudták egyértelmű bizonyítékokra alapozni, hanem csupán 22 gyanújel alapján hozták meg, ezért az ítéletet 20 év börtönre módosították. Az ítéletmódosításban feltehetően az is komoly szerepet játszhatott, hogy a sajtó a hiányzó bizonyítékok miatt egyre inkább megkérdőjelezte Hofrichter bűnösségét, így a hadsereget ért éles kritikák által felkorbácsolt bécsi közvélemény nem vette volna túl jó néven kivégzését.

Hofrichter fordulatokban gazdag életrajza azonban ezzel még nem ér véget. A főhadnagy a Bécs közeli möllersdorfi katonai börtönben kezdte meg büntetését. Börtönbeli élményeiről maga az elítélt emlékezik meg 1920-ban kiadott, 10 év a möllersdorfi börtönben (10 Jahre im Kerker zu Möllersdorf) című írásában. A visszaemlékezésben, amelyben Hofrichter magát Monte Cristo grófjához hasonlítja, a börtönben átélt szenvedések mellett továbbra is ártatlanságát bizonygatja és átkozza azokat (elsősorban Kunz katonai ügyészt), akiknek az őt ért igazságtalanságot köszönhette.

Alig telt el két év a fogságban és a főhadnagyot újabb csapás érte: felesége, aki a vizsgálati fogság és a hadbírósági per alatt mindvégig kitartott mellette, 1912-ben beadta a válókeresetet. Újabb két évvel később, az első világháború kitörésekor megcsillant a remény Hofrichter számára, hogy újra visszatérhet a katonai szolgálatba: tapasztalataira hivatkozva frontszolgálatra jelentkezett, a hadügyi vezetés azonban visszautasította kérését. Talán az újabb kudarc vezethetett ahhoz az összeomláshoz, amely miatt 1915-ben kivizsgálásra a bécsi Steinhof elmegyógyintézetbe kellett szállítani elmeháborodottság gyanújával.

Kokettálás a nácikkal

Végül a világháború végét követő zűrzavar meghozta Hofrichternek a szabadulás reményét. Hofrichter a fiatal Osztrák Köztársaság elnökéhez, Karl Seitzhoz fordult, s arra hivatkozva, hogy a nehéz háborús évek alatt a börtönben töltött időt duplán számítsák be neki, kegyelmet kért. 1919-ben ezt meg is kapta, majd 1920-ban éppen egykori börtönében nyert alkalmazást írnokként. 1927-ben végül amnesztiát kapott, egy ideig Prágában élt egy kereskedelemmel foglalkozó cég alkalmazottjaként, majd Adolf Richter néven Bécsbe költözött, ahol az 1930-as években részt vett az Ausztriában akkor még tiltott náci mozgalomban. Ebben az időszakban belekeveredett egy csalási ügybe is, amiért ismét 4 hónap börtönre ítélték. Az Anschluß után többször is megkísérelte felvetetni magát a Wehrmachtba, kérelmeinek azonban egyszer sem adtak helyt. Az egykori főhadnagy élete végén még tanúja volt a Harmadik Birodalom összeomlásának, majd 1945. december 29-én, a szövetséges hatalmak által elfoglalt Bécsben halt meg.

A Hofrichter-ügy több érdekes tanulsággal szolgál az Osztrák-Magyar Monarchia társadalmát kutató történész számára. A k. u. k. hadsereg berkein belül ugyanis a ciánkális merényletig soha nem fordult még elő ‒ vagy legalábbis soha nem kapott nyilvánosságot ‒ olyan eset, hogy katonatiszt előre kitervelt módon gyilkoljon meg egy másik katonatisztet ‒ ez alól természetesen kivételt képeznek a törvény által üldözött, de társadalmilag mégis elfogadottnak számító párbajok. Bármennyire is kivételesnek számít Hofrichter cselekedete, az eset mégis rávilágít arra a nyomásra, amely a Monarchia tisztikarának tagjaira nehezedett karrierjük során: a tiszti képzés alatt beléjük nevelt becsvágy kielégítéséért, a tiszti ranglétrán való előrejutás ‒ és az ezzel járó életszínvonal-emelkedés ‒ érdekében minden eszközt kénytelenek voltak megragadni.

Hofrichter nem szokatlan életvitelével, és még csak nem is a ciánkális merénylet kitervelésével és végrehajtásával tért el leginkább a Monarchia katonatisztjeire érvényes íratlan erkölcsi kódextől. Feljebbvalói szemében a legnagyobb vétséget akkor követte el, amikor a szokások és elvárások ellenére nem lett azonnal öngyilkos, amikor a gyanú árnyéka rávetült ‒ ahogyan megtette ezt egy trieszti tiszttársa, Moritz Schmidt, akit a mérgezéses ügy kapcsán tanúnak idéztek a vizsgálat során.

(A Hofrichter-ügy korabeli sajtóvisszhangja, irodalmi és filmes utóélete, valamint a tárgyalás magyar szálai bővebben a BBC History Magazin 2011. szeptemberi számában olvashatók.)