Trója jövőre felfedheti titkait

Az 1865-ben kezdődött feltárások óta Trója kevesebb mint 20 százalékát ismerik a szakemberek, ezért minden esély megvan arra, hogy a legendás „Priamosz kincsénél” – amelyet az amatőr régész Heinrich Schliemann hozott felszínre 1873-ban, és amelynek köze nincs Trója mitikus királyához – sokkal érdekesebb leletekre bukkannak a szakemberek. A jelentős számban fennmaradt arany- és ezüstékszerekhez, gyöngyökhöz, diadémokhoz, kupákhoz, tálakhoz képest látszólag értéktelen, ám a történettudomány számára sokkal gazdagabb eredményekre számítanak a kutatók: arra, hogy az új módszerek segítségével többet tudunk majd meg a bronzkori Trója lakóinak életéről.

Nem mintha az ismereteknek szűkében lennénk, sőt a régészek között jelenleg is komoly frontvonalak húzódnak abban a kérdésben, hogy mi köze a homéroszi trójai háborúnak a kilenc rétegben megtalált város legalább tízszeri elpusztulásának valamelyikéhez, és hogy valóban olyan jelentős településről volt-e szó, hogy megérje az Iliász szerint az összes számottevő görög királyságnak – több mint ezer hajó mintegy negyvenezer harcosának – összeesküdnie a vesztére.

A tízéves trójai háború – amelynek történetét Homérosz 41 napra sűríti össze – az északnyugat-anatóliai, az Ázsiát Európától elválasztó Dardanelláktól délre fekvő, virágzó időszakaiban az Égei- és Fekete-tengeri kereskedelemből komoly hasznot húzó várost a földdel tette egyenlővé. De valóban megtörtént-e a nagy trójai háború, vagy Homérosz csak a szájhagyományban élő számos kisebb konfliktusból és mitikus történetből gyúrta egybe költői elbeszélését?

Ebben a kérdésben ma sincs egyetértés, az azonban biztos, hogy a Törökország Çanakkale tartományában lévő Hisarlık-domb ásatási helyszínén egykoron magasló lenyűgöző város valóban megihlethette az i. e. 13–12. században lezajlott állítólagos háborút négy évszázaddal később felidéző költőt. Bár Schliemann és kevésbé ismert elődei az Iliász és az Odüsszeia alapján azonosították be Tróját, és a fennmaradt hettita források szerint tényleg komoly feszültségekkel nézett szembe a városállam a kérdéses időszakban, a nagy háború nyomaira még nem bukkantak rá a tudósok – de könnyen lehet, hogy ez már csak idő kérdése.

Tűz, földrengés és ostrom

Tróját – bár a környéken régebbi települések is léteztek – időszámításunk előtt 3000–2920 körül alapíthatták, és a bronzkorban virágzó kereskedőváros volt, erről tanúskodik a város eddig ismert legrégibb négy rétege. I. e. 1900 körül a hettiták inváziója nyomán a trójai lakosság is kicserélődött. Tűzvész, háborúk és földrengések is sokszor romba döntötték a várost, és több évszázados időszakok is akadtak, amikor a település többé-kevésbé elhagyottan állt, ám mindig akadtak vállalkozó kedvű népek, amelyek fantáziát láttak a „széljárta Ílionban”.

A régészek a kezdetektől egészen a hellenizmus koráig kilenc ásatási réteget – ezen belül az 1930-as években ásató Carl Blegen negyvenhat alréteget – különböztetnek meg. Schliemann, aki brutális, ám rendkívül hatékony ásatási módszereivel eljutott az ősi város alapjaiig, először az első, majd a második rétegben vélte felfedezni a homéroszi Tróját, ma már azonban a szakértők többsége a „VIIa" jelű rétegre gondol.

A hettita befolyás alatt álló Trója ekkoriban hatalmas, fallal körülvett város lehetett – erre azonban csak az 1980-as évek végén jöttek rá a szakemberek, amikor megtalálták az addig ismert szűk fellegvárat körülvevő városfal folytatását. Az ásatásokat 2005-ben bekövetkezett haláláig vezető tübingeni régészprofesszor, Manfred Korfmann szerint Trója területe ebben az időszakban akár 200–270 ezer négyzetméterre is kiterjedhetett, és lakossága 5-10 ezer lakost számlált (mások szerint azonban ekkora népességet képtelen volt eltartani a vidék). A tűz és/vagy háború okozta pusztulás 1190–1180 körül következhetett be időszámításunk előtt – ami nagyjából egybe is esik a homéroszi kronológiában i. e. 1183-ban lezárult ostrommal.

A romok között emberi maradványokat is találtak, amelyeken erőszakos halálra utaló jeleket fedeztek fel: az északnyugati bástya környékén talált emberi koponyán sérüléseket leltek, és az állkapocscsont is törött volt. Három, bronzból készült nyílhegy is előkerült, ebből kettő az erődítményben, valamint parittyakövek halmai is tanúskodtak arról, hogy a város felkészült az ostromra.

Mivel az ásatások egyelőre csak kis területre terjednek ki, az elkövetkezendő időszak még sok meglepetést tartogathat. Az is bizonyosnak látszik, hogy az újjáépített városban („VIIb” réteg) már erőteljesebb volt az akháj görögök befolyása, ám ebben a rétegben találták meg a Hettita Birodalomban és Anatóliában igen elterjedt luvi nyelven írott bronzpecsétet is. Később a város több alkalommal a lángok martaléka lett, az i. e. 10. század körül pedig hosszabb időre sorsára hagyták lakói – legalábbis mai ismereteink szerint –, hogy aztán i. e. 700 körül újraalapítsák.

Megint nagyobb szünet következett, majd Augustus császár az i. e. 20-as években személyesen is tiszteletét tette Róma „anyavárosában”, Novum Iliumban – a mítoszok és Vergilius szerint ugyanis a rómaiak a trójai Aeneas leszármazottai –, és számos középületet építtetett. A római uralom idején többé-kevésbé jól ment a városnak, időszámításunk szerint 267-ben azonban a keleti germán herulok kirabolták és elpusztították, majd a 6. században egy földrengés döntötte le a falait. A 9. században ismét elhagyták, a bizánci időkben benépesítették, végleg azonban csak az Oszmán Birodalom alatt, 1350 körül néptelendett el a hajdani dicsősége romjain őrködő város.

„Priamosz” kincse

Egyébként nem csak Augustus rótta le tiszteletét a bátor és balsorsú trójaiak (valamint a leleményes akhájok) előtt, akiknek a pontos származását máig vitatják a kutatók – a tengeri népek közül a lükök, dardánok, etruszkok is felmerültek, mint a vegyes etnikumú bronzkori város lakói. A perzsa Xerxés i. e. 480-ban ezer marhát áldozott az isteneknek Trójában, hogy segítsék a görögök elleni hadjáratát, a magát Akhilleusz leszármazottjának és a görögök megbosszulójának tartó Nagy Sándor pedig i. e. 334-ben állítólag itt cserélte ki páncélját a görög hősével, mielőtt átkelt volna a Hellészpontoszon. Augustus előtt már Julius Caesar megteremtette a római uralkodók és patríciusok trójai zarándoklatának hagyományát, Hadrianus pedig újjáépíttette a város színházát (odeon) – a régészek 1993-ban találták meg itt a császár szobrát. Mindez azt bizonyítja: Tróját az ókorban még nagyon is számon tartották elődeink, és a várost egyértelműen a Homérosz által megénekelt, „megszentelt Ílionnal” azonosították, újkori felfedezése mindössze az azóta eltelt évszázadok megromlott emlékezetének felfrissítését jelentette.

A hettiták és a mükénéiek közötti konfliktusok harapófogójába került trójaiak a leletek és a mítoszok szerint vonzották kalandokat és a kalandorokat – ez a 19. században sem volt másképp. Bár egy skót újságíró, Charles Maclaren már 1822-ben megpróbálta meghatározni az ókori Ilium pozícióját, majd Frederick és Frank Calvert brit diplomaták és amatőr régészek az 1860-as években kisebb ásatást kezdtek a tulajdonukban lévő, az Ida hegytől látótávolságra lévő Hisarlık-dombon, amelyet Trója lelőhelyével azonosítottak, végül a vállalkozásba való bekapcsolódásra csak nagy nehezen rávett Schliemann volt az, aki szenzációt keltő újságcikkeivel és könyveivel végleg eldöntötte a korabeli vitát: Trója nem a délebbre fekvő Bunarbashiban, hanem itt található.

Heinrich Schliemann nemcsak kacskaringós előéletével, hanem a kialakulóban lévő szakma szabályait (részben) felrúgó módszereivel is vihart keltett: az 1870-es évek elejétől több megszakítással egészen 1890-ben bekövetkezett haláláig végzett ásatások során számos mai kollégája szerint nagyobb károkat okozott a városfalakban, mint az ostromló görögök. Pontos feljegyzéseket és sok-sok fényképet készíttetett, komoly szakembergárdát alkalmazott, ám 250 ezer köbméter földet megmozgatva gátlástalanul keresztülvágta magát az összes rétegen, hogy eljusson a legalsókig, nem törődve a következményekkel.

Ezen túl Schliemann nem riadt vissza a megfellebbezhetetlen állításoktól, az engedély nélküli feltárásoktól, valamint egy kis műkincscsempészettől sem. Bár nála harminc évvel fiatalabb feleségét, a görög Sophia Engastromenost is felékesítette és lefotóztatta az eredménytelennek tűnő első ásatása végén, 1873. május–júniusában bevallása szerint saját kezűleg előásott, ám igazából a trójai háborúnál jóval régebbre datálható „Priamosz kincsével”, sokan azzal vádolták, maga állította össze a csodálatos leletegyüttest, a török kormány pedig ötvenezer frank bírsággal sújtotta, amiért nem szolgáltatta be a műkincseket.

A tizenöt nyelven beszélő, autodidakta, gazdag kereskedőként a régészet felé forduló és az egész tudományterületet új alapokra helyező Schliemann eredményei azonban elvitathatatlanok: nélküle sem a trójai, sem a mükénéi kultúráról nem tudnánk ennyit (nevéhez fűződik Mükéné 1876-os feltárása során az ókori agora és az ősi sírokban talált „Atreusz-kincsek”, köztük az úgynevezett Agamemnon-maszk felfedezése is), munkatársai és követői (Wilhelm Dörpfeld, majd Carl Blegen, és az utóbbi évtizedekben a Korfmann és Ernst Pernicka vezette német–amerikai kutatócsoport) pedig következtetéseit kiigazítva az ő nyomdokain tárták fel Tróját a világ ámuló közvéleménye előtt.

Meglepő leletek

Az UNESCO által 1998-ban a világörökség részének nyilvánított és a világ legnevezetesebb archeológiai helyszínének nevezett Trója az elmúlt negyedszázad során már számos váratlan felfedezéssel szolgált: hatalmas, két méter magas agyagedényeket, a város délkeleti részén fekvő falakat, kapukat, utakat, 2008-ban a több mint egy kilométer hosszú késő bronzkori védelmi árokhoz vezető átjárót, majd a következő évben egy kettős sírt, benne egy férfi és egy női csontvázat találtak.

A német és a török kormány közötti műkincsviták miatt idén az ásatásokat 1988 óta vezető tübingeni kutatócsoport nem kapott engedélyt a trójai feltárások folytatására, csupán az egykori város és a benne talált leletek megőrzésére és feldolgozására. Jövőre azonban már egy új régészcsapat veszi át a stafétát, a Wisconsin-Madison Egyetem professzora, William Aylward által vezetésével. A török Çanakkale Onsekiz Mart Egyetemmel szorosan együttműködő professzor terve az, hogy kiterjessze a kutatást az eddig még be nem vont területekre, és hogy „új technológiák szisztematikus bevezetésével még több információt szerezzünk a több évezreddel ezelőtt itt élt emberekről”.