Hella
14 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Eredmények

13
+1
4
+2
2
+2
1
+1
1
-2
FIDESZ-KDNP
63
13
52.77%
JOBBIK
21
1
6.34%
MSZP-PÁRBESZÉD
48
1
6.59%
DK
36
4
16.03%
LMP
28
0
2.16%
MOMENTUM
21
2
9.80%
MI HAZÁNK
63
0
3.29%
MKKP
6
0
2.60%
MUNKÁSPÁRT
5
0
0.42%

Részvétel

Magyarország: 43.37%, Mo: 43%,
Budapest: 52.51% Bp: 53%

Magyarország

Budapest

Európai parlament

Párt neve
2014
2019
EPP
221
179
S&D
191
150
ECR
70
58
ALDE&R
67
107
GUE/NGL
52
38
Zöldek/ESS
50
70
EFDD
48
56
ENF
52
58
NI
0
7
Egyéb képviselők
0
28

Az angol nők Hitlert segítették?

2012.11.18. 11:22
A Neville Chamberlain miniszterelnök balsikerű megbékélési politikáját támogató női szavazókat válogatott sértésekkel illették, miután kiderült, a müncheni egyezmény csak lovat adott Hitler alá. Julie V. Gottlieb, a Sheffieldi Egyetem tanára utánanézett, mennyire voltak jogosak ezek a vádak.

Azonosan reagáltak-e a brit férfiak és nők arra, hogy küszöbön áll a második világháború? Hogyan éreztek a nők akkor, amikor 1938. szeptember 29-én aláírták a Chamberlain szerint békét hozó, valójában balsikerű müncheni egyezményt Hitler, Mussolini, Daladier és Chamberlain között, amely jóváhagyta a Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidék német megszállását és előkészítette Csehszlovákia feldarabolását? Hittek-e vajon annak, hogy így elkerülhető lesz a háború?

Szinte még meg sem száradt a tinta Chamberlain szerződéspéldányán, ahogy kiszállt a gépből a szeles hestoni repülőtéren, amikor az elemzők között máris megkezdődött az időnként gyötrelmesen apró részletekbe menő vita a megbékélési politika bölcsességéről, erkölcsösségéről és reálpolitikai hasznáról. Ezekben a vitákban azonban többnyire csak mellékesen fordult némi figyelem a közvélemény érzelmi reakciójára, a történet női oldalát pedig lényegében teljesen mellőzték.

Az 1928-as Equal Franchise Act (az egyenlő választójogról szóló törvény) a férfiakkal teljesen azonos feltételekkel adott választójogot a nőknek Nagy-Britanniában. Most, hogy a szavazati joguk immár megvolt, a nők politikai ereje és befolyása egyszerre külön megfontolás tárgyává vált, amely az 1930-as években egybeesett egy újabb világháború növekvő valószínűségével. Az egyenlő választójog tehát még csak alig egy évtizedes volt, amikor a nőknek már egy új világháborúban való teljes értékű állampolgári szerepvállalást kellett végiggondolniuk.

És valóban, a közvéleményben szembeötlő különbségek mutatkoztak a nemek között olyan kérdésekben, mint a háborúra való felkészülés, Nagy-Britannia részvétele egy újabb konfliktusban, vagy a megbékélés „építőmesterének”, Neville Chamberlain miniszterelnöknek a támogatottsága.

A nők bajnoka

Neville Chamberlain
Neville Chamberlain

Szeptember feszült heteitől kezdve, amikor Chamberlain Hitlerhez látogatott, egészen a kudarcra ítélt müncheni egyezményt követő hónapokig a brit nőkről általában az a kép alakult ki, hogy a megbékélés bajnokai. A közvélemény-kutatások, amelyek igencsak gyerekcipőben jártak az 1930-as évek végén, azt mutatták, hogy „Mr. Chamberlain politikájának a nők a legnagyobb hívei”, miután „azok aránya, akik támogatják Mr. Chamberlaint, ekként oszlik meg: férfiak: 21 százalék, nők: 27 százalék.”

Az 1937-ben alapított Mass Observation nevű társadalomtudományi kutatóintézet kiterjedt vizsgálatot folytatott a feszült őszi hetekben tapasztalható közhangulattal kapcsolatban, és arra a következtetésre jutott, hogy „a válság minden pillanatában a nők csoportja bizonyult a konzervatív, a békét bármilyen áron politikát támogató és Chamberlain-párti elemnek”. Maga a miniszterelnök aránytalanul erősebb támogatásra számíthatott a nők részéről mind az országban általában, mind pedig a legszűkebb családi környezetében: legkedvesebb politikai bizalmasai hajadon nővérei, Ida és Hilda voltak. Chamberlain nagyon adott arra a rengeteg levélre, amelyeket ő és a felesége kaptak a brit társadalom és a birodalom minden képviselőjétől. Eléggé naivul azt képzelte, hogy ezek a küldemények a közvélemény egészét képviselik. A levélírók közül sokan ösztönös pacifizmusról tettek tanúbizonyságot, mint anyák, és hálájukat fejezték ki Chamberlainnek, a „béketeremtőnek”. Tipikus példa erre Mrs. Helen Alison levele, aki így írt: „úgy érzem, anyaként kötelességem kifejezni elismerésemet önnek azért, amit elért, amikor elhárította azt, ami minden bizonnyal tragédia lett volna országunkra nézve”.

Chamberlain neje, Anne is fürdött a férjéről rávetülő dicsfényben: 1938. október 1-jén „az asszonyok kitárt karral üdvözölték a békét teremtő férfi feleségét a Downing Streeten, hogy elzokogják hálájukat, amint Mrs. Chamberlain kilépett a 10. számú házból, hogy szokásos napi sétájára induljon a St. James Parkba”.

Azt, hogy a megbékélést „a nők békéjének” tartották, a diplomaták megnyilvánulásai is tükrözték. Dino Grandi, a londoni olasz nagykövet szeptember 16-án személyes feljegyzést küldött Chamberlainnek arról, hogy úgymond „megtörte a rontás szellemét, és milliónyi anya áldja ma önt Európában és az egész világon”. Ugyanezt visszhangozza Nevile Henderson feljegyzése, amelyet a berlini nagykövetségről küldött még a müncheni egyezmény aláírásának éjszakáján: „Ma éjjel világszerte asszonyok milliói fogják áldani önt bátorságáért és fáradhatatlanságáért.” Chamberlaint mindenütt a nők hősének tekintették.

A megbékélés ellenfelei közül sokan közvetlen oksági összefüggést véltek felfedezni; nevezetesen, hogy a női emancipáció elősegítette a megbékélés szégyenletes politikáját, és ezzel tágabb értelemben a nemzet hanyatlását. Ezt Harold Nicolson képviselő foglalta össze, aki így vallott naplójában, alig két héttel a müncheni egyezmény után: „Azt hiszem, hanyatlásunk és bukásunk krónikásai egyszer még megírják majd, hogy abban a pillanatban végünk lett, mihelyt megadtuk a nőknek a szavazati jogot.”

Az 1928. júliusi választójogi törvény 4 750 000 női szavazóval bővítette a választói névjegyzéket. Talán túlontúl is megkönnyítette a hatalomban lévő férfiak dolgát az, hogy azokra a nőkre kenhettek mindent, akik a valóságban a választójog ellenére továbbra is elhanyagolható politikai hatalommal rendelkeztek (a két háború közti években mindössze 36 nőt választottak be a brit alsóházba), és bűnbakká tehették őket saját politikai rövidlátásukért. Ennek a bűnbakkeresésnek tudható be, hogy megszületett a háborús évek egyik legszélsőségesebben nőellenes írása.

Ártalmas tettek

1940-ben egy Cato álnevű szerző kimondta súlyos ítéletét „a müncheni emberek” fölött Bűnös férfiak (Guilty Men) című könyvében (a művet valójában három újságíró írta egy közös álnéven, s mindhárman a háború utáni korszak neves angol politikusai lettek). Nem sokkal ezután Richard Baxter politikai újságíró, a szövetségesek propagandistája nem hivatalos folytatást írt a kötethez. A Bűnös nők (Guilty Women) 1941-ben két kiadást is megért. Ez a ma már alig ismert könyvecske mintegy elcsodálkozott a közvélemény tudatlanságán azzal kapcsolatban, hogy mennyi ártalmat képesek okozni a nők gonosz tetteik révén a diplomáciában, és hogy micsoda veszedelmet jelentenek, mint az ellenség szekerét toló „ötödik hadoszlop” tagjai. Míg Baxter bizonyítékainak legnagyobb része nem állta ki az idő próbáját és a történészek alapos vizsgálatát, mégis jelentős tény, hogy a brit antifasiszta propagandában megjelent egy a megszokottól elütő hang, amely felvetette a kérdést, vajon mi volt a nők része a megbékélési politikában.

Baxter célja az volt, hogy leleplezze a „közmondásos” női hatalmat a trón mögött, és azt állította, hogy „talán soha Európa történetében nem volt a nők befolyása olyan jelentőségű a politikai életben, mind nyíltan, mind titokban, mint az elmúlt tíz év során. Kevesen vannak tisztában azzal, hogy a szenvedésnek, amit ma el kell viselnünk, nagy része ennek a befolyásnak tudható be.”

Egy maroknyi harcos női politikus mellett, akik jó újságírói anyagot biztosítottak egy paranoiás szerző számára, Baxter mélységes gyanúval viseltetett a jó szándékú női aktivistákkal szemben is, akikről úgy vélte, könnyű prédái lesznek a ravaszul kieszelt látszólagos békekezdeményezéseknek, amelyeket vonzó, ám cselszövésre hajlamos külföldi férfiak kínálnak fel. Kigúnyolta a „hősnőket, akik drámai áldozatokat hoznak a drágának tartott ügy érdekében”. Két különböző típust írt le: „Vannak azok, akik tudatosan bűnösek, és azok, akik szinte addig, amikor már túl késő, fel sem fogják, hogy eszközként használják őket a nácik. Ebben az országban az öntudatlanul bűnös nőknél sokkal nagyobb számban vannak azok, akik tisztában vannak a bűnükkel. Ők voltak a megbékélési politikának, a lefegyverzésnek, a »soha többé háborút« mozgalomnak a támogatói.”

A nők a hibásak?

Nancy Astor
Nancy Astor

De kik voltak ezek a bűnös nők? Volt természetesen néhány ismert személy, aki befolyással bírt a külpolitika alakítóira. A sokszor démonizált „clivedeni csoport” – 1936-ban ragasztotta rájuk ezt az elnevezést a The Week baloldali publicistája, így címkézve a tory elit nácibarát tagjait, akik gyakran jöttek össze az Astorok clivedeni birtokán – vezéralakja a fontoskodó, előítéletes Nancy Astor volt, Plymouth Sutton választókerület parlamenti képviselője.A jó kapcsolatokkal rendelkező, de politikailag naiv Emerald Cunardról azt rebesgették, ő a felelős azért, hogy a walesi herceg (később VIII. Eduárd) és szerelme, Wallis Simpson „megfertőződtek” a náci eszméktől. Lord és Lady Londonderryről köztudott volt, hogy gyakran látták vendégül Joachim von Ribbentropot, amikor az német nagykövet volt Londonban. Edith Londonderry szemében a müncheni egyezmény képviselte nemzedéke bölcsességét a háború utáni generáció felszínességével és ellentmondásos tevékenységével szemben, akik most „mind ott menetelnek állig fegyverben a béke ügyéért!”

Nem kevésbé baljós módon Sir Oswald Mosleynak, a Brit Fasiszta Unió vezetőjének és Lord Halifax brit külügyminiszternek ezekben az években közös szeretője és bizalmasa volt: Alexandra (Baba) Metcalfe, akinek VII. Eduárd kamarása volt a férje, Mosley pedig egyben a sógora. A Chamberlain család nőtagjai pedig szinte napi levelezésben álltak a miniszterelnökkel, erősítve benne az elszántságot, hogy bármi áron megőrizze a békét. Továbbá elég megdöbbentő az is, hogy mennyi magas rangú arisztokrata hölgy volt jelen és osztotta meg az asztalát Gertrud Scholtz-Klink náci nőmozgalmi vezetővel, amikor az Londonba látogatott.

Mindezek az események egészen 1939 márciusáig zajlottak, jelezve azt is, meddig képesek elmenni egyes nők annak érdekében, hogy jó nemzetközi kapcsolatokat ápoljanak.

Baxter nyilván úgy tekintett volna ezekre a nőkre is, mint megbékéléspárti, abszolút pacifistákra – akik a Peace Pledge Unionhoz (Békeeskü Szövetség) és egy sor más pacifista szervezethez kötődnek –, mint amilyenek dr. Mauden Royden világi prédikátornő, Sybil Thorndike színésznő vagy Vera Brittain írónő voltak. Az előttük lebegő pacifista eszmények kényelmetlenül összemosódtak a szélsőjobboldali háborúellenes, náciszimpatizáns nők nézeteivel, akik olyan szervezetekben tevékenykedtek, mint Mosley fasiszta uniója, az Angol–Német Barátság (Anglo–German Fellowship), a Kapocs (Link) vagy a Jobboldali Klub (Right Club).

De bűnösek voltak-e ezek a nők? És ha igen, miben állt a bűnük? És mennyiben voltak elítélhetőbbek, mint férfitársaik, akik szintén szerették volna megóvni gyermekeiket egy új háborútól? A nők kényelmes célpontot jelentettek a megbékélés bírálói számára, mert – lévén képtelenek meghatározni a „női szempontot” vagy a „női szavazói csoportot” – így azzal intézhették el mindazt, amit nagy nehézségek árán sem sikerült megmagyarázniuk, hogy röviden ennyit mondanak: a nők a hibásak.

1938-ban a nőket sokan úgy mutatták be, mint a „müncheni mamákat”, akik visszatartják a férfiakat attól, hogy megtegyék azt, ami helyes, és amit a becsület megkövetel. Tekerjünk gyorsan előre hét évtizedet, és azt látjuk, hogy amint közeledett a 2010-es brit választás, a kommentátorok az anyák egyik közösségi oldalának a kelleténél nagyobb választási befolyására panaszkodtak, a „Mumsnet választásokon”.  Talán nem is változtak annyit a dolgok az azóta eltelt évtizedekben, mint gondolnánk.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!