Így lett meg, hol ölték meg III. Richárdot

Egy aprócska tárgyra bukkantunk, amely az avatatlan szemlélő számára nem is érdemelt volna több figyelmet. Jó ideje hiába igyekeztünk fellelni Nagy-Britannia egyik legjelentősebb csatájának helyszínét, de amikor 2009. március elején egyetlen kicsi (mindössze 30 milliméter átmérőjű) ólomgolyó került elő egy leicestershire-i mezőről, megkezdődött versenyfutásunk az idő ellen.

Az apró tárgy felfedezése jelentette a fordulópontot a Battlefield Trust hároméves kutatási projektjében, amelynek során az volt a célunk, hogy egyszer és mindenkorra megállapítsuk, hol zajlott valójában a bosworthi csata. A golyóbis megtalálása előtt rohamosan fogyott az időnk: szinte már csak egy hetünk maradt a feltárásra, amikor azonban rábukkantunk, azonnal tudtuk, hogy megvan, amit kerestünk: méghozzá olyan helyről került elő, amelyet addig a feltárás végső határának tekintettünk.

Sejtésünk másnap igazolódott, mert az egyik szomszédos mezőn találtunk egy 60 milliméteres ólomgolyót, amelyet csakis ágyúból lőhettek ki a csata során. Ez elég volt ahhoz, hogy több időt kapjunk a kutatásra – a hosszabbítás révén még nyolc ágyúgolyóra bukkantunk a következő négy hétben.

A felfedezés küszöbén

A bosworthi csata 1485. augusztus 22-én zajlott le: a Rózsák háborújában a York-ház seregeit vezető III. Richárd ütközött meg a Lancasterekkel rokonságban álló Tudor Henrikkel. A csata Richárd halálával és az új király, VII. Henrik megkoronázásával végződött.

A felfedezés előtt három évvel annak tudatában kezdtük keresni a csatamezőt, hogy a bosworthi csatát csupán azért nevezték így, mert a 15. században Bosworth volt a legközelebbi vásárváros. Azt is tudtuk, hogy az ütközetet először a „Redemore” névvel jegyezték fel, ami arra utal, hogy mélyen fekvő, ingoványos mezőn zajlott. Az 1980-as években Peter Foss helytörténész mutatott rá, hogy ez a mező valahol Dadlington peremén vagy közvetlenül mellette lehetett. Foss elméletét más források utalásai is alátámasztották, amelyek azt bizonyították, hogy a csatamező az 1575-ös Saxton-atlaszban ábrázolt dadlingtoni járáshoz tartozott. Ugyanakkor egyik dokumentum sem határozza meg pontosan, hol feküdt Redemore.

Peter Foss felfigyelt arra, hogy a csata helyét „Dadlington Field”-nek is nevezték, és az elesettek emlékére Dadlington faluban építettek kápolnát. Ebből arra lehet következtetni, hogy a fő tömegsírokat – amelyek jellemzően a csata vagy a végső hajsza sűrűjében találhatók – valahol azon a területen ásták, amely a dadlingtoni kápolna körzetét alkotta.

Ezután olyan részletes topográfiai adatokat elemeztünk, amelyekre a csatára vonatkozó eredeti beszámolókban bukkantunk. A csatáról szóló elbeszélésben, amelyet egy Vergil nevű történész írt a 16. század elején, ez áll: „A hadak közt mocsár húzódott, és Henrik ügyelt arra, hogy ez seregétől mindig balra legyen, védelmezve azt. Így cselekedvén a napot is hátuk mögött tudhatták.”

Ez a taktika lehetővé tette, hogy Henrik Richárd seregének jobb szárnyát támadja. A beszámolók azt is említik, hogy Richárd akkor halt meg, amikor lova egy sárgödörbe süppedt. Ez azt jelentette, hogy csak akkor lelhetjük meg a csata helyét, ha megtaláljuk a lápot. Ezért régészeti és írásos emlékekből származó adatok alapján térképet készítettünk az öt járás középkori nyílt mezőiről, hiszen ott nem lehetett mocsár, ahol a földeket művelték. Ezután talajvizsgálattal meghatároztuk, hol feküdhettek a vizenyős területek, és rájöttünk, hogy ezek épp ott vannak, ahol a középkori tájról készített térképünk rétjei.

Fontos, hogy a vizsgálat bizonyította: Ambion Hillnél (ahová a 18. századi krónikák helyezték a csatát) sosem volt mocsár. Az eredmények inkább egy mérfölddel délnyugatra mutattak, egy olyan területre, amelyen patakokkal határolt mélyföld feküdt. A helynevek vizsgálatával tovább szűkítettük a kutatást, mert ezek arra utaltak, hogy a patakok mindkét oldalán voltak gázlók közel ahhoz, ahol keresztezte őket a korábbi Atherstone–Leicester főút, amely a római időkből eredő, de ma már kevésbé fontos Fen Lane nevű útvonal. Valószínűleg ezen közelíthette meg a két sereg a csatamezőt – Richárd Leicester felől egy nappal a csata előtt, Henrik pedig Atherstone felől augusztus 22-én reggel.

Ezután próbafúrásokba kezdtünk, hogy megvizsgáljuk a talajt, majd az árokásás következett, amelynek során a mélyföldet keletről határoló patak mellett, a később ide került hordalék alatt tőzegréteget találtunk Fen Meadow területén. Ez lehetett az a mocsár, amelyet Vergil említ – pontosan ott, ahol Foss szerint vívták a csatát. Úgy tűnt, közel járunk ahhoz, hogy megtaláljuk a választ.

Szokatlan leletek

Bár a fémkeresés során egy nagyobb, hét négyzetkilométeres területet pásztáztunk, most már a Foss javasolta helyszínre korlátozhattuk a kutatást. Eközben szokatlan leletek két kisebb csoportjára bukkantunk: az egyikre a hajdani dadlingtoni szélmalom mellett, amely valószínűleg kapcsolódott a csatához.

Aztán jött a lesújtó hír: a pollenanalízis igazolta, hogy a mocsár létezett, de a tőzegüledék radiokarbonos kormeghatározása szerint már a csata előtt 500 évvel eltűnt.

Egy helyi gazdától származó nyomot követve azonosítottunk egy másik, sokkal kisebb tőzegréteget, amelyet az első talajvizsgálat nem mutatott ki. Ez több mint fél mérfölddel arrébb feküdt, a nyugati patak mentén, a Fen Hole közvetlen közelében lévő területen. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy ez túl kicsi, ezért taktikai szempontból nem lehetett jelentős, a tudományos kormeghatározás megerősítette, hogy a Fen Hole-mocsár a középkorig fennmaradt. Vajon ez lehetett a mocsár, amelyre Vergil utalt?

A hely közel feküdt ahhoz a területhez, ahol a leggyakoribbak voltak a gázlónevek, és helynévkutatásunkból az is kiderült, meddig terjedt a hangamező déli és keleti irányban. Ez arra utalt, hogy a csatát más, hangára utaló néven is említették: ilyen a Bosworth Heath vagy a Brown Heath. A Fen Hole közelében fekvő mintavételi területeken azonban, amelyeket felderítő csapatunk átkutatott a vizsgálat korábbi szakaszaiban, nem került elő semmi figyelemre méltó – ezért sem foglalkoztunk eleinte ezzel a földdarabbal.

2009. március elején, mivel időnk rohamosan fogyott, visszatértünk ide fémdetektorokkal, hogy megvizsgáljuk a korábbi mintavételezésből kimaradt részt. Ekkor, alig egy órával kutatásunk újrakezdése után fedeztük fel a 30 milliméteres ólomgolyót. Március végéig nyolc ólomlövedéket találtunk – eleget ahhoz, hogy kicsikarjunk még egy kis időt a terepmunkára. Az aratás után folytattuk a munkát, és hamar 25-re gyarapodott a leletek száma, amelyek majdnem egy kilométeres körben szóródtak.

Jelenleg az látszik valószínűnek, hogy a fellelt nyomok szerint a Fen Lane északi és déli oldalán felsorakozó két sereg egymást lőtte. Az ágyúgolyóval összekapcsolhatók más jelentős tárgyak is, például a vadkan-ruhadísz, a burgundi ezüstpénz és más középkori érmék, egy kardhüvely darabja, egy aranygyűrű és néhány csat. Kiderült, hogy az elmúlt években kutatásunk mindössze néhány méterre zajlott a háromfelé szétszórtan heverő ágyúgolyóktól, mégsem találtunk semmit, ami arra utalt volna, hogy a csatamezőn állunk.

A puskapor döntötte el a csatát?

Nem túlzás azt állítani, hogy Bosworth szinte ontja az ólomgolyókat. A Rózsák háborúja másik nagy, 1461-ben vívott csatájának helyszínén, Towtonnál két évtizednyi fémkeresés csupán két kisebb ólomlövedéket hozott felszínre. Bosworthnél azonban már néhány hónap kutatómunka is ennek a tízszeresét.

Ezek a leletek új, régészeti fejezetet nyitnak a korai puskaporos fegyverek használatának tanulmányozásában. Történészekkel együttműködve végre meghatározhatjuk, pontosan mikor, hol és hogyan kezdtek uralkodóvá válni az európai csatamezőkön a lőfegyverek, olyan pusztító erőt szabadjára engedve, amely végső soron az egész világot behálózó birodalmak építését tette lehetővé.

A Rózsák háborúja (1453–1487) a lőfegyverek fejlődését tekintve kritikus időszakban zajlott, amelynek során első ízben vetettek be mozgatható ágyúkat a csatatéren. Az angol hadvezérek már 1485-ben felismerték, milyen előny nyílt terepen a tüzérség, ezért igyekeztek ezeket a fegyvereket a csatamezőn bevetni.

Valószínű, hogy Bosworthnél az ágyúk csatakezdő sortüze határozta meg, hogyan vívták az ütközetet, mert Tudor Henrik seregét arra késztette, hogy ne kíséreljen meg frontális rohamot az erős tűzzel szemben, hanem oldalról támadjon. E fegyverek azonban még nem tudták eldönteni a csatát. Az ütközet menetét meghatározó, fő hadmozdulat még mindig a nyílzáport követő kézitusa volt, mint Azincourt vagy Crécy idején. Angol sereg fontosabb ütközetben csak a skót csapatok ellen 1547-ben aratott győzelmet először a tűzereje révén.

A bosworthi mezőn talált ágyúgolyók zöme vagy 30 milliméternél kisebb átmérőjű, vagy eléri a 94 millimétert, ami nagyjából megegyezik a legnagyobb tüzérségi lövedékkel, amelyet az elkövetkező évszázadokban gyakorta használtak. Ezzel szemben csupán két, talán három olyan ólomgolyó került elő a helyszínről, amelyet valószínűleg „kézi ágyúból” (nagy űrméretű korai kézi puskából) lőttek ki. Ez azonban nem meglepő. Egy-két figyelemre méltó kivétellel – amilyen az 1461-es St. Albans-i csata, ahol külföldi kézipuskásokat vetettek be – az angol seregek ritkán alkalmaztak kézi lőfegyvereket a 16. század közepéig. Az angol hosszúíj annyira hatásos fegyver volt, hogy itt csak később kezdték bevezetni a kézi lőfegyvert, mint Európa többi részén.

A 15. század vége, a 16. század eleje a puskaporos fegyverek technológiájában a nagy kísérletezés és újítás kora volt – ezt bizonyítja a sokféle lövedék is, amelyeket Bosworth mezején lőttek ki. Minden olyan muníciófajta megtalálható köztük, amelyekről a 16. század elejére vonatkozó források beszámolnak. Néhányuk tömör ólom, zömük azonban több részből áll: számos közülük vasmagos, másoknak egy nagy kő van a közepén, megint másokat cserép- vagy kovadarabokkal töltöttek meg.

Kézi ágyúk

Mivel máig nem állnak rendelkezésre összehasonlítható adatok más csatamezőkről, csak további kutatásokkal és kísérletekkel lehet meghatározni, hány tüzérségi fegyverből lőttek, és hogy vajon mindkét sereg lőtt-e. Például a közel azonos átmérőjű lövedékek némelyikét ribaudequin-ből lőhették ki: kétkerekű kocsira szerelt három- vagy többcsöves tüzérségi fegyverből. A sokféle átmérő azonban arra utal, hogy legalább tíz – de valószínű, hogy jóval több – tüzérségi egység és két kézi ágyú vett részt a csatában.

Bosworth jelentősége nem abból fakad, hogy itt használtak először lőfegyvereket csatában. Még csak nem is abból, hogy itt került sor első nagyszabású bevetésükre – a svájciak 400 ilyen fegyvert zsákmányoltak, amikor az 1476-os grandsoni csatában legyűrték a burgundi sereget. Bosworth mezején ugyanis nem a lőfegyverek döntötték el a csatát.

A bosworthi felfedezések azért keltettek óriási érdeklődést, mert ez a csatamező lehetőséget teremt a tűzerő eredetének régészeti tanulmányozására. Megmutatja, hogy azokon a helyszíneken, amelyeket még nem dúltak fel a kincsvadászok, a régészet tárhatja fel, mennyi és mekkora fegyvert használtak a csatamezőn, hol helyezték el és milyen tűzerővel vetették be őket. Kilövési kísérletek és különféle tudományos elemzési módszerek segítségével az ólomlövedékekről gyűjtött adatokból még e fegyverek szerkezetére, hatótávolságára és hatékonyságára is lehet következtetni.

Ezért is fontos az a tény, hogy Bosworth mezején több ólomból készült ágyúgolyó került elő, mint Európa 15–16. századi csatamezőin együttvéve. Talán éppen az ágyúdörgés volt az utolsó, amit III. Richárd a halálakor hallhatott.

(A Rózsák háborújáról és a bosworthi csatáról szóló részletes összeállítás a BBC History Magazin 2011. szeptemberi számában olvasható.)