Így jutott az ember a világ tetejére

Hatvan évvel ezelőtt jutott el az első ember a Föld legmagasabb pontjára, csupán nyolc évvel azelőtt, hogy Gagarin a világűrt is megjárta. A késlekedés oka egyrészt az volt, hogy az embereknek hosszú évszázadokig eszébe sem jutott, hogy olyan helyekre igyekezzenek felmászni, ahol a veszélyeken és a dicsőségen kívül semmi más nem vár rájuk. Amikor aztán a felfedezők már bolygónk szinte minden kis szegletét feltérképezték, a kalandra vágyóknak muszáj volt felfelé törniük, ha elsőként akartak megérkezni valahová. Persze a legmagasabb lett volna a legnagyobb trófea.

A késlekedés másik oka az volt, hogy sokáig nem tudták, melyik is az a bizonyos legmagasabb hegycsúcs. Sokáig a dél-amerikai Chimborazo 6267 méteres csúcsát tartották a Föld legmagasabb pontjának, de amikor megkezdődött a Himalája feltérképezése, hamar kiderült, hogy itt számos hegy utasítja maga mögé a hegyet. Egy darabig aztán a Nanda Devit, a Dhaulagirit, egy ideig pedig a Kangcsendzöngát tartották a csúcstartónak. Nepál és Tibet határvidéke sokáig igazi fehér foltnak számított, a Csomolungma csak 1852-ben, mint „XV. csúcs” került rá a térképekre, de magasságának első becslésével már csak nyolc (illetve az új mérések szerint kerek tíz) métert tévedtek: egy Sikdar nevű indiai matematikus arra jutott, hogy csúcsa 8840 méterre van a tengerszinttől.

Ezután újabb közel hét évtized telt el, mire a hegy meghódítását célzó első expedíciók útnak indultak. De a „Föld Istenasszonya” (így fordítható a Csomolungma tibeti szó jelentése) nem adta magát könnyen, az egyik legnagyobb nehézséget az oxigénhiány jelentette. Ugyan ma már nem számít nagy teljesítménynek oxigénpalackkal „felsétálni” a csúcsra, az első expedícióknak oxigén nélkül szinte semmi esélyük nem volt az ismeretlen terepen. Amikor az 1920-as évektől kezdve használni kezdték az oxigénpalackokat, úgy tűnt, a siker már közel van, 1924-ben George Mallory és Andrew Irvine talán már fel is ért a csúcsra. Mindenesetre le nem jutottak, így egyelőre bizonyíték sincs arra, hogy tényleg fent jártak-e, vagy már a felfelé vezető úton életüket vesztették. (Miután 1999-ben Mallory holttestét megtalálták, újult erővel folytatódtak a spekulációk, illetve az Irvine holtteste és az állítólag nála lévő fényképezőgép felkutatására szervezett, egyelőre sikertelen expedíciók.)

A hegy rajtuk kívül is számos áldozatot követelt a hegymászók és az őket segítő helyi serpák közül, és egészen 1953-ig, az Edmund Hillary–Tenzing Norgaj párosig senki nem jutott el a csúcsra, vagy legalábbis nem tért vissza, hogy bizonyítsa tettét. (Amikor Hillaryt később megkérdezték, mit gondol arról, hogy Mallory és Irvine talán már korábban elérte a csúcsot, ám soha nem tért vissza, közölte: „Azt kell mondanom, személyes véleményem szerint az a lejutás dolog elég fontos része a hegymászásnak.”)

A sikeres csúcstámadásban szerepet játszott az is, hogy az ötvenes évek elején Nepál megnyitotta határait (és ezzel a könnyebbnek bizonyuló, délről induló útvonalat) a hegymászók előtt, a kínai uralom alá kerülő Tibet viszont lezárta a saját, északi oldalát. 1952-ben egy déli irányból próbálkozó svájci expedíció tagjai már a 8600 métert is elérték, amikor egy vihar miatt visszafordulni kényszerültek. A hír azonnali cselekvésre sarkallta a riválisokat: a Hillaryt és Norgajt is soraiban tudó, John Hunt vezette brit expedíció is az előző évben megtalált útvonalon indult el. Állítólag néhány hónappal korábban, még 1952 végén volt egy sietve megszervezett szovjet kísérlet is. Ha igaz, a szovjet mászók Tibet felől próbálták meg a dicsőséget elhalászni a nyugatiak elől, ám a kísérlet teljes kudarcot vallott, a hat hegymászó életét vesztette. A Szovjetunió és Kína következetesen tagadta, hogy sor került volna az expedícióra, és azóta sem került elő semmilyen bizonyíték, amely a történetet igazolná.

Hunt és népes csapata tehát a déli oldalról próbálkozott. A dolgok jól mentek,  Hillary és Norgaj előtt két nappal Charles Evans és Tom Bourdillon már eljutott 8750 méterig, de légzőkészülékeik hibája miatt vissza kellett fordulniuk. Az új-zélandi és a serpa hegymászó tehát még az ilyen vállalkozásoknál megszokottnál is többet köszönhetett a szerencsének, amikor 1953. május 29-én, délelőtt 11 óra 30 perckor végül első emberként elérték „a világ tetejét". Érdekesség, hogy csupán egyetlen fotót készítettek ekkor, és ezen nem Hillary, hanem társa látható. Az ok igen prózai: az egyébként írni-olvasni sem tudó serpa még soha életében nem fényképezett, és Hillary úgy gondolta, „nem az lett volna a megfelelő alkalom, hogy megtanítsam neki”.

A siker híre feltehetően az utolsó fontos információ volt, amelyet egy valódi futárra bíztak: a The Times riportere ugyanis egy helyi férfit küldött, hogy kódolt üzenetét juttassa el a legközelebbi településre, ahonnan már rádiójelek segítségével száguldott Londonig, hogy a brit Nemzetközösség világraszóló diadala pont II. Erzsébet június 2-ai koronázásának napján fusson be a fővárosba.