Csongor
0 °C
9 °C

Európa rettegni kezdte a vikingek nevét

2013.06.08. 11:07
Pontosan 1220 évvel ezelőtt, 793. június 8-án egy viking rablócsapat tűnt elő a semmiből, partra szállt Northumbria egyik szent szigetén, kifosztotta Lindisfarne kolostorát, a szerzeteseket pedig megölte vagy rabláncra fűzte. Európa ekkor kezdte el igazán rettegni a vikingek nevét. De valóban olyan félelmetes és vérszomjas harcosok voltak, akik nem ismertek irgalmat? Cameron Balbirnie, a BBC History szerzője régészeti leletekkel igyekszik árnyalni a képet.

A történelem egyik meghatározó pillanata: egy flottányi apró hajó tűnik fel a láthatáron a northumbriai partoknál, a lindisfarne-i kolostor közelében. Időszámításunk szerint 793. június 8-át írunk, és a helyi lakosoknak senki nem szólt, hogy a látogatók egyoldalúan megváltoztatták a játékszabályokat. Ahelyett, hogy szokás szerint a messzi északon begyűjtött szőrmét vagy a Balti-tenger partvidékéről származó ámbrát kínáltak volna eladásra, a norvég hajósok egy sokkal közvetlenebb módját választották annak, hogy megszerezzék, amit akarnak: a fosztogatást, mészárlást és szolgasorba vetést.

Az Anglia egyik legszentebb zarándokhelyének tartott Lindisfarne alig egy évszázaddal korábban Szent Cuthbert apát és püspök székhelye volt, csontjait azóta is itt őrizték és nagy becsben tartották. Az Angolszász Krónika szerint különleges előjelek vezették be a vikingek támadását: többek között villámlások és repülő sárkányok, majd egy pusztító éhínség. Amikor a tengeri rablók megérkeztek, az ellenszegülő szerzeteseket csatabárdjaikkal és kardjaikkal mészárolták le – ezt mutatja az a talán egy túlélő szerzetes által faragott kő, amelyen megörökíti a rémisztő eseményt –, néhányukat a tengerbe hajították, a maradékot pedig rabszolgaként hurcolták magukkal. A kolostor kincseit, szent tárgyait magukhoz vették, majd a kolostort felgyújtva távoztak a tett színhelyéről.

A Nagy Károly tanácsadójaként ismert, northumbriai származású Alcuin igencsak megrémült az eseten: a northumbriai királynak írott levelében Isten büntetéseként értelmezte a gaztettet az emberek által elkövetett bűnökért, és jelezte, imádkozik Istenhez, hogy mentse meg országát a pogányoktól.

A vikingek kora

A vikingek kora elkezdődött, és röpke két évszázad alatt teljesen megváltoztatta a Brit-szigetek és lakóinak életét. Miután évtizedekig szórványos rajtaütéseket hajtottak végre, 865-ben egy egész dán hadsereg jelent meg az észak-angliai partok mellett, majd a Trent folyón felhajózva elfoglalta a stratégiai fontosságú Repton városkát Anglia szívében. Ezután sorra buktak el az angolszász királyságok: Northumbria, Kelet-Anglia, majd az egykor rettegett erejű Mercia sem tudott ellenállni a hódítóknak. Egyedüliként Alfréd király Wessexe állt ellen a viking áradatnak, ezzel Anglia kettészakadt, az északi és a keleti rész viking fennhatóság alá került az Alfréd és Guthrum közötti megegyezés révén, Jorvikkal, azaz a „Yorki Királyság” fővárosával a középpontban.

De kik is voltak a vikingek valójában, milyenek voltak a saját hazájukban? Hogyan léptek a történelem színpadára ezek az elképesztő népek? Mi vezetett gyors terjeszkedésükhöz? És hogyan látták a vikingek saját magukat? Ezekre a kérdésekre keresett választ egy régészcsapat egy BBC-dokumentumfilm készítése közben.

Sok mindent találtak Skandináviában, de a legkevésbé sem akadtak nyomára a vikingek kedvesebb arcának. Úgy tűnt, minél mélyebbre ásnak, annál vérszomjasabb rítusok tárulnak fel a viking fafaragásokról. A vikingek kora talán valóban kegyetlen volt, de sokkal bonyolultabb és lenyűgözőbb is annál, minthogy hajós harcosok a zsákmány és a dicsőség reményében végigdúlták fél Európát. A vikingeket a skandináv föld és tenger évezredek alatt csiszolta olyanra, ahogy végül megismerhettük őket. Már maga a „viking” szó jelentése is inkább arra vonatkozott, amit az illető tett, nem arra, ami volt. „Vikinggé válni” azt jelentette, hogy kalandokra, felfedezőutakra indulni, esetleg kalóztámadást szervezni vagy öblöket látogatni.

Ásóval a vikingek nyomában

Miközben például Britanniában százszámra épültek a kisebb-nagyobb kőkörök, a balti-tengeri Gotland szigetén ősi kőhajókat találhatunk. Joakim Wehlin, a Gotlandi Egyetem kutatója több mint négyszázat vizsgált meg ezekből, a legnagyobb közülük az ansarvei kőhajó, amely 45 méter hosszú, és három évezreddel ezelőtt építették jókora gránittömbökből. Az aprólékos kőfaragványokon hajlított orrú hajókon utazó, fegyvereket és a szertartásokhoz használatos bronzkürtöket, azaz lurokat – a legtöbb élelmiszerboltban is találhatunk képet ezekről a Lurpak vaj csomagolásán – tartó embereket láthatunk. Az ábrázolásokat nézve valójában a vikingek őseit szemlélhetjük.

A faragásokon kívül valódi hajók maradványai is előkerültek a vaskorból, amelyek közelében sisakokat, páncélokat és fegyvereket is feltártak. Az egyik ilyen hajó, a Hjotspring, amelyik ma a dán Nemzeti Múzeumban található, a tengeri háborúskodás hosszú hagyományáról tanúskodik. Úgy tűnik, a balti partvidék törzseinek már évszázadok óta szokása volt, hogy le-lecsapjanak egymásra, mielőtt az Északi-tenger felé vették volna az irányt, és elkezdték volna azokat a portyákat, amelyekről híresek lettek.

A rajtaütések pontos okait nem ismerjük, de számos tényezőt egyértelműen meghatározhatunk. Az első ezeknek a sorában az, hogy a Római Birodalom soha nem terjesztette ki hatalmát Skandináviára, így a vaskori törzsi berendezkedésre nem gyakorolt befolyást sem a római jog, sem a városok kialakulása, sem a kereszténység.

Parti portyák

Skandinávia déli területei kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki Rómával, így itt a luxuscikkek iránti vággyal együtt megindult a társadalom központosítása, ezzel egyre nagyobb ellentét alakult ki az északi és déli vidékek között. Nem meglepő tehát, hogy az első angliai rajtaütéseket a mai norvég város, Bergen közeléből érkezett hajósok hajtották végre.

Mivel nem volt elég föld, hogy a növekvő lakosság igényeit kielégítse, a létrejövő aprócska királyságok egymással vetélkedtek a gazdagságért és a dicsőségért. Ráadásul a területen érintetlenül fennmaradt a pogány kultúra. Az itt élők olyan óészaki isteneket imádtak, mint Thor vagy Odin, és a legkevésbé sem félték az egyetlen keresztény Isten hatalmát. A szentség védelmében bízva őrizetlenül hagyott angolszász kolostorok szinte maguk invitálták be őket a kapuikon, amelyek ráadásul a tengeri útvonalakhoz csábító közelségben feküdtek.

Ugyan az első támadások Norvégia irányából jöttek, mégis a dánok ősei voltak azok, akik Anglia nagyobb területeit ténylegesen elfoglalták. A 870-es évektől kezdve York városa Jorvik néven a vikingek fontos kereskedelmi központjává vált, a harcosok és családjaik pedig új, városias életet kezdtek élni, részben beleolvadva az angolszász társadalomba.

A viking harcosokról kialakított képünkkel ellentétben a yorki kutatások békés otthonaikban tárják elénk a vikingeket. Dr. Søren Sindbæk, a Yorki Egyetem neves Jorvik-szakértője a textilipar fellendülésében fontos szerepet játszó, otthon szövő-fonó asszonyok, valamint a kovácsok és más mesteremberek nagy jelentőségére mutat rá.

Érdekes módon Jorvik jóval nagyobb volt, mint bármelyik egykorú dániai település. Az angol földekről begyűjtött vagyonok, az ír rabszolgák és stratégiai pozíciója a Dán Királyságot a legerősebbé tette a viking államalakulatok között. De a Brit-szigeteken létrejött dán települések nem az elsők voltak a távoli vidékeken létrejött viking telepek sorában. Ez a dicsőség a svédeket és a Keletet illeti.

Keleti kényelem

A vikingeknek a Nyugatra gyakorolt hatásával foglalkozó kutatók könnyen megfeledkezhetnek a keleti orientációjú svédek jelentőségéről. Pedig ők már 753-ban megalapítottak egy Sztaraja Ladoga néven ismert, a mai Szentpétervártól keletre található települést, amely az első város lett a mai Oroszország területén, a svédek szempontjából pedig kapu a Keletre.

A jeges Balti-tengeren áthajózva a svédek kisebb és könnyebb csónakokat használtak az új földek felfedezésére, követve a folyók és tavak kínálta természetes útvonalakat. Céljuk inkább a kereskedelem, mintsem a háború volt, így a ruszoknak is nevezett (innen származik Oroszország elnevezése is) svéd vikingek soha nem látott tájakat, embereket és kincseket ismertek meg.

A ruszok 839-re elérték a nagyjából félmillió lakosú világvárost, Konstantinápolyt. Ez volt a leggazdagabb, legfejlettebb és az egyik leginkább kozmopolita város az akkori világban. A svéd társadalom vezető rétege olyan luxuscikkekhez jutott hozzá, amelyekről korábban álmodni sem mert volna. Valószínűleg Kínában készült, majd a Közel-Keleten szőtt selyemdarabokat tártak fel az ásatások a ruszok északi településein.

Egyetlen, a svédországi Helgo aprócska szigetén található ásatáson a régészek többek közt egy ír püspöki pásztorbotot, egy etiópiai kopt öntőkanalat és egy Indiából valahogy nyugatra keveredett Buddha-szobrocskát találtak. A legsokatmondóbb leletek talán a nagy mennyiségben előkerült pénzérmék. Ezeket arab ezüstként azonosították, amelyek az értékes selyemmel és fűszerekkel együtt kerültek ide, a svéd vikingek szállította ámbráért, szőrmékért és rabszolgákért cserébe.

A vikingek kinézetét és hitvilágát érintő tudásunk jó része moszlim íróktól származik. Egy 10. századi kurd krónikás, bizonyos Ahmad Ibn Fadlan naplójában részletesen lejegyezte találkozásait a magas, szőke ruszokkal. Neki köszönhetjük azt is, hogy birtokunkba kerülhetett egy szemtanú beszámolója egy viking főnök temetéséről, illetve az északi népek hitvilágának ijesztő valóságáról. Úgy tűnik, a főnököt az áldozatként felajánlott kutyák és lovak mellett egy rituálisan kivégzett rabszolgalány – akit a főnök szűkebb köréhez tartozók az elhunyt iránt érzett tiszteletük kifejezéseképpen meg is erőszakoltak – társaságában küldték a túlvilágra. A selyemköntösök és más keleti luxuscikkek alatt a svéd vikingek láthatóan megőrizték az északi hidegben megszokott kegyetlen természetüket.

A vikingekkel kapcsolatos másik fontos forrásanyagunk a később, a viking kor legvége felé, főként egy izolált világban, Izlandon íródott sagák szövege. Miközben a svédek a Kelet hatalmas civilizációival kereskedtek, a dánok a Brit-szigeteken hódítottak meg területeket, az állandó földhiánnyal küzdő norvégok pedig a történelem talán leghihetetlenebb felfedezőútjaira vállalkoztak nyugati és északi irányban.

A főként a 13. század során lejegyzett sagák (a szó jelentése körülbelül „amit mesélnek”) egy letűnt kor viking hőseinek valós és mitikus utazásait idézik fel a nagyjából 930 és 1030 közti időszakból. E szövegekből tudjuk azt is, hogy az óészaki istenek otthona, a Valhalla csak azon halandók előtt nyílt meg, akik hősi tetteket hajtottak végre.

Kegyetlen ősök, szelíd leszármazottak

Vikinggé lenni, azaz felfedezőútra indulni, kalózkodni és bebizonyítani a férfiasságot, ez volt a legfontosabb ezeknek az embereknek. A szájhagyomány útján megőrzött történelem korában egy vikingnek az volt a célja, hogy emlékezzenek rá. Izlandot a norvégok a 9. század vége felé népesítették be, hogy aztán a sziget szolgáljon kiindulópontként a Grönlandot és Észak-Amerikát is elérő hajósoknak.

A sarkkörön túli területek és Grönland viszonyai aztán még a vikingek számára is túlságosan keménynek bizonyultak, de az izlandi telepek fennmaradtak.

A balti-tengeri partvidék belháborúi után csupán néhány évszázaddal a vikingek nyugat felé elérték Új-Fundlandot, kelet felé pedig Bagdadot. De a kaland, amely egy történeti korszakot hozott létre, a végéhez közeledett – igaz, nem vereségek, hanem az asszimiláció miatt. Dánia területén lassan egy egységes királyság jött létre, első uralkodóinak egyike, I. (Kékfogú) Harald pedig felvette a kereszténységet. Az új vallás véres összetűzésekkel tarkított elfogadása után a vikingek pogány kívülállókból a keresztény Európa lakói lettek.

A britek számára Harald egyik unokája angol királyként ismeretes – I. (Nagy) Knut feltehetően 992-től volt Anglia, Dánia és Norvégia uralkodója 1035-ös haláláig. A krónikák a nagy tettei mellett azt a történetet is feljegyezték róla, hogy egy alkalommal hízelgő udvaroncait úgy tanította móresre, hogy állításukkal ellentétben bemutatta, a dagályt bizony ő sem tudja irányítani; majd koronáját a winchesteri katedrális főoltárára helyezve jelezte, hogy csak Isten uralkodik mindenek felett. Viking örökségéhez is méltó dolog volt a tenger erejét használni fel erre a leckére. De Knut egyben valami újat is képviselt: valódi európai király volt, aki Anglia mellett Skandinávia jó része felett is uralkodott. Jelen volt, amikor II. Konrádot XIX. János pápa német-római császárrá koronázta 1027-ben, később kísérletet tett arra, hogy egész birodalmában bevezesse az egységesen vert ezüstpénzt.

Ugyan Knut vér szerint viking volt, nehéz elképzelni, hogy a csupán 250 évvel korábban Lindisfarnéra rátörő harcosok elfogadták volna közülük valónak. Anglia ekkor már egy új, az 1066-ban kezdődött normann kor küszöbén állt – ám a normann hódítók eredetileg maguk is „északról jött emberek” voltak.

(A vikingek kalandozásairól szóló bővebb összeállítás a BBC History Magazin 2012. októberi számában olvasható.)