Menyhért, Mirjam
18 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Öldöklő csata Észak és Dél között

2013.07.01. 22:48
Százötven évvel ezelőtt kezdődött a háromnapos gettysburgi csata, amely fordulópontot hozott az 1861 és 1865 között lezajlott amerikai polgárháborúban. Brian Holden Reid, a londoni King’s College professzora mondja el a Lee tábornok déli hadserege felett aratott északi győzelem történetét, amelyet Abraham Lincoln elnök pár hónappal később „a szabadság újjászületésének” nevezett.

Robert E. Lee tábornok, az Észak-virginiai Hadsereg konföderációs csapatainak parancsnoka 1863. július 3-a délután rossz hírrel szembesült: a Washingtontól alig 130 kilométerre fekvő pennsylvaniai Gettysburg városától délre visszaverték a seregét. Pedig Lee tábornok északi előrenyomulása elég jól indult. Miután Chancellorsville-nél győzelmet aratott (1863. május 1–5.), elhatározta, hogy június 3-án megindul Gettysburg felé. Célja az volt, hogy az Unió és a Konföderáció közötti határvonalat, a Potomac folyót átlépve megszorongassa a szövetségi kormány fennhatósága alatt álló területeket, és megfordítsa a polgárháború menetét.

Vele szemben sorakozott fel az unionisták Potomac-hadserege, amelyet Joseph Hooker vezetett – ő volt az, akit Lee létszámhátrányban lévő csapatai Chancellorsville-nél megvertek. Abraham Lincoln utasítását követve azonban Hooker északra vonult, hogy megvédje Washingtont Lee támadásától. Miután azonban megromlott a viszony közte és Henry W. Halleck főparancsnok között, június 27-én beosztásából felmentették. A következő napon George G. Meade-et nevezték ki a helyére.

Meade vezérőrnagy parancsnoksága első napján precíz becslést kapott arról, hogy Lee csapatai mintegy 80 ezer katonát számlálnak. Terve az volt, hogy Lee manővereit hárítva fokozatosan visszavonul, majd egy jól védhető helyen szembeszáll az ellenséggel – ám ahogy a konföderációs sereg előrenyomult, az élet felülírta a tervét.

Lee korábbi győzelmeit részben annak köszönhette, hogy az ellenséges mozdulatokkal kapcsolatos információkat ügyesen gyűjtögette és használta ki – ám ezúttal idegen terepen mozgott, ezért nem lehetett biztos adatai hitelességében. Június 25-én kockázatos manőverbe kezdett, amikor „JEB” Stuart tábornok három legjobb lovasdandárját támadásba küldte a szövetségi csapatok ellen. Ennek következménye az lett, hogy Stuartot elvágták a hátvédjétől, és kerülő úton kellett visszajutnia, mivel 125 szekérből álló zsákmányával sebezhetővé vált. Egy héten keresztül semmiféle kapcsolata nem volt a fősereggel, más szóval Lee-nek „vakon” kellett tapogatóznia észak felé.

Így június 28-án Lee-nek meglehetősen ködös elképzelései voltak csak a Potomac-hadsereg pozíciójáról. Ezen az estén azonban használható információhoz jutott, amikor alárendeltje (akit Lee nemes egyszerűséggel csak az ő „jó öreg csatamén”-jeként emlegetett), Longstreet tábornok egyik kémje rontott be a táborba, és jelentette: az unionista erők a Déli-hegység és a marylandi Frederick között tanyáznak. Lee ebből azt a következtetést vonta le, hogy ott is maradnak a Potomactól délre. Azt találta ki, hogy majd apránként rajtaüt az egyes szövetségi hadtesteken, és felmorzsolja azokat.

Az összeütközés

Időközben viszont Meade serege elérte Pennsylvaniát. A fegyveres összeütközés július elsején kezdődött: Henry Heth konföderációs tábornok hadosztályának két dandárja csapott össze az unionista lovassággal. Fokozatosan a seregek többi egysége is bekapcsolódott a küzdelembe.

Az uniós Első és Tizenegyedik Hadtestet legyőzte a létszámfölényben lévő konföderációs Második és Harmadik Hadtest. Lee sokáig tétovázott, hogy kikényszerítsen-e egy nagyobb csatát, ám délután fél háromkor azt a hírt kapta, hogy Stuart lovasai hamarosan csatlakoznak. Ennek tudatában nekirontott a szövetségiek középső és balszárnyon lévő egységeinek. Az északiak Gettysburgön keresztül visszavonultak, megszállva a várostól délre fekvő dombokat – veszteségeik 8800 főre rúgtak, és Reynolds tábornok is elesett. Meade Hancock vezérőrnagyot küldte a helyére, hogy vegye át csapatai felett a parancsnokságot.

Lee tehát elkönyvelhette az első sikereket, ám nem sokat tudott az ellenfél ütőerejéről és a terepviszonyokról. A következő két napon minden egyes kisebb győzelem egyre nagyobb kockázatra sarkallta mindaddig, amíg hirtelen cselekvéskényszerbe nem került.

Gettysburg csatatere sokkal nyitottabb volt, mint Lee tábornok korábbi győzelmeinek helyszíne: dimbes-dombos földek és rétek mindenütt, valamint rögös, szurdokokkal és vízmosásokkal szabdalt emelkedők. A Lee által megszállt Papnevelde-gerinc pedig erdős vidék volt.

A szövetségi csapatok horog alakban helyezkedtek el az emelkedőkön: a Culp’s domb és a Temető-domb hosszú görbülete délre kanyarodott a magasan fekvő, 2,5 kilométer hosszan húzódó Temető-gerinc mentén, majd belefutott két, jelentősebb kúp alakú emelkedőbe, a Kis kerek oromba és a Nagy kerek oromba.

Mindkét ellenfél katonái harcedzettek, magabiztosak, ám addigra igencsak megviseltek voltak. Az uniós csapatok feltüzelték magukat a Chancellorsville-nél elszenvedett vereségen, s nem nagyon érdemelték ki a túlzottan is magabiztos konföderációsok által osztogatott pofonokat.

Meade vezérőrnagy csak megérkezése után, július 2-án hajnali két órakor vette át a személyes parancsnokságot. Amint megvirradt, rögvest felismerte a csapatai pozíciójából származó előnyt, és a Második, Harmadik és Ötödik Hadtestet arra utasította, hogy szorítsa meg a hurkot az ellenség körül. Azt tervezte, hogy a Második Hadtestet a Temető-gerincre helyezi, balján a Kis kerek ormon lévő Harmadikkal.

Kora reggel Lee felderítő egységei jelentették, hogy az Unió balszárnya sebezhetővé vált. Rögtön ezután Longstreet indítványozta, hogy kerüljenek Meade állásai mögé. Ám Stuart nélkülözhetetlen információi nélkül ugyan merre is vonuljanak? Longstreet erre már nem tudta a választ. Lee nem utasította el egyértelműen a javaslatot, ám a felderítők jelentésének birtokában inkább úgy döntött, megtámadja a szövetségiek balszárnyát. Mint a legtapasztaltabb hadtest-parancsnok, Longstreet kapta a feladatot, hogy a Lee által döntő csapásnak tartott támadást levezényelje.

Lee-t utólag gyakran éri az a vád, hogy „bizonytalan” haditervre támaszkodott. Hadseregét egy döntő csatához nem vonta kellően össze. Miután délelőtt fél 12-kor visszatért az Ewell csapatainál tett szemléről, bosszankodva látta, hogy Longstreet alig tett némi előkészületet a rohamra. De Longstreet arra hivatkozott, hogy meg kell várni Law tábornok dandárját, amely körülbelül fél óra múlva futott be. Nem sokkal ezután Stuart is megérkezett – Lee ridegen fogadta, majd parancsot adott, hogy lovasait Ewell hadtesteitől északkeletre állítsa fel.

A délután derekán az északi Ötödik Hadtest egységei elfoglalták a Kis kerek ormot. A szövetségi csapatok elhelyezkedése gyorsabb hadműveletekre adott lehetőséget. Az uniós erők 3,2 kilométeres területen koncentrálódtak, míg a konföderációsok csaknem 10 kilométeren nyúltak el. Ám még ehhez az előnytelen elhelyezkedéshez képest is rossz irányba vezették a végül délután 4 órakor elindított, Longstreet-féle rohamot.

Kényszerhelyzetben

A szövetségiek igyekeztek tartani az állásaikat. A dél felé néző vonalak erősítésekor egy zászlóőr lovagolt a parancsnokhoz: „Ezredes, kutya legyek, ha nem rossz irányban vagyunk. A lázadók… mögöttünk jobbra, az erdőben vannak!” A parancsnok rájött, hogy igaza van: a déli „lázadók” és az északi „jenkik” addigra teljesen összekeveredtek, és nehéz volt rájönni, hol húzódik a frontvonal.

McLaws vezérőrnagy hadosztálya nagyobb sikert ért el a Temető-gerinc megtartásáért a Harmadik Hadtestet segítve. Ezen kívül azonban nem történt döntő előrelépés. Longstreet nem tudta elhelyezni a tüzérségét a Kis kerek ormon és a Temető-gerincen, hogy így kényszerítse Meade-et állásainak feladására.

Ewell tábornoknak az unionista jobbszárnyra mért megtévesztő támadásai nem sok hatást gyakoroltak Longstreet rohamára, és ez a séma másnap sem ért célt a Culp’s dombnál. Lee úgy döntött, hogy középen támad, mert úgy számított, a szárnyak megerősítése miatt ott gyengültek meg legjobban a szövetségiek.

Július 3-án reggel feszült légkörben zajlott a haditanács. Longstreet arra próbálta rávenni Lee-t, hogy Ewell jobbján nyomuljanak előre. Lee azonban ezt elutasította, és ragaszkodott az eredeti elképzeléséhez. Már kifogyott a lehetőségekből. George Pickett tábornok 5 ezer virginiai katonája képezte a támadás derékhadát, az átütő erőt azonban a Hill hadtesteinek három hadosztályából szervezett, 13 ezres csapattól várta.

Gyalogosroham

Nem sokkal délután 1 óra után a konföderációsok 162 ágyújából megindult az össztűz – ám ez rendkívül csekély mértékben befolyásolta a harcmezőn kibontakozó eseményeket. Az uniós ágyúk egy idő után el is hallgattak, hogy spóroljanak a lőszerrel. Ebben a pillanatban a konföderációs gyalogság kimasírozott az erdőből, és a Temető-dombon elhelyezett ellenséges tüzérségi állásokat kezdte rohamozni.

Ez volt az amerikai polgárháború egyik legdrámaibb eseménye. A szövetségi vonalak felett messze visszhangzott a kiáltás: „Ott vannak… Jönnek a gyalogosok!” Az eltérő uniformisok ellenére a déliek hosszú sorai úgy bontakoztak ki, mintha csak díszszemlén lennének, lobogó zászlókkal, hang nélkül haladtak előre. Ám amint a Papnevelde- és a Temető-gerinc közötti, gyér növényzettel borított szakaszt elérték, az északi tüzérség ágyúzni kezdett, hatalmas lyukakat ütve soraikba.

A középen haladó, Pickett-féle csapatok és a balszárnyon lévő, Hill vezette katonák között komoly rés nyílt. Az északi tüzérség halálos pontossággal szórta lövedékeit: távolabbról tömör ágyútűzzel, közelebbről kartáccsal szórták az ellenséget. Minderre pedig a vontcsövű muskéták sortüze is ráerősített.

Az északiak ekkor átvették a kezdeményezést, és a megzavart konföderációs szárnyakra vetették magukat. Az egyik résztvevő a csatazajt felidézve arra emlékezett vissza, hogy „különös és szörnyű” hangot hallott, amely „ezernyi torokból zúgott föl, de nem kiáltások és ordítások együttese, sokkal inkább egyetlen hatalmas, gyászos morajlás volt”.

A legközelebbi déli dandárt Lewis Armistead vezényelte, aki a kalapját kardvégre szúrva próbálta irányítani csapatait. Ám ahogy közeledtek az északiakhoz, egyre ritkább volt az arcvonaluk. Armistead halálos sebet kapott – a konföderációsok vesztesége ebben a rohamban elérte a hatezret. A mészárlás túlélői visszaözönlöttek állásaikba újabb parancsért. Ám kedvező hírt ott sem kaptak. Öt kilométerrel arrébb Stuart fáradt lovasai nem tudták megtörni az uniós lovasság ellenállását, amelynek soraiban egy bizonyos George A. Custer (aki később Appomattoxnál elfogadta Lee tábornok megadását) is ott lovagolt.

Borzalmas veszteségek

A háromnapos ütközet végső mérlege: a konföderációs csapatok vesztesége mintegy 28 ezer főt, az unionistáké 23 ezret tett ki (ebből 3093 fő a halottak száma az egyik, és 3155 fő a másik oldalon). A vérontás ellenére a túlélő katonák számára a déliek vereségének jelentősége nem volt egyértelmű. Lee emberei közül sokan abban bíztak, hogy tábornokuk nemsokára újra északra vezeti őket.

Mindazonáltal Gettysburg tényleg katasztrófa volt a déli Konföderációnak. Lee vereségének hátterében egy sor komoly – felderítési, hadvezetési és taktikai – hiba állt, amelyek együtt lehetetlenné tették, hogy egyetlen erős csapással szétzúzhassa ellenfelét. Ő és katonái túlzottan is magabiztosak voltak, és semmibe vették az északiakat. Másfelől Meade nem követett el nagyobb hibát, jó védekező taktikát dolgozott ki és jól bánt a tartalékokkal. Ám győzelme hosszú távon mégsem hozott számára dicsőséget. Túlságosan óvatosan vette üldözőbe Lee-t, amelynek következtében utóbbi ki is csúszott a markából, és ez világossá tette Lincoln számára, hogy az északi háborús erőfeszítések megkettőzésére nem ő a megfelelő ember. Ezzel együtt Meade kihúzta Lee seregének méregfogát – támadó szándékkal nem is tudott többé északi földre lépni.

Az gettysburgi csata végkifejlete – a három napé, amelyen a konföderációs csapatok végig támadtak, a szövetségiek pedig védekeztek – nagy megkönnyebbülést jelentett Washington számára. Az erről szóló hírek július 4-én értek a szövetségi kormányhoz, nem sokkal ezután pedig Vicksburg ugyanazon a napon történő elfoglalását nyugtázták örömmel északon. Innentől kezdve mind katonailag, mind morálisan az északiak vették át a kezdeményezést, és a déliek ügye egyre kevésbé tűnt vonzónak a semleges államok számára világszerte.

Még ugyanebben az évben, november 19-én Lincoln elnök is Gettysburgbe látogatott. Híres, alig 272 szóból álló gettysburgi beszédében – a csatára utalva – a „szabadság újjászületésé”-ről szónokolt, és arról, hogy mindent el kell követni, „a nép kormánya a nép által és a nép érdekében kormányozva ne tűnhessen el a Föld színéről”. (Az amerikai polgárháború előzményeiről és Lincoln szerepéről lásd cikkünket itt.)

Észak innentől kezdve hihetetlen előnyre tett szert az értékek, eszmék háborújában és a propagandában. Nem kizárólag a gettysburgi csatavesztés állt a déliek hadiszerencséjének megfordulása mögött, ám felgyorsította a győzhetetlennek látszó Észak-virginiai Hadsereg szétesését. A Lee seregét kasztráló összeütközés így jelentős mérföldkő volt azon az úton, amely a déliek vereségéhez vezetett – további 22 fáradságos hónappal később.

(A cikk teljes változata a BBC History Magazin 2013. augusztusi számában jelenik meg.)