25 éve lőtt le Amerika egy utasszállítót
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
A szomorú tények: 1988. július 3-án az amerikai haditengerészet Vincennes nevű cirkálója két rakétát lőtt ki az Iran Air 655-ös járatára a Hormuzi-szorosban. Az Airbus A300-ast mindkét rakéta eltalálta, a gép már a levegőben megsemmisült. A fedélzeten tartózkodó 290 ember (köztük közel 70 gyerek) azonnal meghalt.
Azóta sem teljesen világos, hogyan történt a tragédia. A már nyolcadik éve tartó iraki–iráni háború miatt a Perzsa-öbölben napirenden voltak a különböző incidensek, a két ország ugyanis kölcsönösen igyekezett hadihajóival és légierejével meggátolni a másik kikötőinek forgalmát. Amikor az iráni és iraki légierő és hadiflotta már a semleges hajókat sem kímélte, a semleges hajózás – és természetesen leginkább a kulcsfontosságú olajszállítás – védelmére az amerikai haditengerészet is felvonult a Perzsa- és az Ománi-öbölben. A következő években számos összetűzésre került sor az Egyesült Államok és Irán, valamint Irak között, miközben mindkét hadviselő fél, de főleg Irán azzal is vádolta Amerikát és a Nyugatot, hogy fegyverszállítással és direkt módon is a másikat segíti.
Az Iran Air 655-ös járatának tragédiája előtt egy évvel, 1987 tavaszán az iraki légierő megtámadta az amerikai haditengerészet egyik fregattját, ősszel pedig felfegyverzett iráni motorcsónakokkal keveredtek tűzpárbajba többször is az amerikai hajók. 1988 áprilisában aztán a USS Samuel B. Roberts egy iráni aknára futva súlyosan megrongálódott. Válaszul az Egyesült Államok megindította a Praying Mantis (Imádkozó Sáska) hadműveletet, amelynek keretében a haditengerészet és a légierő többek közt az iráni olajfúrótornyok ellen is támadást intézett. A helyzet tehát igencsak feszült volt a térségben, amikor a Perzsa-öbölben járőrszolgálatot ellátó USS Vincennes július 3-án útnak indult az Ománi-öböl felé.
A két öblöt elválasztó Hormuzi-szoros a legkeskenyebb részén mindössze 21 kilométer széles, így szinte lehetetlen anélkül átjutni rajta, hogy a hajók ne hatoljanak be az iráni vagy az ománi felségvizekre. Irán ezt kihasználva – a nemzetközi joggal egyébként összhangban – igyekezett feltartóztatni és átvizsgálni azokat a hajókat, amelyekről azt gyanította, hogy Iraknak szállítanak fegyvert és hadianyagokat.
A kor legmodernebb radarrendszereivel és légvédelmi rakétáival felszerelt Vincennes AEGIS-cirkáló a szorosban járőrözött a végzetes napon, és miután egyik helikopterére iráni motorcsónakokról kézifegyverekkel tüzet nyitottak, behatolt az iráni felségvizekre (bár ezt csak néhány évvel később ismerte el az Egyesült Államok, és az sem biztos, hogy valóban lőttek-e a helikopterre, és nem a kapitány keresett ürügyet a támadó fellépésre). Ekkor jelent meg radarjain egy azonosítatlan, Irán felől közeledő repülő, amely nem válaszolt a rádióüzenetekre. William C. Rogers kapitány állítása szerint a gépet tévesen egy támadó F-14 Tomcatként azonosították (az egyébként meglehetősen gyenge, a szovjet és francia típusokkal repülő irakival szemben sem sok babért learató iráni légierő amerikai gépekkel volt felszerelve), ezért lőttek, mielőtt túl közel ért volna.
Irán természetesen „barbár, terrorista” akcióként ítélte el az eseményt, szerinte a kapitány jóhiszeműen nem vélhette a Bandar Abbszból felszállt, Dubajba tartó utasszállítót támadó gépnek. Az amerikai és független vizsgálatok számos hibát és ellentmondást tártak fel az eseményekben. Az Airbus például emelkedett a rakéták kilövésekor, miközben egy támadó harci gép pont ennek az ellenkezőjét tette volna.
A járat késve indult útnak – ezért és az időzónák miatti kavarodás miatt a hajón nem találták a menetrend szerinti gépek között. A hajóról katonai és polgári vészfrekvencián is hívták a gépet, de a légi irányítás által használt frekvenciára alkalmas adójuk nem volt. A végzetes félreértés pedig az volt, hogy a kapcsolatfelvételi kísérletek során az amerikaiak a repülő földhöz viszonyított sebességét mérve egy 350 csomó sebességgel repülő géphez intézték hívásaikat, míg az Airbus pilótái a levegőhöz mért 300 csomós sebességet látták maguk előtt, és hiába hallották a rádióüzeneteket, azt hitték, azok egy másik gépnek szólnak. De a zavaros helyzet nem tévesztett meg mindenkit: Rogers kapitány döntését a közelben tartózkodó USS Sides kapitánya sem értette, a tűzparancs kiadásakor felüvöltött: „Mi a francot csinálnak ezek?”.
Rogers kapitány egy másik amerikai tiszt szerint már az előző hetekben is úgy kereste a konfliktusokat, „mint egy kocsmában kötekedő részeg”, mondvacsinált indokokkal nyitva tüzet iráni hajókra. Mindennek ellenére nem valószínű, hogy a kapitány és legénysége tudatosan lőtt volna egy polgári gépre. Akkor viszont mi magyarázza, hogy a kor legmodernebb radartechnikájával felvértezve összetévesztettek egy békésen emelkedő polgári gépet egy támadásra készülve célra repülő vadászbombázóval?
Egy BBC-dokumentumfilm szakértői az úgynevezett „scenario fulfillment” jelenséget vélték felfedezni az eseményekben. A hajó legénységébe hosszú hónapokon, éveken át gyakorlatok sorozatával verték bele, mi a teendő egy ellenséges támadás esetén. Az iráni hajókkal folytatott tűzpárbaj és a radarképen megjelenő azonosítatlan gép kiváltotta stresszhelyzet, illetve a kapitány harcias, konfliktuskereső magatartása miatt is fennálló háborús hangulat hatására a legénység és a kapitány egyfajta kollektív érzékcsalódás áldozata lehetett. Mivel nem tudták, mit kéne tenniük, a beléjük vert cselekvési program szerint cselekedtek, a beérkező információkat pedig a nyilvánvaló ellentmondások ellenére is a begyakorolt helyzetbe illően értelmezték, azaz támadó gépet láttak, mert azt „akartak” látni.
Mindenesetre az Egyesült Államok az eltelt negyed század során sem kért hivatalosan bocsánatot az eset miatt, noha 1996-ban megegyezett Iránnal egy 131 millió dolláros kártérítés kifizetésében. Az iraki–iráni háború 1988 augusztusában véget ért, a nyolcéves, véres harc után a felek az eredeti határok visszaállításában állapodtak meg.