Magyarok váltották valóra az ókori álmot

A Peloponnészoszi-félsziget területe nagyjából 21 500 négyzetkilométer, körülhajózni pedig nagyjából 700 kilométeres út. Az óriási félszigetet a görög szárazfölddel az Iszthmosz földszoros köti össze, amely a legkeskenyebb részén mindössze 6,3 kilométer széles. Nem csoda, hogy már az ókorban is többször felmerült a gondolat, hogy egy itt épített csatornával gyorsabbá, olcsóbbá és biztonságosabbá lehetne tenni a hajózást.

A poliszok korában a földszoros északnyugati partján fekvő Korinthosznak lett volna lehetősége az építkezés megindítására, és persze a kész csatorna is leginkább neki hajtott volna hasznot. A városállam ereje fénykorában Athénnal és Spártával vetekedett, az ambiciózus vállalkozás azonban megmaradt a tervezés szintjén. A legközelebb még a híres türannosz, az i. e. 7. században uralkodó Periandrosz idején jutottak a munkálatok megkezdéséhez, de letett a tervről, amikor a jósdától azt a választ kapta, hogy „ne áss az Iszthmoszon, mert Zeusz oda teremtett szigetet, ahova jónak látta” – és persze főleg akkor, amikor szembesült azzal, hogy a kemény sziklát az akkori technikával beláthatatlan ideig tartana megfelelő szélességben és mélységben kivájni. Végül aztán egy átmeneti megoldás, az úgynevezett Diolkosz épült meg, ez tulajdonképpen egy szárazföldi kötélpálya volt, ahol a zsírral síkosított hajókat egy faszerkezeten, állati és emberi erővel húzták át a szoros egyik partjáról a másikra.

Az ókorban aztán a Korinthoszi-csatorna gondolata egyre inkább a megvalósíthatatlan, megalomániás képzelgéssel kezdett egyet jelenteni, ebben nagy része volt annak is, hogy az ötletet a római császárok közül először Caesar, később viszont Caligula és Nero tette magáévá, de az építkezés végül nem kezdődött el. Igaz a régészeti feltárások során előkerültek a nyomai annak, hogy Nero idején nem csak a szavak szintjén foglalkoztak a dologgal: többek között 26 darab, 10 méter mély kút is előkerült, amelyeket az előkészítés során ástak ki.

A csatorna gondolata a modern Görögország 1832-es megszületése után merült fel újra. A költségek kezdetben elrettentették a vállalkozókat, de a Szuezi-csatorna sikerén felbuzdulva a görög parlament végül 1881-ben törvényt fogadott el az építkezés beindítására. Magyar vonatkozás, hogy a koncessziót elnyerő társaság (Société Internationale du Canal Maritime de Corinthe) vezetője a szabadságharcos emigráns, Garibaldi egykori tábornoka, Türr István volt, Gerster Béla mérnökkel együtt ő vázolta fel egyébként a csatorna terveit is. Türr már a Panama-csatorna korrupciós botrányról elhíresült építkezésében is részt vett, a „panamázásba” viszont szerencsére nem keveredett bele, miután látta, hogy a tervek abban a formában megvalósíthatatlanok, jókora haszonnal kiszállt az üzletből még az összeomlás előtt.

„Megjött az öreg Türr Pista is nagy gomba kalapjával és szurony szakállával. A Panama földszorosról beszélget. Nagy hévvel magyarázza Podmaniczky Frigyesnek, hogyan kell eszközölni a fúrásokat” – írta Mikszáth a volt forradalmárról, aki Korinthosznál már saját tervei alapján dolgozhatott. A munka azonban nem haladt túl jól, nyolc év után ráadásul a társaság – és maga Türr is – csődbe ment. Az építkezést végül Gerster irányításával egy görög vállalat fejezte be 1893 júliusának végén, a 120 évvel ezelőtt, augusztus 6-án tartott megnyitón I. György király és Ferenc József császár és király is jelen volt.

Ha rosszmájúak lennénk, azt mondanánk, a Korinthoszi-csatorna igazi modern görög vállalkozás lett: az elhúzódó munka és a megugró költségek után gyorsan kiderült, hogy a mesterséges vízi út egyrészt túl keskeny az egyre nagyobbra növő kereskedelmi hajók számára, másrészt az apály-dagályok miatt veszélyesen nagy a vízszint ingadozása. A gyakori földrengések miatt pedig a magas sziklafalakról kezdett tonnaszámra potyogni a kő a vízbe. Manapság szinte kizárólag a turistákat szállító hajók használják.