Mi lesz most Afganisztánban?
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
A brit és amerikai diplomáciai képviseletek sietős bezárása, a személyzet evakuálása idén augusztusban jelzésértékű volt: a délnyugat-ázsiai ország biztonsági szempontból kitüntetett helyzetet foglal el. Jement nem pusztán veszélyesnek minősítették a külföldiek számára, de nemzetközi terroristaközpontként is azonosították.
Jemen az Amerikai Egyesült Államok által a Nyugatra leselkedő legnagyobb fenyegetésként aposztrofált „Al-Káida az Arab-félszigeten” (AQAP) nevű iszlamista terrorszervezet egyik fészke. Washington rendszeresen intéz dróntámadásokat Jemenbe telepített al-Káida vezetők ellen. Ezek azonban – csakúgy, mint az Afganisztánban és Pakisztánban végrehajtott hasonló akciók – igencsak kétes eredménnyel járnak a civil áldozatok miatt. Ugyanakkor a hírek szerint az AQAP terroristái is össze-összecsapnak a jemeni erőkkel és támadásokat intéznek olajlétesítmények ellen.
Jement már évtizedek óta tépázzák a belső ellentétek (az ország két fele csupán 1990-ben egyesült), egyebek mellett a déli területek elszakadási törekvései, valamint az északi síita lázadások miatt a kormány ellen, komolyan visszavetve a gazdaság teljesítményét. Ez messze nem az a jövő, amelyet Nagy-Britannia a térségnek képzelt, amikor korábbi protektorátusát, majd koronagyarmatát, Ádent 1967-ben elhagyta.
Az utolsó szög a koporsóban
A britek az 1830-as évek óta állomásoztak a térségben, az India felé vezető út stratégiai pontján. A kivonulást annak idején valamennyi fél kitörő örömmel üdvözölte, ám hamarosan kiderült: a brit érdekeknek bizony bealkonyult. Ez a fajta sietős, meggondolatlan visszavonulás és súlyos következményei intő jelként szolgálhatnak mindazoknak, akik az afganisztáni nemzetközi katonai jelenlét felszámolását tervezik a belátható jövőben.
A csapatkivonás ugyanis nem pusztán arról szól, hogy végre biztonságosan hazatérjenek a katonák a hazájukba. A nyugati országok vezetőinek ígéretei szerint Afganisztánra némi átmenet után nagyobb stabilitás és fejlődés vár, és nem jut az elszegényedett, a Nyugat legelszántabb ellenségei által saját céljukra felhasznált Jemen sorsára. Kérdés, hogy a történelmi tapasztalatok alapján hihetünk e ennek az optimista feltételezésnek.
Akik annak idején az ádeni kivonulás megtervezésében részt vettek, alighanem meglepődnének, hogy alig néhány évtizedre rá a britek ugyanazokkal a gondokkal szembesülnek Afganisztánban. Mint azt a Befejezetlen birodalom (Unfinished Empire, 2013) című könyvében John Darwin, az Oxfordi Egyetem tanára kifejti, a jemeni kiürítés jól illeszkedett Harold Wilson munkáspárti kormányának azon programjába, hogy a britek hagyjanak fel a globális szerepvállalással. Ennek hátterében egy erős gazdasági nyomás állt: nőtt a munkanélküliség, a font pedig kezdett elértéktelenedni. London a szerző szerint „a tekintély és a fizetőképesség kettős szorításában” vergődött. Az Arab-félsziget déli részén „hosszú, elkeseredett harcok folytak a különböző gerillacsapatok ellen”, s egyre nőtt a térségben a feszültség. A védelmi miniszter, Denis Healey kijelentette, hogy a kivonulásnál „minden más forgatókönyv csak rosszabb lehet”.
Harold Wilson kormányfő emlékirataiban azzal henceg, hogy a dél-jemeni kivonulás nagyszerű hadművelet volt, amely fegyelmezetten és veszteségek nélkül zajlott. A valóságban azonban az történt, hogy miközben ünnepélyesen leeresztették a brit lobogót és a királyi haditengerészet katonái vigyázzban álltak hajóik fedélzetén, az arab gerillacsapatok egymás ellen is harcolva vették birtokukba Ádent. Néhány hónappal később, 1968 januárjában Wilson bejelentette a Nagy-Britannia Szueztől keletre lévő érdekeltségéről való lemondást, amely – Darwin véleménye alapján – az utolsó szöget verte be a háború utáni brit világhatalmi törekvések koporsójába.
Egyik pillanatról a másikra az ország elvesztette befolyását az egész térségben. Miként Andrew Mumford, a Nottinghami Egyetem tanára megfogalmazta: a döntés Áden elhagyásáról „elsöpörte… a felkelők elleni harc bevett szokását…, hogy a brit csapatok csak akkor távoznak, amikor már létrejött egy politikailag elfogadható hatóság a megszállt területen, és a helyzetet katonai szempontból kézben tartják”. Ebben az esetben viszont a helyi katonai alakulatoknak kívánták átadni a hatalmat, amelyekben mindennapos volt a zendülés, és sokan a felkelők oldalára álltak.
A „brit érdekekkel homlokegyenest ellenkező frakció ragadta magához a hatalmat… és a politikai-hadügyi stratégiai törekvések összeomlottak” Mumford szerint. 1970-ben a déli területeken megalakult a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság, míg északon egymást követték a puccsok. Ádenben immár nem a nyugati hatalmak flottája, hanem szovjet és kínai hajók állomásoztak. Tárt karokkal fogadták „a palesztin és az európai szélsőbaloldali terroristasejteket” is.
A hidegháború lezárulásával létrejött az egységes Jemen, ám a központi hatalom azóta sem ura a helyzetnek, és az ország a terroristák számára továbbra is kézenfekvő bázis maradt. Míg Szaúd-Arábiával sikerült normalizálni kapcsolatokat, a jemeni befolyás visszaszerzésével kapcsolatos brit remények szertefoszlottak.
Mi lesz Afganisztánban?
A nemzetközi erők afganisztáni jelenlétének fokozatos csökkentésével sokan a Jemen-szindróma megismétlődésétől tartanak. Mint ismeretes, az afganisztáni kivonulások története sem mentes éppen az ellentmondásoktól – akár a britek 19. századi elvetélt akcióit, akár a szovjetek 1989-es visszavonulását tekintjük. Az optimisták szerint erős államhatalom és rendfenntartó erők maradnak Afganisztánban a nemzetközi megszállást követően is, a pesszimisták azonban kezelhetetlen hatalmi vákuum kialakulására figyelmeztetnek.
A kormányok ebben a helyzetben nem tudják, melyik ujjukba harapjanak. Belföldön nehéz meggyőzően érvelni a külföldi szerepvállalás emberéletekben és (különösen kedvezőtlen gazdasági mutatók között) közpénzben mérhető hatalmas költsége mellett. Másrészről kiszámíthatatlan, mi történhet az idegen csapatok távozása után az adott országgal és annak népével – és hogy milyen biztonsági kockázatokat hordoz mindez az egész világra.
Kétséges, a katonai evakuálás után elég hatékony és lojális lesz-e a fegyveres testület a kormányhoz, milyen tartalékai maradtak a táliboknak, s hogy az afgán gazdaság teljesítőképessége fenn tudja-e tartani a politikai és társadalmi stabilitást. Ugyanaz a helyzet, mint Áden esetében – fejti ki Mumford. – „Túl gyors távozás, és lehetővé tesszük, hogy a fejletlen politikai rendszer áldozatul esik egy heves felkelésnek; vagy húzzuk még az időt, és az ellenállás megsokszorozódik.”
A nyugati államok vezetői bíznak abban, hogy tartható a harcoló csapatok 2015-ig tervezett teljes kivonásának forgatókönyve, hiszen úgymond „győzelmet arattak”. Ám ha a biztonsági kockázat fennmarad, és az ország ismét a terroristák fészke lesz, az Egyesült Államok azonnal (és a jelenleginél is fokozottabb mértékben) a drónarzenáljához fog nyúlni. Ez ugyan ultramodern eszköz napjaink hadviselésében, ám egyúttal visszatérés a kezdetekhez: ahhoz az időszakhoz, amikor a nagyhatalmak – nem vállalván a szárazföldi erők bevetésének, majd kivonásának rizikóját – őrnaszádokkal, katonai fenyegetéssel próbálták rákényszeríteni akaratukat a renitensekre.